Lovassy Cseh Tamás: Dočekal Kafkája

Amerika. Kolozsvári Állami Magyar Színház

Fotó: Biró István

A Játéktér 2016. tavaszi lapszámából

Amerika partjainál kiköt a hajó, Karl Rossmann (Bodolai Balázs) pedig energiával teli, bizakodó fiatalemberként száll partra. Az Oklahomai Természeti Színházhoz érve – az előadás végén – ugyanez a fiú megtört, számtalanszor csalódott hasonmása csak önmagá­nak. Michal Dočekal csehországi rendező Amerika című előadásában, mely Franz Kafka azonos című regényét veszi alapul, s amelyet tavaly november óta láthatunk a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, ezt a viszonylag egyszerű állapotváltozást követhetjük végig, miközben a Prágai Nemzeti Színház igazgatója látszólag az idegenség és a hatalom kérdésköreit boncolgatja. Az előadás azonban nem lép túl dobozszínházi határain, így hiába az izgalmas színházi térhaszná­lat, a nézőktől jó eséllyel távol maradnak a kibontásra váró, felvetett problémák. Michal Dočekal előadása mindezek fényében – a látványnak és egy-egy színészi pillanatnak köszönhetően – be­fogadóbarát (nem zökkenti ki nézőjét kényelmi állapotából), a tétek azonban a legtöbb esetben hiányoznak.

Köztudott, hogy Kafka soha nem járt Amerikában, és világszerte ismertté vált szövegének születésekor (1912-ben) ez igencsak kockázatos, anyagilag is megterhelő, és legkevesebb egy hetet igénybe vevő vállalkozás lett volna. Napjainkban mindez kevesebb mint 700 dollár és röpke nyolcórányi utazási idő beáldozásával megvalósítható. Kafka Amerikája még egy távoli, ismeretlen világot rejt, ahol a viszonyrendszerek, az európai ember számára ismeretlen szokások és törvények elrettenthetik az utazót. Mára azonban nem csak a kontinensek kerültek közelebb egymáshoz (köszönhetően a rutinszerűvé váló repülőutaknak), de a világ nyugati fele mintha számos területén uniformizálódott (ezáltal pedig számunkra is ismertebb) volna, s épp olyan magától értetődően olvashatjuk a Washington Postot egy New York-i kávézó teraszán, mint a Le Monde-ot Párizsban, vagy a Szabadságot Kolozsvár belvárosában. Mindez azt is jelzi, hogy az a fajta idegenségélmény, mely Kafka számos művében és ebből fakadóan Dočekal előadásában is megjelenik, új értelmet nyert, a kérdés csak az, hogy minderről – történetesen egy színházi produkció keretei között, jelen időben beszélve – mit gondolnak, ha gondolnak ugyan valamit az alkotók. Dočekal nem tesz radikális állításokat, sőt, mintha kerülné az aktualizálást, a jelennel folytatott párbeszédet. Az előadás sokkal inkább a főhős jellemfejlődésére épít, Bodolai Balázs kiosztása pedig jó döntésnek bizonyult, amennyiben elfogadjuk, hogy a kafkai főszereplő való­ban egy olyan művelt, elegáns, kifinomult fiatalember, mint amilyet a kolozsvári színház színészé­nek alakításában megismerhetünk. Ha azonban nem elégszünk meg azzal az egyszerű állítással, hogy Rossmann a nap huszonnégy órájában udvarias, segítőkész, gyermekien naiv és úgy álta­lában lankadatlanul törekszik erkölcsi tisztaságának megőrzésére, akkor könnyen hiányolhatjuk Bodolai alakításából azt a férfit, aki képes akaratának érvényt szerezni, és nem rémül meg egy női hálóing késő esti libbenésétől. Kafka szövegeinek példázatszerűsége megengedi ezt a fajta tipizáltságot, egy színpadi adaptációban azonban könnyen unalmassá válhat. Hogy rendezői szándék lenyomata-e Rossmann ilyen mértékű cselekvésképtelensége, vagy egyszerűen nem születnek meg Bodolai játéka során a státuszváltások, az jó eséllyel titok marad. Egy biztos: a ma fiatalja, érkezzen akár Amerikába, akár a világ bármely más pontjára, nem ilyen módon reagál az útjába kerülő problémákra (számos nehézséget már nem is akadályként él meg), ebből fakadóan pedig Dočekal előadása fájóan muzeális, és egy valaha volt (ha így, ebben a formában egyáltalán volt) világ viszonyrendszereit tárja elénk. Arról, hogy mit jelent ma – a világpolgárok századában – a bolygó bármely pontján idegennek lenni, nem sok szó esik, amint a bevándorlásról és a különböző kultúrák ütközéséről is keveset tudhatunk meg. Az előadásban olyan örök érvényű motívumok is megjelennek, mint a vélt vagy valós barátságok alakulásai (Rossmann, Robinson – Viola Gábor alakításán – és Delamarche – Váta Loránd színrevitelén – barátságán keresztül), a mellékszereplők azonban mintha mégsem lennének többek a főhős által bejárt stációk drama­turgiai szükségszerűségeinél. A színészek legtöbbje két-három szerepet is megformál, az ehhez kapcsolható rendezői szándék azonban nem egyértelmű. Nem derül ki, hogy Albert Csillát vagy épp Panek Katit miért látjuk férfiszerepben (a nemváltás valós tartalom nélküli forma marad), az előadás végén a homoszexuálist játszó Dimény Áron Bruneldaként pedig egy lesz a tipizált meleg figurák sorában, miközben épp ideje lenne olyan homoszexuális ábrázolásokat is látni az erdélyi színpadokon, melyek nem csak első olvasatú külsőségekkel közelítenek a jelenséghez. Talán a Rossmann nagybácsiját alakító Bács Miklós színpadi jelenléte a legerősebb, a Györgyjakab Enikő által megformált két női figura (Klára és Tereza) pedig szintén energiával teli, első szerepében pedig hűen köszön vissza a kafkai kor femme fatale-ja. Az Orbán Attila által megformált szerepek közül Pollunder figurája a leginkább élettel teli, Sinkó Ferenc diákfigurája pedig izgalmas színt visz az olykor egysíkúnak tűnő előadásban: az általa elmondott, lázadó hangvételű vers azért is hat üdítően, mert hatására az előadás második felében végre valós feszültség teremtődik, és talál­kozhatunk valamiféle kritikai attitűddel, ami kilép a kafkai világ egyszerű ábrázolásából.

