Deák Katalin: Marginális terekben - 3. rész

Deák Katalin: Marginális terekben – 3. rész

Napló az Aradi Kamaraszínház Megöltem az anyámat című előadásának próbáiról.

Fotók: Biró István

Offline találkozások

Hétfőn érkeznek a diákok. Fekete Réka, a kamaraszínház művészeti titkára kezdés előtt szól Visky Andrásnak: mi lenne, ha az előadást rövid beszélgetés követné, ha már a szerző és a rendező is jelen van. A diákok feltennék kérdéseiket, az alkotók meg válaszolnának. A rendező és a szerző is szívesen beszélgetne. Annak ellenére, hogy a közönségtalálkozó ma már elavult audience development, mégsem tartom feledhető műfajnak. Örültem az ötletnek.
Három hónap után most állt közönség elé az előadás. Nagy tétje nincs. A diákok megértőek – mondja Attila mintegy önmagát nyugtatva, de az arcán lecsorduló verejték arról árulkodik, hogy mégis van tétje.

A verejtékcsordulás nem tévedett. A szinte másfél órát tartó feszült figyelem még a sugólyukból is érezhető volt. A beszélgetésen pedig értő közönséggel találkoztunk. Őszinte kérdéseket tettek fel, amelyek bizonyították, hogy megérintette őket az előadás.

Az utolsó aradi előadás előtt Margó és Attila azt mondja, nincs szükségük súgóra, tudják már a szöveget, kimehetek a nézőtérre. Még soha nem láttam az előadást! – eszmélek rá. Kíváncsi vagyok, mégis ideges. Leülök a hátsó sorba, senkinek ne vegyem el a helyét, aztán amikor lemegy a nézőtéri fény, előrelopózom a harmadik sorba egy idős házaspár mellé.

A kezdőképet látjuk: Attila a színpad bal hátsó részén, rajta a spotfény. A mellettem levők őt nézik:

Néni: Te, ez mezítláb van?

Bácsi: Már hogy lenne mezítláb? Cipő nélkül csak nem jön ki a színpadra!

Néni: Akkor lehet, hogy olyan bőrszínű szanda van rajta.

Bácsi: Igen, igen. Az lehet.

És örülnek, hogy együtt megfejtették: Attila bőrszínű szandálban van.

Én meg ordítanék, hogy nem! Attila mezítláb van, de most nem is ez a lényeg, hanem az ambientális zene, ami körülvesz bennünket. Erre kellene figyelni, ez vezet el mindannyiunkat Bernadett és Csipesz világába. Szidom magunkat, hogy elrontottunk valamit, hibás jelzést adtunk a közönségnek, nem vezettük kellőképpen a figyelmüket. Nem tudtuk megragadni a lényeget.

Előre nézek, és látom az ősz hajakat, a szemlencsék villanását. Hallom a mentolos cukorkák csomagolásának zörgését, mindeniket egymás után. Csüggedek, mert belátom hogy most eltévedtünk. Mert mi értelme volt a munkánknak, ha a végén nem ér el a nézőhöz?

Pedig róluk szól, gyűlölöm a szót, de azt is mondhatnám: nosztalgiázhatnának a nyolcvanas évek Romániájában. Sokkal inkább, mint én, aki a rendszerváltás után született. Ennek ellenére a temesvári jelenetnél, ami ha úgy tetszik, a legdokumentaristább eleme az előadásnak, csak ennyit hallok: Ez tényleg így volt, te!

A végén protokolltaps, protokollmeghajlás, protokollkivonulás. Pedig akkor lettem volna igazán kíváncsi a véleményekre. Mindig kellene találkozni a közönséggel, úgy értem, igazán beszélgetni, mert a lesötétített nézőtéren végig lehet úgy nézni egy előadást, hogy tudni sem akarunk ennek a találkozásnak a lehetőségéről. Persze, a színpadról is meg lehet ugyanezt tenni. De számunkra nem ez volt a cél.

Hazaérek. Ha el is maradt most a közönségtalálkozó, a nézők, akik akarták és tudták, megtalálták a módot a véleménynyilvánításra. Facebookon olvasom: Imádság volt, ahogy játszottak, és nagyon jól össze van rakva a darab. Egy másik néző meg ezt írja: Az egyik szemem sír, a másik nevet. Azért sír, mert úgy érzem, hogy az aradi magyar közönségnek a zömét igazából csak a Mágnás Miska tudja lelkesíteni és a tegnapi előadást nemhogy nem hálálta meg, de nem is méltányolta. A nevető szemem meg örül annak, amit a tegnap látott. Nagyon jó volt. Köszönöm.

Én meg nem tehetek mást: lájkolom a kommentet. Eközben azonban eszembe jut: miről beszélhetnek most azok a nénik és azok a bácsik, akiknek nincsen facebookjuk?