György Andrea: Liber mundi

György Andrea: Liber mundi

Olbrin Joachim csodálatos utazása. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Fotó: Rab Zoltán

Az Olbrin Joachim csodálatos utazása Hamvas Béla-szövegekre, elsősorban Hamvas egyik novellájának, meséjének a dramatikus átdolgozására épül, amely arról az emberről szól, aki rá mer kérdezni létének értelmére. A címszereplő, bár nagyon igyekszik („…volt inas, szolga, napszámos, munkás, haramiák közé került, majd katona lett, barát, zarándok, még azzal is megpróbálkozott, hogy király legyen…”), mégsem találja a helyét a világban, ezért egy napon elhatározza, hogy elmegy a világ főkormányzójához, kihallgatást kér tőle, és elpanaszolja neki baját. Ebből az alapanyagból Mezei Kinga egy jólesően nem szöveg uralta, hanem sokszínű, zenei és képi eszközökkel egyaránt élő produkciót hívott életre.

A mese, amelynek létezési formája a szóbeliség, feltételezi a mesélő és a hallgatóság közvetlen kapcsolatát, ezért a meséből készült színházi előadások számára egy szabad, kötetlen, a közönséggel könnyedén, térben is kapcsolatot teremtő színpadi forma a legmegfelelőbb. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház hagyományos proszcéniumíves nagyszínpadának térbeli adottságai között azonban csak verbálisan lehet áttörni a színházi negyedik falat, megkísérelni a közönség bevonását az előadásba. Ez egyetlenegyszer, rögtön az előadás elején, rövid időre meg is történik, akkor, amikor a címszereplő-narrátor Olbrin Joachim (Bokor Barna) a közönséghez kiszólva mondja el a saját történetét bevezető monológot.

Az előadás többnyire nem csak kommentálja, szecenikai eszközökkel illusztrálja, de tovább is gondolja a hamvasi szöveget, kreatívan kihasználva a benne rejlő játéklehetőségeket, amelyek legfontosabb tere a színpadi történések fő helyszínét, a főkormányzó palotáját jelentő, a díszlet hátsó falát alkotó magas fémszerkezet. Építkezésben használt homlokzati állványra emlékeztet, porfogó háló fedi, amelybe szabályos négyszögletű ablakokat vágtak. A palotát a rendezés (a hamvasi szöveghez hűen) labirintusszerű gyárként értelmezi, ahol (látszólag) racionálisan megtervezett ipari termelés folyik. Az emberi lelkeket pontos receptek alapján készítik el, és küldik le a Földre. A madáchi Falansztert idéző magas díszletet hideg, éles fények világítják meg, szintjeit meredek, keskeny lépcsők kötik össze. Óriás lépcső, törpe lépcső, tűzlépcső, és sok a tévút, ahogy a titkár (Galló Ernő) mondja a nyomába szegődő Olbrin Joachimnak, hol nagyokat szökkelve, hol piciket ugrálva, hol mászva, hol lefele zuhanva. Ebben a térben az üldözéses jelenet, amikor Olbrin Joachimot az igazgatótanács tagjai el akarják kapni, hogy elpusztítsák, nyaktörő mutatvánnyá válik. A lépcsők egy-egy pihenőben futnak össze. A lépcsőfordulók is keskenyek, szűkek, alig fér el rajtuk néhány ember, ezért folyamatosan feltorlódnak, egymásnak ütköznek a munkások, mert az új elem, Olbrin Joachim megjelenése megbontja a rendet, megszakítja az itt dolgozók precízen összehangolt mozgását. Felülről, fémláncon leeresztett tálcák jelzik a műhelyeket, ahol a lelkek elkészítésének különböző fázisai zajlanak. A lélekgyári történések megjelenítése tobzódik teátrális megoldásokban. A leghatásosabb a lelkek Földre küldése, amely úgy valósul meg, mint egy rakétakilövés. E végső munkafázist a gyár legmagasabb szintjén hárman végzik: az első munkás a kilövési koordinátákat üvölti, miközben két bottal hadonászva mutatja az irányt: „ Kilövés. Kész!” – kiáltja, és ekkor a gukkerrel kémlelő munkafelügyelő rácsap egy csengőre, a harmadik munkásport pedig port (lelket) fúj ki az ablakon. A csengő hangjára egy ember rohan be szélsebesen a színpadra, egy pillanatra megáll, zavarodottan, kétségbeesetten körülnéz, majd ugyanolyan szédületes iramban, ahogyan érkezett, kifut a színpadról. És ez így ismétlődik szünet nélkül, hiszen a „legyártott” emberi lelkeknek az ideges repülésirányító hadonászó kézmozgása és pattogó, hangos parancsszavai mellett időben meg kell érkezniük a Földre. A létbe vetettség emberi állapotának színházi megfogalmazása hatásosan közvetíti a „nem kértem, hogy megszülessek, de mégis világra jöttem” élményének jeges borzalmát, a születés fájdalmát és az egzisztenciális szorongást.

