Kovács Emőke: Testközelből

Kovács Emőke: Testközelből

TESZT Fesztivál, Temesvár

Két sűrű nap van a hátam mögött, hat produkciót láttam: kedden a nézőnek szótengerben kellett úsznia, szerdán szemétlerakóvá változott a nagyszínpad, csillámporos meztelen testek táncoltak nekünk és a távolinak tűnő 2041-be is üzenhettünk.

Szabadság: a legdrágább kapitalista szó. Fotó: Bíró Márton

propaganda, valóság, fikció

Kedden elsőként a belgrádi BITEF produkcióját láttam, a Szabadság: a legdrágább kapitalista szó ihletforrása Észak-Korea volt, az az ország, amelynek működéséről csak sejtéseink és feltételezéseink vannak. Maja Pelević és Olga Dimitrijević jegyzik a szöveget, a koncepciót és ők is játszanak. 85 percen keresztül tényleg játszanak velünk: egy Észak-Koreáról szóló rövid és rapid történelmi, társadalompolitikai és kulturális információdömping után megtudhatjuk, mihez férhet hozzá az őslakos és mihez egy turista az országban. A furcsa stund-up performansz egyetlen perce sem unalmas, épp amikor a sokféle információhullám összecsapna a fejünk fölött, felgyúlnak a nézőtéri fények és shopping time következik: Maja és Olga árulnak nekünk autentikus koreai poháralátétet (1 lej darabja), fiatalságszérum-italt (5 lej egy shot), Észak- és Dél-Koreát együtt ábrázoló puzzle-t, női fürdőruhát, fejszét (az utóbbi kettőn kívül minden más elkelt). Nincs tudásunk arról, hogy valójában milyen lehet ez az ország, hiszen mindig valami ellenében definiálják számunkra, és a nyugati világ kulturális és politikai kódrendszerével értelmezhetetlen, hogyan élnek ott az emberek. Az előadás gyönyörűen rávilágít arra, hogy míg a Nyugat teljes vállszélességgel kardoskodik az egyéni szabadságjogok mellett, és azt kommunikálja, hogy a kommunista ország bezárja és elzárja a lakóit, addig ő maga is jól kitalált propagandával igyekszik szabályozni, hogy mit gondoljuk valamiről. És hogy mennyire behatárolja a tömegmanipuláció a gondolkodásunkat, azt az előadás vége is igazolja: Olga és Maja mosolyogva bejelentik, hogy amiről eddig beszéltek, az kitaláció, a kivetített képkockák nem mindig Észak-Koreát mutatták, az áruba bocsátott tárgyak sem onnan vannak. Vajon melyik a rosszabb: ha úgy vezetnek meg, hogy tudunk róla, vagy szerencsésebb boldog nem tudásban élni? Egyáltalán hol van a fikció és igazság határa?

Artists Talk. Fotó: ARCUB

felelősség, önreflexió, etika, művészet a művészetért

Az Artists Talk látványvilágával (…függöny, színesen megvilágított felirat: Somewhere in Europe) a talkshow-k csillogását idézte, a hat jelenetből álló előadás a közönségtalálkozók konvencióját felhasználva arra mutatott rá, hogy a művészetről folyó nyilvános párbeszédekben az alkotók részéről mennyi minden rejtve marad, vagy ferdítetten kerül a felszínre. A munkámból kifolyólag nekem is naponta gondot okoz, hogyan és mit kommunikáljak adott produkciókról. Megtanultam azt, hogy egy-egy folyóirat és online felület milyen szövegekre, híranyagra kíváncsi, mit kell írni a Facebookra, ha egy előadásra nehezen fogynak a jegyek, és mit kell mondani, ha valami nem úgy sikerült, ahogy előrevetítettük. Szomorúan távoztam, mert nem tudom, mit kellene tennem nekem, aki részese vagyok ennek a rendszernek, anélkül, hogy tüntetve kiszállnék belőle.

Ti nem láttatok semmit! Fotó: Bíró Márton

kiszolgáltatottság, rasszizmus, dokumentum, rendőri erőszak

A keddi nap harmadik előadására zúgó fejjel ültem be, a sokmillió szó után egy kis cselekvésre, akcióra vágytam. A Ti nem láttatok semmit!-től ezt nem kaptam meg, viszont olyan problémafelvetéshez kerültem közelebb, amiről úgy igazán soha nem gondoltam semmi konkrétat. A dokumentum-színházi előadás az állami szervekkel szembeni kiszolgáltatottságot, visszaéléseket mutatja be egy huszonéves fiú tragikus történetén keresztül. Daniel-Gabriel Dumitrachét a bukaresti 10. kerületi rendőrségen halálra verték. A körülményeket vizsgáló produkcióban Alex Fifea egyedül jeleníti meg a tragédiában közvetlenül és közvetetten érintett személyeket. Naponta megtapasztaljuk, hogy az intimitás milyen tér- és nyelvhasználatbeli változatai jönnek létre, az interperszonális viszonyok milyen metanyelvi összhatásokban juthatnak érvényre, és milyen átjárások keletkeznek az intézményi struktúrák és a magánszemély között. Alex Fifea szimpatikus őszinteséggel létezik a két térfélre osztott stúdiószínpadon, közöttünk járkál, váltogatja a történet perspektíváit, amelyeket egyetlen alapgondolat határoz meg: a félelmet már az óvodában tanítani kezdik nekünk.

