Lovassy Cseh Tamás: Az elefántcsonttoronyból nem lehet – Gondolatok az Interferenciák második öt napjáról

Interferenciák Nemzetközi Fesztivál, Kolozsvár

Egy színházfesztivál sok mindenre jó. A szervezők bemutathatják saját intézményüket, lehetőséget teremthetnek az érdemi vitára, találkozóhelyet teremthetnek az alkotóknak és nézőknek, lebonthatják a „színháziak” és „civilek” közti falakat. De mindennek az ellenkezője is igaz lehet, ahogy azt láthattuk a Kolozsvári Állami Magyar Színház által szervezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon is. Talán egy pillanat is elég, és könnyen kizökkenhetnek a dolgok a kívánt, helyes mederből.

Ha vesszük a fáradságot és elmélyülünk a fesztiválon látottakban és történtekben, világossá válik: nem a nézővel, nem az alkotókkal és nem a világszínház makro-folyamataival van gond, mindössze egy nem túl átgondolt, különböző – remélhetőleg nem művészi – szempontok által befolyásolt válogatás eredménye az, hogy az idei Interferenciák egy rangos színházi szemle helyett egy szűk színházi elit találkozóhelyévé vált.

A szecsuáni jóember – Bulandra Színház

A fesztivál szervezői idén mintha biztosra mentek volna, döntésük pedig meghozta a várt eredményt: a nézőszám növekedett a két évvel ezelőttihez képest, és ennek akár örülhetnénk is, ha elfogadnánk, hogy a minőséget bármikor felülírhatják a statisztikai mutatók. Az Andrei Șerban által rendezett Szecsuáni jóember a bukaresti Bulandra Színház előadásában, a két évvel ezelőtt egyértelmű sikert aratott Declan Donnellan idei Szeget szeggel rendezése az angliai Cheek by Jowl és a moszkvai Puskin Drámai Színház koprodukciójában, a Kolozsváron már többször is rendezett Michal Docekal, UTE-elnök vígszínházbeli Jóembert keresünk-je, vagy Jaram Lee méltán népszerű panszori-művész legújabb, Gabriel García Márquez novellája nyomán készült előadása mind-mind olyan produkciók és alkotók, melyekről a nézők azt gondolták: nagy csalódást biztos nem okozhatnak. Egyébként a fesztivál egészét tekintve sem beszélhetünk „nagy csalódásokról”, néhány kivételt leszámítva, és az Interferenciákat alapjaiban meghatározta az az érzés, hogy tisztességes, jól fésült, de alapvetően nem túl progresszív előadások sorát hívták el Kolozsvárra. (Tompa Gábor Toys: A dark fairytale című amerikai előadása, valamint a lengyelországi Teatr Zar Utolsó tekercse Jaroslaw Fret rendezésében mégis az említésre méltó nagy csalódások sorába tartoznak. Előbbi a menekültkérdést és bevándorló-problémát alapul véve dolgozza fel Saviana Stănescu kissé didaktikusra sikerült szövegét. Bár a felvetett kérdések és az azok mögött húzódó problémák égetően aktuálisak, az előadás mégis bántóan felületes, a megjelenő figurák pedig kétdimenziósak maradnak. A Jaroslaw Fret által rendezett Beckett-előadást Alessandro Curti előadásában láthattuk. Az abszurd első számú drámaírója által megálmodott csend-architektúra jól érzékelhető az előadásban, a produkció azonban hamar elvesztette kapcsolatát a közönséggel, és megmaradt a becketti szöveg egyszerű, unalmas reprezentációjának. Mindez azért volt bosszantó, mert két évvel ezelőtt a Teatr Zar öngyilkosságról szóló mozgásszínházi előadása a fesztivál legjobbjai közé tartozott.)

Szeget szeggel – Cheek by Jowl & Puskin Drámai Színház

Mivel nem szeretném ismételni magam és mindazt, amit az említett színházi elit fesztivál-formában megtartott ünnepéről gondolok, már elmondtam előző beszámolómban, most inkább arra keresek választ – a teljesség igénye nélkül térve ki a látott előadásokra –, hogy merre tart a fontos kérdéseinkről (így például a fesztivál témájául szolgáló idegenségről) folytatott diskurzus a válogatók által előnyben részesített színházakban.

