Visky András: A „talanság” mint katarzis

Visky András: A „talanság” mint katarzis

Jegyzetek a Sorstalanság színpadi adaptációjához

A New York-i TheaterLab a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapján, április 16-án felolvasószínházi bemutatót tart Kertész Imre Sorstalanság című regényéből. A színpadi adaptációt Visky András írta és Tim Wilkinson fordította angolra. Az esemény egyszereplősre hangolt: a színen jelen van a pályáját Szegeden kezdő Boncz Ádám, aki később Londonban és New Yorkban  a híres Lee Starsberg Intézetben is tanult színészetet. A rendező Gia Forakis, aki Csehovot és saját darabot is rendezett már: legutóbb multi-mediális opera-előadással nyerte el a New York-i kritikusok tetszését.

Amikor Boncz Ádám azzal a javaslattal állt elő, hogy Kertész Imre Sorstalanság című regényének színpadi változata megalkotásában legyek a segítségére, elsőre arra gondoltam, hogy a mégoly figyelemreméltó és összességében ambíciózus terv teljességgel lehetetlen vállalkozás. Nem volna az, ha századunkban a színházi idő nem pörgött volna fel olyan mértékben, hogy a dramaturgiai tömörítés feladatát tulajdonképpen a lehetetlenhez közelítse, és amit a film még megengedhet magának, hogy ti. túlfusson a két óra időtartamon is akár, azt a színház már csak kivételes esetekben tehesse meg, ha egyáltalán.

A Sorstalanság legmegfelelőbb előadása minden bizonnyal az lenne – de ezt már Ádámmal is megbeszéltük, amikor kolozsvári otthononban meglátogatott, hogy három napra bezárkózva csak a regénnyel foglalkozzunk –, ha a könyv kilenc fejezete minden rövidítés vagy dramaturgiai mutatvány nélkül a maga szikár, végletesen pontos módján hangzana el a színház üres terében, szünet nélkül. Nincs erőteljesebb hatása a képzeletre a színház fekete dobozánál, mert ha magunktól nem is tudjuk, testünk, teljes valónk élénken emlékezik arra a színháztörténeti tényre, hogy a fekete doboz az üres sírt idézi, ahova mindannyian betérünk az előadás idejére, saját elhatározásunkból „meghalunk” és átadjuk magunkat az ott történőnek, hogy azután mintegy kikeljünk belőle egy egészen más tudás megújító erejével. „Egyszer meghaltam tehát, hogy élni lehessen – s talán ez az én igaz történetem” – mondja Kertész Imre a Stockholmi beszédben –, de vajon mi lehet az olvasó, illetve a néző „igaz története” a Sorstalansággal találva magát szemtől szembe?

A nagy, megkerülhetetlen könyvek csalhatatlan ismertetőjegye az, hogy lerombolják addigi olvasási szokásainkat, valamint a nyelvhez és a jelentéshez való viszonyunkat, egy egészen új tapasztalatban részesítve. Kertész Imre könyvei olvasásakor engem az az érzés kerített a hatalmába, hogy ezek nemcsak számon tartják az olvasót és mintegy örülnek a vele való találkozásnak, hanem bizony akarnak is tőle valamit, és ráadásul nem is keveset: azt nevezetesen, hogy az elé tárt történeteket ne csak megrázónak és döbbenetesnek, felháborítónak és hihetetlennek ítélje, hanem hogy számoljon le a történelemmel szembeni minden védekezési stratégiájával, engedje magához az egyre távolodó múltat és a lehető legszemélyesebben váljon az események részévé, tehát hogy megossza a saját jelen idejét a könyvével.

És itt nem állhat meg, tovább kell mennie, menthetetlenül: föl kell mintegy adnia azt a 20. század második felére tarthatatlanná, de legalábbis kétségessé vált nézetét, hogy az ember végsősoron mégis jó, eltévelyedései pusztán pillanatnyiak és az összképet tekintve nem jellegadóak. Az Auscwitz-tapasztalat mindazonáltal új, addig ismeretlen emberképet állított az emberiség elé, mindenestől fogva váratlant és ismeretlent, ami – vallja Kertész – csak esztétikailag ragadható meg a legteljesebben.

A Sorstalanság ebben az értelemben nem ún. hitelt érdemlő önéletrajzi regény, ez sem volna önmagában kevés persze, hanem ettől esszenciálisan különbözik: az ember története önmaga megsemmisítéséről. Kertész eddig az erkölcsi „nullpontig” juttatja vissza az olvasóját, radikálisan fölszámolva minden lehetséges kiutat, kiemeli a történeti időből Auschwitzot és az olvasóval végbemenő eseményként kezeli. Csak ezen a ponton részesülhetünk valamiféle sodró, de ugyanakkor józan katarzisban, amit a görög színház, a Globe, és azóta Samuel Beckett tudott a legteljesebben, akihez Kertész Imre sokkal közelebb áll, semmint sejtenénk.

Kertész könyvei nélkül lehetetlen megtudnunk, milyenek is vagyunk, és hogy milyen volt a naptárok szerint mögénk került, a valóságban azonban itt kísértő 20. század, amelynek a közepén és éppen Auschwitzban összedőlt az európai civilizáció. Ő az igazságot mondja el a megsemmisült emberről, azt a tanúságot követve, amit Tadeusz Borowski jegyez fel Látogatás című novellájában: „Azok pedig, akik phlegmone, rüh vagy tífusz miatt, vagy mert túl soványak voltak, a gázkamrába mentek, megkérték az ápolókat, hogy figyeljenek és emlékezzenek. És mondják el az igazságot az emberről – azoknak, akik nem ismerték meg.” E szerint az emberi mivolt nemcsak a gázkamrákban vagy a haláltáborokban foszlott szerte, hanem a táborokon kívül is, Auschwitz pedig ezt a folyamatot mutatja fel koncentráltan.  

