Kiss Krisztina: Minimál, animál
Beszámoló a sepsiszentgyörgyi FLOW Nemzetközi Mozgásszínházi Fesztiválról
Fotó: Barabás Zsolt, Vargyasi Levente
A flow egyik értelmezésében áramlást, hullámzást jelent – november 22-én Sepsiszentgyörgyön ilyenfajta örvénylés vette kezdetét. A négynapos fesztivált, tízéves születésnapi eseményük sikerén felbuzdulva, immár másodszor szervezte meg az M Studio csapata, egyúttal beírva magát a színházfesztiválok (és főként a mozgásszínházi fesztiválok) soraiba.
A fesztivál első napja rendhagyó megnyitóval indult: a Magma Kortárs Kiállító Térben Nagy József fotókiállítását, és a kiállítással egybekötött rövid performanszát lehetett megtekinteni. A fekete-fehér uralta fotográfiák és az ezzel harmóniában létrehozott performansz egy nagyon letisztult formáját adta a képzőművészet és mozgás kombinálásának. Mondhatjuk, a megnyitó megelőlegezte azt az összművészeti viszonyulást, ami a fesztivál előadásaiban is fel-feltűnt.
A fesztivál első napjára időzítette az M Studio legújabb premierjét, a To_R-t, amelyet Frenák Pál koreografált, és amely teljesen új szemszögből mutatta meg a társulatot. A bemutató egyébként jó felkészítőül szolgált arra nézve, hogy a Frenák stílusát eddig nem igazán ismerő nézők megedződjenek: a fesztivál programjában ugyanis három Frenák Pál előadás szerepelt (első, harmadik és utolsó nap). A To_R központi téreleme egy átlátszó, négyzet alakú medence, amely egyszerre lehetőség és kihívás a táncosok számára – hogyan lehet megtalálni a kényelmes könnyedséget és pozíciót a megfelelő ráeséshez, továbbeséshez, lendülethez. Nem tudjuk, pontosan mit is jelent ez a tor, ahol fehér menyasszonyi ruhákban/szoknyákban önkívületi állapotokat ragadnak meg a szereplők. Mindvégig érezhető valamiféle bizarr esztétika, már csak a jelmezekkel összhangban levő, előbb csillárszerűen lelógó, majd szétesett fehér ruhákra gondolva is. Erre a bizarr effektusra erősít rá az előadás végén levő jelenet, ahol Polgár Emília mintegy végérvényesen bevérzi az egyébként is „bűnösnek” tűnő teret. Az előadás talán legszakrálisabb és egyben legszebb jelenete számomra az, amelyben Karády Katalin dalát jelnyelven, a nézőkkel szemben, egy vonalban adják elő a táncosok. Bár még bizonytalan, de őszinte szemkontaktust teremtenek a nézőkkel, ennek a belsőséges kapcsolatnak célja lesz: a megértetni akarás – miközben halljuk a szöveget, a test nyelvéből akarjuk érteni a mondanivalót.
A Frenák Pál Társulat faUn című előadása összefügg néhány ponton az M Studio előadásával. Ez a produkció egyszerre láttat egyszerű és különleges világot (ha tetszik, dimenziót), melybe a néző már a kezdeti, erőteljes stroboszkóp-használat miatt – nem negatív értelemben véve – belekábul. A kétszereplős produkció terében középen felfüggesztve egy erős kötélháló, melyet az előadás első felében (fel)használ az erotikus férfi-karakter (Maurer Milán). Látszólag teljesen könnyedén csüng ide-oda, kapaszkodik, küzd, miközben érezhető a figyelme és koncentrációja. Nő-karakterként jelenik meg Frenák Pál hosszú, fehér szoknyában, fején égővörös rózsa, mozdulatai aprók és finomak, fejét kecsesen és elegánsan emelgeti. A két karakter párhuzamos, olykor összecsengő világokat teremt, mintha más időzónában lennének, mégis hasonló érzésvilággal. A nemiség meg(nem)élése különösebb erőltetés nélkül, valamiféle belső állapotokból érezhető.
A FLOW talán legnagyobb erőssége, hogy teljesen különböző irányvonalú mozgásszínházi produkciókat vonultat fel. Ilyen, a Frenák-vonulattól teljesen különböző látásmód mentén összeállított előadás Fehér Ferenc és Mikó Dávid Az állomása, amely csak minimális eszközökkel dolgozik: a mozgással és a fénytechnika által megteremtett látvánnyal. A két karakterről annyit tudhatunk, hogy mindentől elhatároltak, egyedüli érintkezési lehetőségük a másik személy, illetve hogy ebből az állapotból képtelenek kitörni. Ez a korlátozottság érezhető a különböző szinte-szinkron, de inkább csak egymásra reagáló mozdulatsorokon is, melyek gyakran a mozgássérült kéregetők katatón mozdulataira emlékeztetnek. Arról az állapotról, amelyben vannak, valamiféle becketti életérzés jut eszembe: egy állandó várakozás egy meghatározatlan időben és térben, ahol ki kell tölteni az űrt, az életnek nevezett „semmit”. Az előadás mozgásvilágának dinamikája nem a nagy és látványos mozdulatokban, sokkal inkább az apró, zsigeri megnyilvánulásokban rejlik. Az ősi, ösztönös cselekedetek legerősebb képe az előadás utolsó pillanata: a halott mozgatásának keserű kétségbeesése.
