Szabó Janka: Menekülés az életből

Szabó Janka: Menekülés az életből

A Játéktér 2016. nyári számából

Fotó: Demeter Kata, Zakariás Zalán

Roberto Zucco. Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

A Tomcsa Sándor Színház legújabb bemutatója, a Roberto Zucco Zakariás Zalán rendezé­sében egy valós történeten alapuló Bernard-Marie Koltès-drámát dolgoz fel. És bár a drámából Zucco (eredeti nevén Succo) sok gyilkossága kimaradt, attól még bővelkedik kriminalitásban: a főszereplő megöli szüleit és egy felügyelőt, menekülése közben elcsavarja egy szűz lány és egy anya fejét, akinek meggyilkolja gyerekét.

Az udvarhelyi előadás szereplőinek ruházata diszkós-klubos, életfelfogása primitív, jövőképe nulla (ha csak a Zucco által elcsábított lány családjának makacs házasítási tervei nem számítanak annak). Ebben a proli közegben egyedül a társadalom vádolható a szereplők tetteiért – hiszen csupán látott mintákat utánoznak, automatizmusokat követnek. Nincs más választásuk. Zucco az, aki ebből kitörni próbál, bár valódi énjére pusztán néhány vallomásából következtethetünk, azok pedig szöges ellentétben állnak tetteivel. Ez a modern, disztópikus Don Juan-történet Zakariás rendezésében meglehetősen gettós hangulatot áraszt: a Barabás Árpád által játszott Zucco sodródik nőkkel szegélyezett útján, maga sem tudja, merre, jobbára jelenetről jelenetre, így nehéz koherens képet összerakni róla. De a többi szereplő tükrében lassacskán kibontakozik az ő alakja is, sőt ez minden találkozás után új árnyalattal bővül.

A színpadi tér legalább olyan sötét, mint a történet – szinte csupasznak hat: a színváltásokat pusztán mobilis, fekete falakkal oldják meg, melyeket a színészek mozgatnak teljes összhang­ban. Mindegyik jelenet címét látjuk kivetítve, és ez kétélű megoldás lesz az előadás végéig: épp azért, mert tudjuk előre a jelenet kimenetelét, a hogyan-ra irányul a figyelmünk, ami erőteljesen kihangsúlyozza a színészi munkát és a rendezői megoldásokat.

Az előadás sötétben kezdődik, a kivetítőn pedig az első fejezet címét látjuk: SZÖKÉS. Két elemlámpás börtönőr járkál körülöttünk, egyfajta bűnöző-kukkoló szerepbe helyezve minket, né­zőket is. Walkie-talkie-n való fecsegéssel töltik el az időt, hiszen innen úgysem szökik meg soha senki, ugyebár. (És itt kajánul eszünkbe juthat a színház börtönszerűsége.) Hamarosan Zucco jelenik meg a színen, és kisétál börtönéből, hogy elkezdje különös mélyrepülését.

Az anyával (Fincziski Andrea) való találkozása megvilágítja kettejük különös kapcsolatát: az anyának nincs más választása, mint megbocsátani, a fiúnak pedig, hogy anyját megölje. Barabás Árpád fojtott érzelmekkel, hangsúlyos elhatárolódást mutat, Fincziski Andrea ezzel szemben ér­zelmekkel telíti játékát, hűen alakítva az ideggyenge, kétségbeesett anyát. Játékukban sokszor érezhető az ödipális áthallás, amely még tovább árnyalja Zucco karakterét, a későbbiekben pe­dig fontos elemként vonul végig az előadáson. Fincziski Andrea játssza a másik anyát is, azét a lányét, aki tizenöt évig féltve őrizgetett szüzességét Zuccónak adja. Kiválóan jeleníti meg a sze­retetet adni nem tudó, pusztán hatalmaskodó díva-anyát, enyhe prolis beütéssel. Gyermekei kö­zött gyorsan felskiccelt, mégis sokrétű kapcsolat alakul ki, a kegyetlenkedéssel kevert szeretet és lojalitás furcsa kombinációja. A Zuccóba szerelmes lányka (Albert Orsolya) és testvérei kapcso­latát a színészek rendkívül összetetten ábrázolják, ellentétes érzelmeiket hitelesen mutatva fel, éles váltásokkal, sőt az abszurdumig elvitt kegyetlenkedéssel ábrázolják a szereplők viszonyát. A báty (Szűcs-Olcsváry Gellért) egy motoros szerkóban parádézó vadállat, mégis, mikor húga a fejébe veszi, hogy megkeresi szerelmét, a lány kérésére összeroppanva adja el őt egy stricinek. A lány nővére (Márton Réka) férfigyűlölő öreglány, aki nem helyesli húga tettét, de gondolkodás nélkül falaz neki bárki előtt. A színészeknek nehéz dolguk van, a legtöbb szöveg olyan, mint egy monológkollázs, terjedelmes önvallomások/önigazolások sora. Márton Réka monológja annyira magas töltésű, és annyira pulzál belülről, hogy a (bár találó és) teátrális fekete-fehér hattyús, tü­tüben görkorizós színpadképet mégis felesleges aláfestésnek érzem.