Declan Donnellan rendezése egyfajta bevezetőként is értelmezhető Shakespeare világába, hiszen az előadás mellőzte az aktualizálást, a drámában meglévő politikai kérdések kibontását, és inkább a történetmesélésre helyezte a hangsúlyt. A rendező – mintegy a dráma szövegét szolgálva – mesélte el a Szeget szeggelben megjelenő, álruhát öltő herceg és környezete történetét, és azon a rendezői ötleten kívül, mely szerint minden szereplő – a pontos koreográfia eredményeként – egy homogén tömegből válik ki, majd oda is tér vissza, nem sok meglepetést tartogatott az előadás.

Andrei Șerban Brecht-rendezésében mintha a commedia dell’arte elemeit használta volna ahhoz, hogy elidegenítse A szecsuáni jóemberben felbukkanó figurákat. A színészi játék mégis zavaróan harsányra sikerült, a fel-feltűnő (a brechti színházra egyébként jellemző) transzparensek is arról árulkodtak, hogy Șerban nem akart túl sokat állítani a máról, megelégedett az emberi jóságot érintő egyetemes állításokkal, és az aktualizált kiszólások is inkább azt mutatták: az alkotók célja egy szórakoztató, a nézők kritikai gondolkodását nem túl igénybe vevő előadás létrehozása volt.

Jóembert keresünk – Vígszínház

Érdekességnek számított, hogy a fesztivál végén Michal Docekal rendezésében is látható volt Brecht ugyanezen drámája. A Vígszínház előadása egy kétségtelenül kiforrottabb esztétikát képviselt, Eszenyi Enikő pedig játékával bebizonyította: nem érdemtelenül kapta meg 2013-ban e szerep megformálásáért a legjobb női főszereplő díját a Pécsi Országos Színházi Találkozón.

Az Interferenciák második félidejének egyik leginkább várt előadása volt Jaram Lee produkciója. A panszori-művész harmadjára állt a kolozsvári színház színpadán és vezette be közönségét a korei műfaj sajátosságaiba. Produkciójában Gabriel García Márquez egyik novellája alapján beszélt (még pontosabban a panszori szabályai szerint énekelt) az idegenség kérdéséről, s talán a műfajnak, talán Jaram Lee lenyűgözően szabad és pontos játékának köszönhetően, a fesztivál utolsó előtti napján végre olyan előadást láthattunk a nagyszínpadon, mely együtt lüktetett közönségével, mely egyszerre volt egy történet egyszerű elmesélése és a minket körülvevő világ reflexiója, s mely valóban releváns gondolatokat fogalmazott meg az idegenségről.

Stranger’s Song – Pansori Project ZA

Visszatekintve az Interferenciák idei programjára, olyan érzésünk lehet, hogy a válogatói munka során számos olyan szempont került előtérbe, melyek eredményeként nem a mai kortárs európai- és világszínház keresztmetszetét kaptuk, hanem egy olyan ízlésvilág lenyomatát, melyet a baráti kapcsolatok és színházpolitikai érdekek is döntően meghatározhattak. Mindez csak azért zavaró, mert a szervezők izgalmas ajánlattal álltak elő: a 21. század egyik alapvető létélményének, a mindig és mindenhol tapasztalható idegenség-érzet boncolgatásának feladatát tűzték ki célul. E problémával való szembenézésünk előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, a színház pedig kiváló lehetőséget biztosítana ahhoz, hogy közös dolgainkról beszéljünk és ne mellébeszéljünk.

Szerencsésebb esetekben egy-egy színházfesztivál több, mint a szervezők vagy mecénások önigazolása és pozicionálása egy virtuális hatalmi-kulturális térben. Az idei Interferenciák kapcsán leszűrhető tapasztalatok túlmutatnak a válogatók személyén, az érdekhálók felfejtésén, és nem lehet cél az alkotói vagy színházvezetői meggyőződések megváltoztatása. Sokkal fontosabb felülemelkedni ezeken és lényegi kérdésekben valós állításokat megfogalmazni. Valamint belátni végre: elefántcsonttoronyból szemlélve a világot nem lehet egy progresszív kortárs színházi fesztivált szervezni. Ahhoz alá kell szállni.