Az előadás egyik erőssége a már említett térhasználat és látványvilág (díszlettervező: Martin Chocholoušek): a nagyszínpadon kialakított stúdiótér kiválóan alkalmas arra, hogy egyszerre szolgáljon semleges térként a különböző jelenetekhez (melyek váltakozását néhány díszletelem, vagy a Zuzana Bambušek jelmeztervező által megálmodott ruhák jeleznek csak), ugyanakkor egy hajó belsejét és a kirajzolódó világ nyers kegyetlenségét is megfelelően szimbolizálja. Az előadás végén a KÁMSZ nagytermének nézőteréről szemlélhetjük az Oklahomai Természeti Színházat, helyváltoztatásunk pedig még inkább eltávolítja tőlünk a színpadi eseményeket.

Dočekal mintha a kafkai életmű előtti főhajtásra törekedett volna egy lassan hömpölygő előadás keretein belül, ahol végigkövethetjük ugyan a főszereplő passiószerű útját a gyermeki reményektől a teljes megsemmisülésig, aktuális és konkrét állításokat mégsem tesz, helyette szimbólumokon keresztül beszél egy tőlünk minden értelemben távoli világról. A mindennapja­ink szerves részét képező hatalmi viszonyokról és a Kelet-Európában hatványozottan aktuális kisemberi kiszolgáltatottságról nem esik szó, vagy legalábbis nem úgy, hogy az a nézőkben megteremtse a kortárs színházból oly nélkülözhetetlenül szükséges kritikai attitűdöt. Helyette marad az általunk már jól ismert hierarchikus színházi forma: a mindent tudó alkotó és az alázatos befogadó képlete.

________________________

Amerika. Bemutató dátuma: 2015. november 27.; Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvár; Rendező: Michal Dočekal; Színpadra alkalmazta: Iva Klestilová és Michal Dočekal; Díszlettervező: Martin Chocholoušek; Jelmeztervező: Zuzana Bambušek; Dramaturg: Visky András; Zeneszerző: Ivan Acher; Szereplők: Bodolai Balázs, Bács Miklós, Györgyjakab Enikő/ Pethő Anikó, Dimény Áron, Albert Csilla, Panek Kati, Viola Gábor, Váta Loránd, Orbán Attila, Sinkó Ferenc, valamint: Árus Péter, Fogarasi Alpár, Marosán Csaba, Bacsik Elemér, Csiszér József, Deák Attila, Erdős Endre, Hermann Péter, Ifj. Csiszér József, Ivás Hanna, Kelemen Kinga, Major Lajos, Molnár Róbert, Molnár Tibor, Nagy János, Platz János, Szőcs Szilárd, Varga Ildikó, Veress Csaba, Vincze Tímea, Zongor Réka.