Kovács Bea: Négyesfogat

A Szigligeti Színház miniévadának négy előadásáról

Június 1. és 8. között került sor a nagyváradi Szigligeti Színház hagyománnyos miniévadjára, amely során az érdeklődők a 2015/2016-os évad frissen bemutatott előadásait láthatták. A rendezvénysorozat az ernyőintézetként működő Szigligeti három társulatának (Szigligeti Társulat, Liliput Társulat, Nagyvárad Táncegyüttes) tizenkét premierjét foglalta magába, a színházi produkciók mellett egyéb kulturális programok is helyet kaptak. A miniévad előadásdömpingje remek lehetőség a társulatok egész éves munkájának megismerésére, elemzésére, illetve annak megfigyelésére is, hogy az évadkezdéstől kinevezett új művészeti igazgató, Novák Eszter, milyen esztétikai erővonalak mentén gondolkodik a színházról, és az ő látásmódjának milyen lenyomatai körvonalazódtak a nagyváradi társulatok alkotásaiban. Az általam látott négy produkció többé-kevésbé képviselte a három különálló társulat jelenlegi formáját, szellemiségét, és bár nem vonhatok le messzemenő következtetéseket a repertoárszelet kapcsán, úgy gondolom, a Szigligeti Színház jó úton halad abban a küldetésében, hogy kőszínházi kötelességeit megfeleltesse művészi hitvallásának, és vice versa.

A Nagyvárad Táncegyüttes és a Közép-Európa Táncszínház előadása, a Stabat Mater a keresztény kultúra egyik zenés alapművét próbálja ötvözni a kortárs tánc eszköztárával, akarva-akaratlanul arra a kérdésre keresve a választ, hogy milyen kapcsolódási pontok lehetnek egy, a Szűz Mária anyai gyötrelmeit megéneklő, középkori liturgia és tánc relatíve aktuálisnak mondható esztétikájával. Kun Attila rendező-koreográfus Gionacchino Rossini oratórikus művéhez komponál mozgássorozatokat, a krisztusi és szűzmáriai szenvedés, az anya-fiú kapcsolat, a fájdalom megtapasztalásának és elfogadhatóságának tánc általi kifejezhetőségét térképezve fel. Az ötlet merész, a kivitelezés és az összhatás azonban nem erőteljes. Fontos megjegyezni, hogy a Nagyvárad Táncegyüttes tagjai alapvetően a néptáncos képzettsége van, így mérsékelten várhatunk el tőlük a kortác táncra jellemző mozgáskultúrát, testhasználatot. A probléma nem is a táncosokkal van, ők a lehető legjobban teljesítenek a rendező elvárásaihoz és adottságaikhoz képest; Kun Attila koreográfiája nem tud megütni egy olyan stílust, ami mainak, a tánc világában korszerűnek mondható: a szinkronban, legtöbbször szimmetrikusan mozgó táncosok, a kidolgozatlan, összecsapottnak ható tömegjelenetek, a felvételről felcsendülő Rossini-műhoz gyakran illusztrációként szolgáló, nem túl kreatív mozgássorozatok avíttnak, porosnak hatnak. Olykor az érezni, hogy Kun elmondani akar egy történetet, ami azért problémás, mert egyrészt maga az oratórium történetet mesél, másrészt ezzel kiöli a táncszínház elemi erejét, ami abban áll, hogy impulzusokat, érzéseket, komplex állapotokat képes megteremteni, a lineáris narratívát pedig ezeneknek érdekében felfüggeszti.

Hargitai Iván rendezésében a Veszedelmes viszonyok kockázatos vállalkozás: Choderlos de Laclos levélregénye műfajisága miatt nehéz színházi anyag, a belőle születő előadás valódi sikere nem feltétlenül a történet, az intrikák korszerűségétől és aktualitásától függ, hanem attól, hogy a szövegadaptáció mennyire tud élő lenni a színpadon. Hargitai egy hipermodern világba képzeli bele de Laclos szereplőit és összes szívfájdalmukat: a fekete-fehér öltönyök, elegáns kosztümök és gálaruhák, csillogó, éjfekete napszemüvegek mögött (jelmeztervező: Kárpáti Enikő m.v.) ősrégi sérelmek, állatias ösztönök és emberi hiúságok húzódnak, mindezek egy olyan zár térben, ahová, ha egyszer valaki belépett, nehezen menekül majd. Czigler Balázs díszlete kompakt, letiszult, a műanyag hidegsége és merevsége semmiféle otthonosságot nem nyújt az egymás vadonjaiban kalandozó és el-eltévedő szereplőknek. A fekete-fehér látványvilágot egy, a tér centrumában elhelyezett vörös takarós ágy bontja meg, minden bűn és sóvárgás, minden bosszú és cselszövés origójaként. A Veszedelmes viszonyok mozgatórugója ugyanis elsősorban az a kegyetlen kihívás, amely elé Merteuil márkiné (Tóth Tünde) állítja régi barátját, Valmont-t (Szabó Eduárd), azaz hogy csábítsa el Tourvelnét (Pitz Melinda), az elragadó és elérhetetlen szépasszonyt. Az intrika alapja tehát mindenekelőtt szexuális, és de Laclos egész világát és világnézetét átitatja a szexualitás fatalitása, az emberek racionalitására gyakorolt ereje. Fölösleges arról beszélnünk, hogy a kortárs valóság milyen mértékben aknázza ki az emberi szexualitás erőforrásait, hiszen valamennyiünk számára ez egyértelmű: az ősrégi „sex sells”, azaz a szex értékesít, a szex valuta mondás óta világos, hogy csavarhúzótól nagyregényig minden jobban elkel, ha a szexualitás fényében van reklámozva, netán a szexualitás és a szexuális erő növeléséhez is hozzájárul. Hargitai Iván a Veszedelmes viszonyok színrevitelében két hibát követ el: dramaturgiailag kidolgozatlan, szinte követhetetlenül felgyorsított tempóban gyúrja le az eseményeket, és nem gondolkodik el arról, hogy mit is jelent, milyen is az a szexuális erő, amely emberi sorsokat képes romba dönteni. A Szigligeti Színház előadása így se nem jól felépített, se nem kéjes, de még csak szexi sem. A levélregény-formára történő reflexió kimerül annyiban, hogy a szereplők okostelefonokat adogatnak egymásnak anélkül, hogy bármiféle önmagára utalás lenne a kortárs technika eszközeinek kihívásaira, hiányosságaira. A Merteuil márkinét alakító Tóth Tünde, az intrikák nagyasszonya nadrágkosztümben jelenik meg, jelmeze azt jelzi, a ruhácskákat viselő többi nőszereplővel kontrasztban, hogy egy „elférfiasodott” nő képes és kapható hasonló bonyodalmak megteremtésére, és hogy a saját szexualitásával tisztában levő nő életvitele nem fér össze a klasszikus női princípiumokkal. Két örömlány és Valmont kissé nevetségesen ható szexjelenetén kívül keveset látunk abból a vad, elemi, erőteljes szexuális vágyból, ami elméletileg valamennyi szereplő életét befolyásolja. A Veszedelmes viszonyok megúszós rendezésnek tűnik, pedig a szereposztás sokkal többet megbírt volna.