Feledés

emlékezés, gyűjtés, feledés, nyomok

Sarah Vanhee performanszával, a Feledéssel indult a szerdám, és mit mondjak: rokonlélekre találtam. A performer egyévnyi valós és virtuális szemetét gyűjtötte össze dobozokba, és Belgiumból elhozta nekünk, majd kipakolgatta az üres színpadtérre, a szemünk és lábunk elé, mindezt ráérősen, 140 percen keresztül. Volt jó néhány néző, akiknél nagyon kiütötte a biztosítékot, egyesek vágtatva, mások osonva hagyták el a szeméttelepet, és jogosan kérdezhették, ez meg mi? Színházi keretek között bámulni más használt fültisztító pálcikáit, üres palackjait, zacskóit, elszakadt harisnyáit, gyűrött füzetlapjait, kifogyott sminktégelyeit stb., stb., miközben ő megosztja velünk az ürítési szokásait és felvázolja annak rendszerességét vagy épp rendszertelenségét, valóban nem egy Molnár Ferenc-élmény. Viszont nem fölösleges időtöltés néha elgondolkodni azon, hogy mikor mit és hová dobunk el, mit őrizgetünk, mikortól mondhatjuk, hogy egy tárgy az enyém, és mikortól már nem a tulajdonom? Ugyanezek a kérdések érvényesek a nem kézzelfogható dolgokra is, az álmainkra, vágyainkra, ezek hová lesznek, amikor elfelejtjük őket? A fogyasztói társadalom szeméthalmazában úgy élünk, mint ahogy Sarah közlekedett a több mint negyvendoboznyi kipakolt szemétje között: lábujjhegyen, lehajtott fejjel, néha beletörölve az orrunkat egy már kidobott, elhasznált pézsébe.

 

revügörlök, extázis, szenvedélytörténetek

Hód Adrienn a Grace c. előadásáért május elején Lábán Rudolf-díjban részesült, most a TESZT közönsége is láthatta ezt a csillogó „közösségi gyónást”, amelyben a táncosok (nem megszokott módon) megszólalnak, mi több, hosszú ideig beszélnek intim, valós és fiktív élményeikről, félelmeikről. Négy csillámporos test, sok felvázolt történet, humorral kimondott tabutémák – bennem meg hatalmas kétely arra vonatkozóan, hogy egy öncélú kitárulkozást látok, vagy egy szuper, nem mindennapi és bátor performanszt, amihez nem vagyok elég érzékeny?

[anti]aging. Fotó: Bíró Márton

jelen, életkor, idő, örökség

A szerdai nap utolsó előadásának látványa több mint ismerős: kamera, projektor, üres tér. Az [anti]aging Mihaela Dancs és Mădălina Dan 2041-be üzenő performansza videokamera segítségével archiválja a jelent egy elképzelt jövőnek, amelyben megöregedett nénikként visszanézhetik személyes és szakmai önmagukat. A performansz-előadást 2011-ben mutatták be, azóta több helyen megfordultak vele, és mindenhol „becsekkolnak”, intéznek néhány szót saját magukhoz. Ha 2041-ben tényleg visszanézik a felvételeket, én is ott leszek valahol a háttérben, és ez jó érzéssel tölt el. De ennél többet sajnos nem érzek: annyira meghatározza az életünket a jövőn való agyalás, képzelgés, annyira a mindennapjaink észrevehetetlen velejárója, hogy erről izgalmas színpadi adaptációt létrehozni nagyon nehéz. A színésznők témáról való őszinte gondolkodása és kitárulkozása pozitív élmény volt, de talán túlságosan elbillent a mérleg a személyes felé, és úgy éreztem, ahhoz nem sok közöm van.

Az esti közönségtalálkozó előtt megérkezett a tízéves TESZT megünneplésére készített hatalmas emlékalbum, amelybe mindenki írhat, ragaszthat, nyomot hagyhat. A színház előcsarnoka az emlékek relikviáival van kiplakátolva, amiket még úgyis élvezet olvasgatni és nézegetni, ha első tesztelő az ember.