Deák Katalin: Marginális terekben - 2. rész

Deák Katalin: Marginális terekben – 2. rész

Napló az Aradi Kamaraszínház Megöltem az anyámat című előadásának próbáiról.

Fotók: Biró István
Mozdulatról mozdulatra
Csipesz monológja homília. Ennek ellenére nem akarja a közönséget meggyőzni saját hitéről. A Soha országának törvényeit önmagában erősíti. A Nem köt össze a vér zárómondatban a reménységet fogalmazza meg. Ebből a hitből kell megszületnie az előadásnak. Bernadett is Csipesz hangjától riad fel. A törvénytől villannak fel az emlékképek benne. Egyszerre tör fel, logikátlanul ömlik a múlt martaléka. Gyors szövegmondásra és hirtelen váltásokra törekszünk – kéri Visky. Itt nem kell értelmezni a szöveget. Olyan, mintha zene lenne. A hangsúlyokat nem az értelem, hanem a dallam adja. Margó keresi a zenét, formálja a hangokat, és egyszer csak elkezd énekelni. Egy-két dallamot végigvisz, majd megáll. Gondolkodik. Némán próbál. Újra „énekel”, tisztítja Bernadett hangjait. Önmagában keresi az igazi hangszálat, egy olyan árva testet, ami tisztán elmondhatja, és jelen idejűvé teheti az emlékeket. A körvonalak pedig próbáról próbára élesebben látszanak.

Bernadett mozgásrendszerét Zsíros Lindával dolgozzuk ki. Az autisztikus vonások segítenek ebben. Margóval mindent elolvasunk, amit az autizmusról találunk. Filmeket nézünk, jegyzetelünk, majd levonjuk a következtetéseket: Bernadettre is jellemző a nyelv szó szerinti értelmezése (a fénymérő esetében), a szokatlan hanghordozás (az új szavak hallatán), csökkent fájdalomérzés (Nem akarják, hogy eltörjem a bordáimat. Úgyis eltöröm – hangzik a harmadik jelenetben). Játszhatunk a szemkontaktus hiányával, az ismétlődő tevékenységekhez való ragaszkodással és a hirtelen mozdulatokkal. A legtöbb ötletet kipróbáljuk. Válogatunk. A szövegrészekben kell megkeresni a testi megnyilvánulások helyét, szituációkat teremteni köréjük.

Eddig üres teremben próbáltunk, ám ahogy elkezdünk a mozgáson dolgozni, körvonalazódik a tér, amelyben létrejöhet az előadás. Térelválasztó szalagokat szeretnénk, olyanokat, mint a repülőtereken. Ezekkel fogjuk megjeleníteni azt a civilizációt, ami ugyanilyen tiszta vonalakkal működik. Ennek a precízen működő társadalomnak a nyolcvanas évek Romániájában olyan intézményei voltak, amelyeket árvaházaknak neveztek, ám valójában a magukra hagyottak számára az ellenséget jelentették. A tömegterelőkkel Csipesz különféle formákat hoz létre: így vezeti Bernadettet az úton.

Visky szerint Csipesznek színházrendezőként kell léteznie a térben. Minden pillanatban látja, mi a következő lépés. Azt készíti elő Bernadettnek. Csipesz a legjobb stratéga a világon. Célja, hogy Bernadett megtalálja az identitását. Az angyal-bohóc karaktere nem tűr meg egyetlen fölösleges mozdulatot sem. Mindent pontosan le kell rögzíteni. Csipesz rendkívül precíz, éppen ezért szinte észrevétlen rendezgetéseivel alakítja át a (színpad)teret Bernadett számára.

Megszületik az első jelenet: a színpad bal hátsó részén, a mezsgyén lesz a szalagokból kialakított keret. Mindketten ebben állnak, ám Bernadett Csipesz háta mögött láthatatlan, az ő testéből fog majd kilépni a lány. A végén is ezzel a képpel zárunk, ám Bernadett nélkül. Az ő története befejeződik, kilép a kezdeti ketrec-állapotból. Egyedül megy tovább, (fizikailag is) elhagyja a színházat.

Megérkeznek az oszlopok. Játszunk, akár a gyerekek. Szétszedjük, majd más irányba kötjük a szalagokat. Rajzolunk. Járjuk az előadást. Próbáljuk a szöveget. Tereket alkotunk. Folyton rácsodálkozunk, hogy mennyi minden kihozható ebből a négy oszlopból. Annyira belefeledkezünk a játékba, hogy Visky szól ránk: holnap bemutató. Mindenki pánikba esik, majd megnyugtat a rendező, hogy ez végül is nem bemutató, inkább egy nyilvános főpróba, és hogy itt nem állt le a munka, hiszen igazából még alig kezdődött el.