Felnőttként gyerekelőadásra beülni azért kockázatos, mert fennáll az esélye annak, hogy a rendező butának nézi a gyerekeket, és ezt mindig kínos megtapasztalni. Szabó Attila rendezése a Liliput Társulatnál szerencsére nem ebbe a kategóriába esik, így A négyszögletű kerek erdő nagyok számára is igazán kellemes előadás. Lázár Ervin klasszikusa bevált recept, titka a történet egyszerűségében, egyetemes érvényességében és a szerethető szereplők felvonultatásában rejlik: Erzár király, a gyerekfelnőtt író (Hanyecz Debelka Róbert) szomorúságában elmenekül a világ elől, és egy varázslatos erdőben köt ki, ahol különleges lények laknak. Olyan állatok, akik nem hétköznapiak és emiatt nem tudtak beilleszkedni a „normális” életbe, így a titokzatos erdő biztonságában élik öntörvényű életüket, játékkal, sajátos szabályokkal és sok kacagással együtt. Szabó Attila világa színes, de nem túlzsúfolt (tervező: Kasza Julianna), könnyed, de nem bugyuta, részletes, de nem vontatott. A bábszínészek mozgását Györfi Csaba koreografálta, jelenlétük egyfajta kortalanságot sugall, mintha Dömdödöm, Mikkamakka és a többiek folyamatosan ott lennének a négyszögletű kerek erdőben, és mindig várnák azokat, akiknek egy kis bátorításra van szüksége. Varga Imre élőzenéje mozgalmasságot biztosít az amúgy lineáris lázárervini dramaturgiának, illetve olyan hangeffektusok is társulnak a színpadi akció mellé, amelyek a rajzfilmek világát idézik. A kicsik nagyon élvezték a mozgás-hang párost, némelyikük azonban felfigyelt a zenész jelenlétére (aki közvetlenül a nézőtér mellett ült), és ez számukra kicsit kioltotta a varázst (bevallom, én is akkor vettem csak észre a zenészt, amikor az előttem ülő kisfiú tátott szájjal bámulta, hogyan ad ki furcsa és találó hangokat).

Balogh Attila Novák Eszter művészeti igazgatósága kezdetével csatlakozott a Szigligeti Színház társulatához 2015-ben, az ő rendezésében került színpadra a Három nővér. Balogh közel négy órás, két szünetes előadása látványvilágában (díszlettervező: Golicza Előd m.v.; jelmeztervező: Hotykai Evelin m.v.) és gondolatiságában is letiszult, egészen minimalista, néha olyannyira, hogy a csehovi hősök életének sivársága leegyszerűsítettnek hat. Az előadás alapvetően két fontos csehovi tematikát bont ki: a szeretet és az arra való képtelenség fájdalmát, valamint a munka, a karrier általi önmegvalósítás lehetőségeit és buktatóit vizsgálja. Balogh rendezésében a szereplők gyakran beszélnek kifelé, a közöttük levő kommunikáció meddő és értelmetlen. Valamennyien azt a hibát követik el, hogy nem a jelenben élnek: vagy a dicső múltat siratják, vagy a reményteli jövő képét dédelgetik magukban. Az előadás világa ambivalens, a jelmezes adaptáció egyfajta időtlenséget sugall, Daniel Aga zenéje pedig a kortárs valóság felé tereli a Három nővér világát, ez az ambivalencia azonban mintha nem lenne következetesen és egyenletesen végigvezetve az előadáson. A Szigligeti Színház társulatának Három nővére összességében ezt a bizonytalanságot kelti és tartja mederben: nem tudom eldönteni, hogy pontosan melyik világról akar beszélni. A hosszú időtartam ellenére az előadás nem vontatott (dramaturg: Benedek Zsolt m.v.), alapvetően könnyed, és nem mélyégesen drámai, azonban nem tud egy új, vagy legalábbis korszerű választ adni arra a kérdésre, hogy miért is lehet nekünk, 21. századi nézőknek fontos ma a Három nővér.