Van azonban a Kertész-könyveknek egy olvasási titka, amire magam rémületemben leltem rá, a Kaddis a meg nem született gyermekért című regényt olvasva, az ti., hogy engedni kell a szöveg késztetésének és a csöndes és magányos olvasásról a hangos olvasásra kell váltani. Kertész Imre könyvei nem „olvashatók ki”, valahogy sohasem bírnak visszakerülni a polcra, mert nem ott a helyük. Ezek a nem nagy terjedelmű könyvek, a Sorstalanság és a Kaddis a meg nem született gyermekért, a A kudarc és a Felszámolás, a Nyomkereső és a K. dosszié: „olvashatatlanok”. Velük kell élni, újból és újból bele kell merülni a hangzásukba, részesülni kell a nyelv és az elbeszélés ritmusában, mint amikor zenét hallgatunk. És ahogyan nem tartjuk számon, hányszor vettük elő a Mahler-szimfóniák korongjait, ugyanígy Kertész könyvei is mindegyre visszatérnek hozzánk és bevonnak a maguk nagyonis ismerős univerzumába.

A Sorstalanságot olvasva, vagy Kertész Imre hangján hallva a könyv negyedik fejezetét a 2004-ben megjelent hangoskönyv lemezéről,  azt a fejezetet, amelyben a haláltábor óramű pontosságú működését fedezi fel a gyermekkor és felnőttkor határán levő elbeszélő én, egyre élesebben hangzik az a sok „csakugyan”, „valóban”, „persze”, „nem volt nehéz belátnom a hasznát”, „el kell ismernem”, „igaza volt” (mármint a herr Obernak), „barátságos arc”, „ünnepélyes mozdulat”, „vidám szem”, „rendkívül választékos fegyenc”, „igaza lehet”, „beláttam természetesen”. Ahogyan minden mondat, iszonyatos természetességgel belefut a professzionálisan instrumentált halálba…! Amennyiben tehát Kövest el is kerüli a halál, ez csak az olajozottan működő gépezetben bekövetkezett pillanatnyi hibának tudható be, semmiképpen sem az élet valamiféle végső győzelmének a sötétség felett: ez a kertészi radikalitás emeli univerzális tapasztalattá a megsemmisítő tábort. A Kaddisban olvassuk: „Auschwitz volt, azaz van, tehát magyarázat is van rá, magyarázat éppen arra nincs, hogy Auschwitz nem volt, azaz nem lehetne magyarázatot találni rá, hogy Auschwitz ne lett volna, hogy ne jött volna létre, hogy az ’Auschwitz’ nevű tényben a világállapot ne realizálódott volna (hogy e helyt Obláth doktorról is tisztelettel megemlékezzem), igen, éppenséggel Auschwitz hiányára nem lenne magyarázat, következésképpen Auschwitz réges-rég, ki tudja, talán már évszázadok óta ott függ a levegőben, akár a számtalan gyalázat szikrázó sugaraiban érlelődő sötét gyümölcs, várva, hogy mikor zuhanhat végre az emberek fejére…”

Adaptációnk nem a részben felmutatott egészre törekszik, mert az nem lehetséges: a regény univerzuma más törvényszerűségek szerint áll össze, mint a színházé. Továbbá pedig nem a legmegrázóbb történeteket emeltük ki, hogy a haláltáborok hangulatát minél valóságosabban ábrázoljuk a színpadon, mert ez is lehetetlen volna, és a valóságutánzás nem tárgya a színháznak önmagával kötött alapszerződésének. A színházban egyetlen valóság létezik, ez pedig a nézők és játszók egymással megosztott tere és ideje, egymással összeérő lélegzete, a jelen idő mindennél erősebb, elsőrendűen testi tapasztalata.  Sokkal inkább a szöveg zeneiségének és tüneményes ritmusának a felmutatását tűztük ki célul, amely most Boncz Ádám hangján fog felhangzani. De nem csak hangot fogunk hallani, hanem azt a folyamatot is nyomon követhetjük, ahogyan a színész testében a regény mintegy a néző jelenévé válik, következésképpen ő maga, jó esetben mindannyian, akik ott vagyunk, belekerülünk Köves Gyuri életébe, amely így fizikai közelségbe kerül a miénkkel.

Lehetetlen vállalkozásnak indult a Sorstalanság színpadi hangjának a megtalálása, a színház viszont mindigis a lehetetlen iránt vonzódott, mióta világ a világ.

A színpadi változat egyetlen olyan mondatot vagy nyelvi fordulatot sem tartalmaz, ami ne a regényből, illetve a Sorstalanság 2003-ban megjelent forgatókönyvéből (ez utóbbiból néhány dialógust emeltünk át) származna. Hallgassuk meg, adjuk át magunkat a szavaknak, és, ha még nem tettük volna meg, vegyük elő a regényt, olvassuk fel magunknak, majd keressünk helyet neki, valahol a közvetlen közelünkben.       

Kolozsvár, 2013. április 5.