A fesztivál produkciói közül a legkedvesebb és legszemélyesebb előadás számomra a Dandelion volt, amely Fehér Ferenc alkotásához hasonlóan a kisebb gesztusokban és mozgásokban bontakozott ki. Az athéni Onassis Cultural Centre produkciójában azonban már találunk kellékeket (főként székeket, egyszerű használati tárgyakat), illetve egy minimális díszletet is egy háromoldalú fal formájában. Már az előadás kezdőképe rendkívül erős, miközben önmagában egyszerű: bejön egy nő, elkezdi levetni a ruháit, felakasztja őket a fogasra, majd mikor azt gondolnánk, hogy meztelen – hirtelen a „saját” bőrét is levedli, majd a helyére akasztja. A következő kép madárcsicsergéssel kezdődik: finom jelenetet látunk, ahol a szereplők bejönnek, és ritmusos vállvonogatással kezdenek el beszélgetni, hol ketten, hol többen, hol egyedül (ez a kép egyébként az előadás végén is visszatér). A Dandelion a mindennapokból kinagyított élethelyzeteivel teszi különlegessé a pillanatait, majd’ minden jelenetből süt az érzékenység. Az egyik pillanatban két férfit látunk, akik lassítva öltöznek át, mintha meg-megakadna a lejátszó; a másik pillanatban lábak pletykálását látjuk. Egy harmadik pillanatban pedig egy nő és egy férfi ül egymással szemben, csendben, szavak nélkül léteznek egymás mellett: az egymásra figyelés és a feszültséggel teli ellen-cselekedetek kedvessége kerül középpontba. És a sort folytatni lehetne, hiszen az előadás telis tele van szép, emberi történetekkel.
A fesztivál előadásaira többnyire a kísérletező jelleg és a frissesség volt jellemző – az utolsó nap két előadása ugyancsak ebben a szellemben mutatkozott meg. Elsőként a Gyergye Krisztián Társulat egyszemélyes produkcióját láthattuk. Az Aukció egy valóságos aukció története, amit már a kép keletkezésétől láthatunk: a Művész megAlkotja Művét különböző mozgásos-rituálékon keresztül. Gergye Krisztián festőként egyszerre lesz művész, és rejtett művész, ugyanis az előadás közepén hirtelen levedli befestékezett ruháját, félig megmosakodik, hogy végül aukció-vezetővé váljon. Az esemény végül valóban vásárlással zárul: az interakció sikeres, , az Éj Mo-No-Lóg festményeket megvásárolják a nézők. A művész átverez… avagy árverez – az Aukció jól bánik az iróniával a nagybetűsként értett Művészettel szemben, és olyan kérdéseket vet fel, hogy mitől lesz egy alkotás Érték, illetve tud-e minden alkotás az lenni.
Az utolsó nap a Frenák Pál Társulat LUTTE című előadásával zárult – a testek fizikális ereje intenzív élményt hozott. A cím jelentéséhez híven harcot láthattunk, nemcsak a szó valódi, de átvitt értelmében is. A kezdőképben a stroboszkóp villanásai mögött egy bokszoló jelent meg, majd tűnt el. Ezután már kevésbé emberi, inkább állat-emberi létállapotokat láttunk. Előbb egy ketrecharc helyzetében, ahol a duó mindkét tagja láncra verve, egymást a túlélés ösztönével támadja. Megjelent maga a „gazda” is, agresszív, vérszomjas, aranyba öltözött és aranypuskát hordó furcsa alakként, hogy aztán újabb harcok következzenek: a táncosok kutyaként (vagy bármilyen, ölésre képes, kiképzett állatként) mozogtak. A kiszolgáltatottság perverziója és brutalitása nyert teret, melynek betetőzése a fegyver és a hozzá tartozó ember pusztítása. Az előadás feszes és feszültséggel teli, még ha néha „lágynak” tűnő kegyetlenségeknek is tanúi lehetünk. Ilyen pillanat, amikor az egyik táncos a levegőben pár csatolt kötélen leng és piruettezik. A látvány és a mozgás esztétikája olyan szinten keveredik, ami felemeli az embert, hogy meglássa a testben rejlő lehetőségeket.
A FLOW fesztivál minőségi mozgásszínházi előadásaival elérte, hogy a következő kiadását is várjuk, az ideinél remélhetőleg több érdeklődővel.