Burák Ádám: „Csodálkozva mondjad!” – 2. rész

Burák Ádám: „Csodálkozva mondjad!” – 2. rész

Fotók: Erdély Kinga

02.19.

Az első tavaszi délután lendülete fűt minket a Homokozó próbáján (bár velem nehéz dolga van a 600 km-es éjszakai buszút után). Az utolsó jelenet kivételével végigmegyünk a teljes darabon, a szó legszorosabb értelmében vett emlékpróbát tartunk, az energiákat leszűkítettük a precizitás szintjéig, Csaba és Brigi a szándékok mentén pontosan játszik, Kinga (Erdély Kinga, II. éves látványtervező) felcsap súgónak és a legkisebb szöveghibákat is kíméletlenül korrigálja. Új színek is születnek, a régiek pedig rendre megjelennek, a kompozíció elég stabilnak tűnik. A műhelyek már dolgoznak, a homokot megszitálták és szárad a radiátorok mellett, szombatra áll a díszlet és a végleges jelmezek is meglesznek.

02.23.

Délelőtt négy és fél órányi díszletállítás. Homok kimérése, falak összecsavarozása, távolságtartók beékelése, lefúrás, felszedés, átállás és ezekhez hasonló élvezetekben tobzódunk. Este egy rendkívül összetett rész, a Koronázás tízes jelenete vár minket, amivel komoly mértékben meggyűlnek a feladatok. Rengeteg párhuzamos cselekvéssel átszőtt, egyben a legtöbb szereplőt mozgató jelenet ez, amely közvetlenül a krízisponthoz vezeti a szálakat és katalizátorként növeli meg az események sodrását. Több különböző kört is lefutunk, Csaba a teljes arcát takaró gumimaszk mögött vergődik, a térben bizonytalanul ingadozva próbálja mindenki megtalálni a motivációit alátámasztó mozgásokat és gesztusokat. Megállunk, visszamegyünk, másképp próbáljuk. A próba szó legkézenfekvőbb – magyar nyelvben kiemelkedően érzékletes – jelentése kapja ma a főszerepet.

02.24.

A Homokozóval elérkeztünk a próbák azon pillanatához, amikor a már megtalált helyzetek folyamatos újrajátszása teljes mértékben elfojtja az impulzusokat, a tartalom az ismétlés hatására rutinná szűkösödik, a forma pedig börtönként feszül a kapálózó, önmagát stimuláló színészre. Ez egy teljesen általános jelenség, szinte már várja az ember, hogy szükségszerűen bekövetkezzen az emlékpróbák stádiumában. A kérdés, hogy milyen irányban tudnak a szereplők kimozdulni a patthelyzetből.

02.25.

A Homokozó a délelőtti próbán új erőre kap – ahogy az várható is volt –, néhány rész kissé átszíneződik, és új megoldások születnek, amik feltörik a megtalált igazságok rutinját és irányba tetszik megint a játékot. Ismét megcáfolásra kerül így Louis Jouvet gondolata, miszerint leghatásosabban a rutinosságot a szerep más színészre átosztásával lehet megszüntetni. Egyébként meggyűlik a bajunk egy vaslánccal, ma vesszük fel az előadás zenei betéteit, megírom a beharangozó szöveget és a plakátelfogadás is esedékes.

02.26.

Ma zárul le a rendelkező próbák stádiuma. Már fényben dolgozunk a Csaba által komponált hangbejátszásokkal, és az utolsó jelenettel futunk neki, hogy a krízist megragadjuk. A verekedés tegnapi próbájánál betört falrészlet talán holnap befoltozásra kerül, a statívok egészen a tér széléig nyomulnak, és a maszktól megválunk végül, mert nem képes az előadás teljes ideje alatt fenntartani titkát. Több jelmez abszolút telitalálatnak bizonyul, amelynek még hiányosságai mutatkoznak, azt Cuki (Erdély Kinga) akkurátusan varrja a nézőtéren. Bár az ágy még mindig recseg, egy bakancs kopogását megszüntetjük, a kolbász ugrik a fogyókellék-listáról, Żubrówka (lengyel vodka, amelyet a Hierochloe odorata nevű fűféléből készítenek) veszi át a helyét és holnap nézhetjük meg először egyben a Koronázást.

02.28.

Részlet az instrukciókból:

Nem lehet ráülni az állapotokra. Viszont ha az állapotban vagyok egy az egyben, hiányzik a színházi távolságtartás. Először, ha nézők ülnek be (ez esetben a Homokozóra a Koronázás szereplői) kikopik a hitele a játéknak, és valami általános jelenik meg a színek helyett. Csodálkozni kell. És csodálkozunk is, egy hét múlva bemutató.

03.01.