A metrójelenetben szereplő öregúr (Sinka Ignác) izgalmas színfoltja az előadásnak: beszéd­módja a régi polgári színjátszást idézi, ő a tipikus „jelenben felejtett múlt”, és nem mellékesen nagyjából az egyetlen figura, aki élve kerül ki a Zuccóval való találkozásból. Nem ilyen szerencsés az Antal D. Csaba által szinte légiessé emelt mélázó-mélabús felügyelő – bár a karakterét anynyira elveszetté színezi a színészi játék, hogy számára szinte megváltás a halál. A sokadszorra is kerítőnőt/madámot játszó László Kata ismét új színt visz a szerepkörbe, érzékletes hangjátékkal oldva meg a szerepét – egyéb nem is igazán marad neki, ugyanis sántát játszik –, ezúttal kiégett, kiábrándult, cinikus, mégis vannak gyengéd pillanatai.

Az egyik legerősebb jelenet, amikor a rendőrök a naiv lánykát vallatják Zucco ki- és hollétéről. Egyikük (Tóth Árpád) hisztériarohamában tempósan szedegeti a nyugtatót, hol erőszakos, hol pedig behízelgő attitűdjével diktálva a jelenet ritmusát, másikuk (Dunkler Róbert) pedig amolyan buffó-bohóc, aki kényesen ügyel a szereplők közti viszonyok egyensúlyára – így egészítik ki egymást és adják meg a jelenet ritmusát, borzadástól röhögésig sodorva a nézőt. Ez a jelenet lehetne talán a darab kulcsa, melynek az egész előadásra kiterjesztett dinamikája megadhatná azt a groteszk lendületet, amire a rendezés törekedni látszik.

A gyerekgyilkosság jelenete számomra az előadás tetőpontja, valamint a rendezés és a szí­nészi játék metszőpontja, lenyűgözően teátrális képi megoldással: a gyereket szappanbuboré­kok jelzik, meggyilkolását pedig a padlóra leadott lövés és spriccoló vér. Olyannyira erős, hogy a gigászinak tűnő zárójelenet – Zucco alufólianapba való felemelkedése, a lány aranyszínűen világító terhes pocakja, a színészek szertartásos fehér köpönyege, a fel-felhangzó mondatok – nem képes ezt felülmúlni, sőt visszafelé is gyengíti az egész előadást.

Mindazonáltal a Roberto Zuccóban olyan szintű színészi összhangot találnak meg az alkotók, amilyennel rég találkoztam az előadásaikban, valamint Zakariás Zalán olyan rendezői koherenci­át ér el, amely messze meghaladja előző udvarhelyi előadásáét (Háztűznéző). Együttműködésük groteszk érzelmi és eszmei kavalkádot eredményez, amely – ha a következő évadig csiszolódik még helyenként, akkor – izgalmas szegmensévé válhat a Tomcsa Sándor Színház repertoárjának.

—————————————–

Roberto Zucco. Bemutató dátuma: 2016. június 7., Tomcsa Sándor Színház, Udvarhely; Rendező: Zakariás Zalán; Író: Bernard-Marie Koltès; Dramaturg: Demeter Kata; Díszlet- és jel­meztervező: Csiki Csaba m. v.; Zene: Csiki Csaba m. v.; Hang: Lőrincz József; Fény: Tóásó István; Szereplők: Albert Orsolya, Antal D. Csaba, Barabás Árpád, Dunkler Róbert, László Kata, Márton Réka, Mezei Gabriella, Pál Attila, P. Fincziski Andrea, Sinka Ignác m. v., Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Varga Márta.