Ugron Nóra: Epilógus – Post.festival avagy további kérdések?

Temps d’Images Fesztivál, Kolozsvár

Fotó: Váczi Roland

Az eddigi szövegeimben nyolc előadásról beszéltem, de ezek nem fedik le a fesztivál egészét. Voltak még más előadások is, workshopok, koncertek, illetve négy kiállítás. Továbbá bemutatták Magdalena és Ludomir Franczak Lexicon imaginar al Clujului (Kolozsvár képzeletbeli lexikona) című performatív könyvét.  A román és angol nyelvű könyvet ingyen el lehetett vinni a bemutatón és a fesztivál többi napján is. Érdekes elgondolkodni azon, hogy mitől lehet egy könyv performatív. A könyvbemutató leírásában azt emelik ki, hogy ez a kiadvány egy olyan próbálkozás, amely egy bizonyos hely leírására törekszik, az olvasót folyamatos mozgásra és interakcióra ösztönözve. Fikciót és valóságot, történelmi tényeket és azoknak hitt információt, legendákat, helyiek elbeszéléseit, történeteit keverik össze és hoznak létre egyfajta helyi atlaszt. Versek, fotók, térkép, rajzok, montázsok és zene is található a szövegek mellett.

A könyvet több hónapos anyaggyűjtés előzte meg, illetve egy előzetes kiállítás, aminek keretén belül egy kő segítségével gyűjtöttek személyes történeteket a résztvevőktől. Bedugod a kezed a kőbe és mesélsz. Ezek a történetek képezik a kiadvány egyik fő forrását. Nem ismertetném most bővebben a tartalmat, hanem inkább azt szeretném kiemelni, hogy ez a kezdeményezés jelenségként miért lehet fontos. Akik elmentek a szeptemberi kiállításra, azok közül bárki beszélhetett és bekerülhetett a könyvbe, amelyet később ingyen terjesztettek, a bemutató során az Insomniában üldögélők közül bárki megkaphatta. Nem csak a könyv szerkezete miatt részvételi jelenség ez az alkotás, hanem abban is, ahogy elkészült és ahogy az olvasókhoz eljuthat. Persze nagy valószínűséggel olyanok voltak ott a kiállításon, akik egyébként is követik a művészeti eseményeket, ahogy az ingyen könyvből is azok kaphattak nagy eséllyel, akik eleve részt vettek a fesztiválon – tehát az alkotási folyamathoz nem társult a perifériákig való eljutás motivációja, mégis egy nagymértékben demokratizált körülmények között jöhetett létre ez a projekt.

Iulia Popovici Elefantul din camera. Ghid despre teatrul independent din România (Az elefánt a szobában. Útmutató a romániai független színházhoz) című, a kétezres évek romániai független színházairól írt könyvét is bemutatták. Popovici a publikációban leginkább a dokumentarista technikákat alkalmazó előadásokról beszél, mivel úgy gondolja, hogy a független színházaknak ezt a módszert sikerült beszivárogtatniuk az állami színházakba az utóbbi években. Ha már a független színházaknál tartunk, pontosítanom kell a fesztiválhoz írt prológusom egy részét. Több mondatban is az alternatív és kőszínházi szféra különbségeiről beszéltem, viszont Popovici bemutatója alatt jutott eszembe, hogy én egy elsősorban független közegre gondoltam, amely kifejezésmódjában akár alternatív is lehet. Tehát amikor az alábbit állítom az alternatív szféráról, akkor független és/vagy alternatív próbálkozásokra gondolok: „az egyik legfontosabb eltérésnek tartom az előadott darabokból is következő tematikai különbséget: az alternatív szféra erősen reagál a kortárs szociális és politikai kérdésekre, amely a performatív és dokumentarista kifejezésmódokból is következik, azonban ezáltal kompetensebben képes a színház szociális és politikai szerepeinek betöltésére egy adott közösségben.” Akárcsak Popovici, többek között én is a dokumentarista technikákat emeltem ki a prológusban. Akkor még a fesztivál pozicionálása érdekében beszéltem röviden az általam észlelt különbségekről a független és/vagy alternatív csoportok és a kőszínház között, utólag viszont érdekes, hogy ez a felvetés valamilyen szinten tematizálódott Popovici könyvének bemutatóján.