A lélekgyár beosztottai fekete színű egyenruhát viselnek: szorosan fejre tapadó sapkát, buggyos fekete nadrágot nagy oldalzsebekkel, amelyekben mindenféle műszert tárolnak. Ruházatuk elrejti a test körvonalait. A munkások főként férfiak, de vannak közöttük nők is, ám alapvetően nemtelen lények, egy hatalmas gyár piciny alkatrészei, akik minden körülmények között teljesítik a felülről jött utasításokat, és nem kérdeznek rá a parancsok miértjére. Bár feltűnik nekik egy-két furcsaság, például az, hogy egyre nagyobb adag pénzéhséget és ostobaságot, de annál kevesebb intelligenciát írnak elő azok a receptek, amelyeket a főkormányzó úr az európai városokba készülő lelkek gyártására készít. Egyenemberek, akik fontoskodva, gépiesen, örökké sietősen mozognak. Ezek a sziszüphoszi létre ítéltetett rabok azért érzik fenyegetőnek Olbrin Joachim jelenlétét, mert kiderül róla, hogy nincs kódja, mint a gyárban készült lelkeknek, minden valószínűség szerint: selejt. A műhelyek munkásai líraian megkomponált koreográfia alapján mozognak, szinte táncolnak Mezei Szilárd zenéjére. Az előadás számára készült, marimba, vibrafon, klarinét és dobok kvartettjére írt, felvételről bejátszott zenének nem csupán a hangulatkeltés, az aláfestés a funkciója, hanem szerves részét képezi az előadásnak.

Nemcsak vizuálisan, hanem akusztikailag is hatásos ez a színpadi világ. Az egyik leglátványosabb, és hangzás szempontjából is izgalmas jelenet az igazgatótanács ülése, amelynek verbális szövete akár egy abszurd drámájé. A sötétségbe boruló díszlet különböző pontjain helyet foglaló tanácstagok arcát sorra, egy-egy elemlámpa fényvillanásának erejéig látjuk, addig, amíg kimondják azokat a latin vagy latinosan hangzó szavakat, szószerkezeteket, amelyek ugyan nagyon okosan, komolyan, tudományosan hangzanak, de az adott kontextusban semmi értelmük sincs. A halandzsanyelvi közlések mégsem okoznak kommunikációs zavart, az ülés csak látszólag fullad káoszba, hiszen a tanács tagjai végül egy emberként mondják ki Olbrin Joachim halálos ítéletét.

Éles ellentét van a beosztottak jelmeze és a főkormányzóé között, aki egyedi, sőt harsány öltözéket visel. Sebestyén Aba főkormányzója mintha egyenesen egy operettből ugrott volna elő: cilindert, köpenyt, frakkot, piros csokornyakkendőt, fehér sálat, kackiás bajuszt, hegyes szakállt és feltűnő, ragasztott anyajegyet visel az arcán. Piperkőc bonviván, unottan, affektálva, franciásan raccsolva beszél, és imádja a szemfényvesztést. Első szava (abrakadabra) egy varázsige. Ráfogja pisztolyát Olbrin Joachimra, elsüti, de a csőből golyó helyett vérvörös virág nyílik ki. Ezzel az ócska bűvésztrükkel halálra rémíti, aztán nagy élvezettel szemléli a megviccelt fiatalember rémült ábrázatát. Nyakszegő akrobatikával is igyekszik elkápráztatni az egyre reménytelenebb Olbrint: a fémállványzaton csüng, a lépcső korlátjára fekszik és lecsúszik rajta, nem lehet tudni, hogy részeg, vagy csak megjátssza. Igazi pojáca, aki kéjelegve ostorozza magát sáljával, miközben sírós hangon értekezik arról, hogy milyen undorító az ember, akit ő teremtett. Végtelenül cinikus. „Hazudni kell”, mondja, és levizeli a kenyérért marakodó embereket, akiknek a kenyeret ő maga vetette oda, de végül elárulja, hogy Olbrin Joachim nem az ő gyárának a tucatterméke, hanem egy másik alkotó, János kertész egyedi teremtménye.