Nyakunkon volt tehát egy Színházi Világnap és egy hivatalos bemutató (?), egy félig-meddig kész előadás. De volt már fény (Máyer Sándor, Nagy Alpár, Visky Bence) és helyben készülő, folyton alakuló hangeffektus (Deák Tamás). Szóval alkotók, akik valahonnan most összejöttek, elkezdtek együtt lélegezni, és közös erővel március 27-én megtartottak egy nyilvános főpróbát.

Ecsetgyárból Bábszínházba

Mi történik, ha három hónap kieséssel, más helyszínen, ami új technikai személyzetet is jelent, folytatunk egy abba- (vagy félbe)hagyott előadást? Össze kell gyűjteni a kolozsváriaktól a fényrajzot, a hangokat, felvétel alapján rekonstruálni ezeket. Megtanítani az új fényesnek, az új hangosítónak az előadást két nap alatt.

Kolozsváron Margóval a bentlakásban, parkban, sétálóutcán, vonaton próbáljuk felfrissíteni a majd ötven oldalas szöveget. Így hívjuk vissza Bernadettet, akivel úgy érezem, most éppen olyan mostohán bánunk, mint Kláranéniédeasanyja. Elővesszük, amikor kell, majd hosszú időre, ha nem is felejtjük el, mindenképpen más szöveget/előadást fogadunk örökbe helyette. A mai repertoárszínház gyárjellege és a rendszerváltás előtti intézményrendszer között fellelhető némi hasonlóság. Ahelyett, hogy engedne egy „munkára” mélyrehatóan koncentrálni, termelésre kényszerít.

A második nap végére, a bemutató napjára tehát igazi versenylovakként fulladoztunk. A nyári ötven fokban azonban úgy tűnt, már nem sok embert érdekel a színház. A nézőtéren a kintről érkező hőséggel csupán néhány ember kívánt megküzdeni.

Karácsony előtt kezdtük újra a próbákat, mert az aradi közönség a pár nyári túlélőtől eltekintve, még nem látta az előadást.

Vasárnap nem közlekedik vonat Kolozsvár és Arad között. Lemondunk az intercityről, a zötykölődő szövegpróbáról. Kétségbeesünk, mert nem tudjuk, hogyan érünk oda, de közben hív Visky András, hogy Margó, ő meg én autóval megyünk Aradra. Visky leparkol a stadion elé, s mielőtt hátrapakolnánk csomagjainkat, kijelenti: vegyetek magatokhoz szöveget.

Merthogy 269 kilométeren át próbálunk. Visky András vezet és rendez. Egy időben. Margó, ha bele akarna lesni a szövegbe, akkor sem tudna, inkább előre néz, szöveget mond, kérdez. Én meg írom az instrukciókat, habár egy-egy élesebb kanyar néha megakadályoz ebben.

Közben kampányidőszak van, erre emlékeztetnek a szembejövő arcok: Împreună suntem cea mai bună echipă (Együtt vagyunk a legjobb csapat) vagy Forța mea ești tu (Az én erőm te vagy), aztán meg Bizalom Biztonság Jövő. Szóval, mindenünk megvan, amire egy második bemutató előtt szükségünk lehet.

Egyik jelenettől a másikig, egyik településtől a következőig haladunk. Most még ha be is tartjuk a sebességkorlátozást, tudjuk, hogy Aradon megint eszeveszetten kell hajtani, mert másnap nyilvános főpróba, következő két nap pedig előadás. Lehetetlen helyzetek, mi is tudjuk. Mégis van valami ösztönző abban, amikor már a másodperceket is számoljuk, és mindeniket hasznosan szeretnénk kitölteni.

Vasárnap tehát újra próbálunk a bábszínházban. Marionettek között vedlünk át Bernadettbe és Csipeszbe. Akváriumot ragasztunk. Köszöntjük a magukra hagyott köveinket. Lassan belépünk a Soha országába, az intézetekbe, készülünk Temesvárra, a Tiramisuban is alig ismernek ránk. Hiányzik a Rákóczi lépcső.

Mert miről szól egy előadás és (hiszen a kettő együtt jár) a próbafolyamat? A találkozásokról. Még akkor is, ha nehezen lelünk rá a közös ritmusra, és a másik keresésében még az idő sem segít. Külső és belső világok összerezdülése ez. Színházi és színházon kívüli együttlélegzések.