A bevezetőben a fesztivál témáját, ami a csőd utáni állapot vagyis post.faliment-et, az antropocén korszakhoz és a metamodern kifejezési lehetőségekhez kapcsolódó szociális és politikai kérdések függvényében tárgyaltam. Néhány kérdést fogalmaztam meg, amelyekre most megpróbálok válaszolni, bár nem biztos, hogy tudok/lehet is: „Vajon hogyan fognak megszólalni az előadások, performanszok, kiállítások, könyvbemutatók ebben a kontextusban? Milyen lehet, megvalósul-e és létezhet-e az általam implikált metamodern színház és előadói művészet a fesztivál keretein belül? Milyen jövő- és jelenképekkel találkozunk a feltételezett csőd viszonylatában a fesztivál programjaiban? És miben hasonlítunk a zuzmókra?” Azt, hogy miben hasonlítunk a zuzmókra, továbbra sem tudom – szavakban megfogalmazni biztosan nem, azon kívül, hogy holobionták vagyunk mind, amiről már Fairuz előadása kapcsán volt szó. A jövő- és jelenképekről viszont lehet beszélni, és beszéltem is az egyes előadások kapcsán, de rövid flashek formájában felvillantanám még egyszer (bővebb kifejtésért lásd a külön szövegeket): a szexklubok furcsa víziója és a szexualitás; hipermaszkulin nő és a gendertulajdonítások alól kisikló test; a születéstől a halálig (re)strukturált élet; mesterséges emocionalitások egy posztapokaliptikus korban; a nép ellensége dinamittal a hasán; holobionta; emancipatórikus erőszak.

El is érkeztem a fő kérdésemhez, amit a prológus címében is felvetettem: metamodern színház?! Már a kezdeti szövegben arra utaltam, hogy a fesztivál előzetes kontextusai, interjúk, leírások alapján és a post.faliment téma révén metamodern kísérletnek látszik a rendezvény. Ezt így utólag is tartom, viszont nem tudok levonni egyértelmű végkövetkeztetést arra nézve, hogy az is volt-e vagy sem, vagy milyen mértékben volt az és hogyan, hiszen ahhoz még ennél is mélyrehatóbb vizsgálódásra, a kifejezésmódok, technikák, a beszédmódok és a színész-rendező-közönség-előadás viszonyainak részletesebb elemzésére lenne szükség. Tény, hogy ennek kezdeti fázisaként működhetnek az előadásokról írt elemzéseim. Azonban egy nagyobb távlatot átfogó kutatás adhatna egyértelműbb választ erre a kérdésre – vagy még az sem. Továbbá érdekes, hogy vajon lehetne valami úgy metamodern, hogy közben nem is tud róla, hogy az? Nem lehetünk biztosak, de nem olyan valószínű, hogy az előadások kigondolása során a metamodern kérdésköre foglalkoztatta az alkotókat – hiszen annak valami közvetlen nyoma is kellene legyen, például a leírásokban, ahogy Fairuz is megemlíti a holobiontákat vagy a Mothers of Steel  leírása a posthumanizmust. És ehhez képest milyen lenne egy tudatosan metamodern színház?

 _______________________

További írások a Temps d’Images Fesztiválról:

Ugron Nóra: A mi holobiontánk, a mi erőszakunk – Temps d’Images napló 3.

Ugron Nóra: “We are FUCKED” – Temps d’Images napló 2.

Ugron Nóra: Milyen, ha a nő hipermaszkulin? – Temps d’Images napló 1.

Ugron Nóra: Prológus – post.faliment, avagy a metamodern színház lehetősége?