A két művész egymás szöges ellentéte. A főkormányzóval ellentétben János kertész (László Csaba) maga az egyszerűség és együgyűség. A minden hájjal megkent főkormányzó sima modora, kecses mozdulatai még inkább kiemelik a kertész esetlen, darabos mozgását. Egyszerű, bölcs parasztember, szája szögletében pajkos mosoly bújkál. Különösen emberivé, esendővé teszi vokális tikje, ami ismétlődő, kedélyes nevetés formájában jelentkezik. László Csabának sikerült minden erőlködés nélkül népiesre formálnia a karaktert.

Az előadás már az elején azonosíthatóvá teszi az az átala használt szimbolikus nyelvet. Az előadásra érkező néző tekintetét nem a nyitott színpadon látható fémállvány körvonalai, vagy a címszereplőt alakító, a színpadon fel-alá járkáló színész (Bokor Barna), hanem a meleg fénnyel megvilágított proszcénium padlóján szétterített nyitott könyvek látványa ragadja meg.

A könyvnek a különböző kultúrkörökben gazdag szimbolikus jelentéstartalma van. A keresztény hagyomány például kétféle könyvet különböztet meg: a teremtett világ könyvét és a Szentírás könyvét. A Szentírás tehát nem az első könyv, megelőzi egy másik Kinyilatkoztatás, egy másik Ige, amely életre hívja a világot. Az előadásban a könyv elsősorban az univerzum szimbóluma. Olbrin Joachim nem érti a világ működését, hiába is olvassa, nem tudja megfejteni a teremtett világ könyvének üzenetét, ezért utazása ennek a dekódolására tett erőfeszítéseket jelenti. A könyv konkrét teret is jelöl: János kertész és Magdaléna (Kádár Noémi) otthonát, vagy a domboldalt, amelyre Magdaléna és Olbrin Joachim együtt felsétálnak. A nyitott könyv ugyanakkor a tanulás, tudomány, bölcsesség, reveláció jelentéseit is hordozza. Olbrin Joachim, János kertész és Magdaléna közös, komótos étkezése után Magdaléna leül a földre, kézbe vesz egy csukott könyvet, gyöngéden fölnyitja, és óvatosan, miként egy törékeny tárgyat, leteszi a padlóra. Kisvártatva Olbrin Joachim is csatlakozik hozzá, és ugyanazokkal a finom mozdulatokkal kezdi kinyitni, és földre helyezni a könyveket. A kecses, tiszta, üde Magdaléna mellett a címszereplő megnyugszik, átéli a teljességet, a szépséget. Minden megvan az idilli hangulathoz: a szétterített könyvek lapjait szellő borzolja, (talán) vízcsobogás is hallatszik, mégis van valami nyugtalanító ebben a jelenetben. Magdaléna felteszi a kérdést: „Mit nevezel te életnek?” „Örülni annak, ami van” – érkezik a rezignált válasz. Olbrin Joachim egy olyan világban találta meg a helyét, amely egy őrült teremtő-lélekgyáros játékszereként pörög tovább.

Olbrin Joachim csodálatos utazása. A bemutató időpontja: 2016. szeptember 16.; Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Rendező: Mezei Kinga. Hamvas Béla azonos című novellája és más írásainak felhasználásával a színpadi adaptációt készítette: Góli Kornélia, Oláh Tamás, Mezei Kinga. Jelmez – és díszlettervező: Lőrincz Melinda.  Zeneszerző: Mezei Szilárd.  Dramaturg: Góli Kornélia, Oláh Tamás.  Koreográfus: Kiss Anikó.  Szereplők: Bokor Barna, Galló Ernő, Bartha László Zsolt, Sebestyén Aba,  László Csaba,  Kádár Noémi, Béres Ildikó, Varga Balázs, Csíki Szabolcs, Ruszuly Ervin