Amíg a fénypróbákat szüneteltetnünk kell szervezési okokból kifolyólag, Laci atomjaira szedi mindkét felvonást. Megállásokkal haladunk, pontosítva, vissza-visszatérve, rengeteg jelenetet átszínez, felfrissít, új megvilágításba helyez, a snúrok alatt megrekedt beidegződéseket szakítja fel és nyolc óra alatt érünk az előadás végére. Éjfél múlt tíz perccel, úgyhogy valami táncos buli után nézünk.

03.05.

Áment mond a vezetőség a plakátra, a műsorfüzet holnap kerül nyomdába, az átdíszítés időtartama a bűvös tizenöt perchez kezd közelíteni és Laci a tegnap esti snúr felfedezéséhez igazítja a Koronázás második felét. Növeli az őrületet és szélsőségesebbre állítja be az utolsó nyolc jelenetet, tudatosítja az abszurditás színeit. Az előadásnak egy ponton fel kell szállnia és csak a legutolsó pillanatban, villámcsapásszerűen lezuhanni. Ezt a felszállást modellezzük délelőtt négy órában, hogy este próbaközönség előtt menjen le a snúr.

03.06.

Az első nyilvános főpróba rendben lezajlik, a Homokozó kifejezetten erősre sikerül, bár a Koronázás nem száll fel. A második nyilvános azonban élettelen, üres, kétségbeejtő képet mutat (mint általában a főpróbák és a második előadások – jelen esetben mindkettő ebbe a snúrba sűrűsödik össze).

03.07.

A bemutató napja. Délelőtt még egy gyors próbában Laci rengeteg viszonyulást állít át (napok óta keresi az előadás szívenütő lezárását), az utolsó pillanatokban is új instrukciókkal mélyíti a karaktereket. Összefoglalja a folyamatokat, a figurák alapvető vonásait fogalmazza meg. Az Apa értékét megnöveli, az Anya figuráját élesíti, a tizenhárom év után az Egyesült Államokból hazatérő testvért idegenné teszi mind a családban, mind a térben (az utolsó pillanatban egy civil ruha mellett dönt jelmezként). Monumentális tapsrendet állít be a bemutatóra és pihenni küldi a színészeket.

Nem érzékelek este a premiertől való rettegést senkiben, ez valószínűleg a korábbi két nyilvános főpróbának és Laci elképesztő higgadtságot sugárzó lényének köszönhető. Az utolsó húsz percben érkezik, és miközben megbeszéljük, hogy nagyon kíváncsi, mi fog történni a korábbi napokhoz képest, ráérősen sétálgatva az aulában a plakátokat és a műsorfüzetet nézegeti. Közvetlenül a nézők beengedése előtt azon vacillálunk, hová tudna még négy ember leülni úgy, hogy ne zavarja a járásokat. Csaba hosszan gyűjti az antibiotikumoktól fűtött energiáit a zsinórpadláson, – tizenkét órája még megfázásunkkal küszködve azon versenyeztünk, kinek ömlik a szeméből több könny – többen saját készítésű premierajándékot osztanak, ki is tűzöm a mellényemre a batman-jeles csipeszemet. Szinte csak ismerős arcok lepik el a nézőteret, minden létező centimétert ülőhellyé alakítunk, és feszült csendben belevágunk.
A Homokozó kiemelkedően jól sikerül, a közönség veszi a lapot, érintettnek érzi magát, ez még tovább stimulálja a színészeket, jó a tempója az előadásnak, több jelenetnél besűrűsödik a levegő, alaposan feladja a leckét a második résznek.
A Koronázás pedig merészen ringbe lép, soha nem sikerült még ilyen jól ezelőtt. Az abszurditás olyan méreteket ölt, hogy én is – bár összeszámolni nem tudom, hányszor láttam az előadást a próbák alatt – fetrengek a nevetéstől, valami olyan képtelenség zajlik a színpadon, ami teljesen érthetetlenül és váratlanul, egy arcul vágáshoz hasonlóan torkollik a végkifejletbe. Az élet teljes irrealitása tárul a nézők szeme elé, amiről Laci a próbák alatt Shakespeare munkássága kapcsán annyit beszélt. Sötét. A lélegzet bent akad, csönd következik. Hosszan tartó, lankadatlan taps kíséri a monumentális tapsrendünket (amelytől egyes színészek jobban tartanak, mint magától az előadástól), egyértelműen sikerül túllépni egy vizsgaelőadás szintjén a produkcióval. Laci pedig az elismerő szavak után már rögtön arról beszél, hogy a két nappal későbbi, második előadáson mire kell odafigyelni a premier tükrében. Jól megérdemelt lengyel vodka, gratulációk, vörös- és fehérbor, tánc és másnaposság vár ránk a továbbiakban. Máris többen érdeklődnek a produkció iránt, közben a kitűzött időpontokra minden jegy elkelt és az április 5-i előadáson szeretettel fogadjuk Michał Walczak-t, a Homokozó szerzőjét. Egyszóval lelkesen és – akár egy jó szocialista filmben – bizakodva nézünk a jövőbe.