Kelemen Roland–Pászka Gáspár-Csongor: Játéktér-tábor beszámoló

Kelemen Roland: Négy nap alatt kortárs táncos

Bemegy a koreográfus a próbára, akinek az utasításait a táncosok alázattal követik, majd pár hét múlva meglesz a táncelőadás – laikus táncrajongóként azt gondoltam, ugyanez történik még a kortárs tánc előadásoknál is mindaddig, amíg a torockói kultúrházban nem találkoztam Hód Adriennel. Rövid húsz perc után kiderül, hogy semmit sem tudok a kortárs táncról, de még a Hodworks társulatról sem, annak ellenére, hogy láttam már tőlük előadást. A Grace vagy a Szólók című előadásokra például én szántam körülbelül egy órát, ők viszont hosszan, fél-egy éven át, megszakításokkal készültek, s ez némiképp új információ számomra. Azt érzem, nincs korlát, nincs limit. Ez hihetetlenül izgalmasnak tűnik.

Fél tizenegy körül már melegítettük a testtagokat, próbáltuk megszokni a táncszőnyeg sötét hidegét, majd lassan elkezdtünk mozogni. Legyen minél többféle mozgás, próbálgassunk ki mindent, ismerjük meg a testünk – ehhez hasonló dolgokat kért tőlünk Adrienn. Majd próbáltuk felcímkézni a megtett mozgásainkat, memorizálni, lejegyezni őket. Ezután újabb körbeülős beszélgetés jött, ahol különböző kategóriákba soroltuk egymás mozdulatait: hétköznapi, intuitív testmozgás, játék, táncelemek, állatutánzás, absztrakt mozgások stb. Húsz perc szünet után ugyanezeket a mozgásokat variáltuk állapottal, tempóval és idegen mozgásokkal/szövegekkel. Ezzel már közönségszervező nélkül is közönséget vonzottunk magunkhoz, hamar turistalátványossággá váltunk, de a kultúrház szomszédságában élők mércéjén az, amit a kerítésen áthajolva láthattak belőlünk, nem érte el a színház minősítést, mint ahogy ezt utólag szóvá is tették. A délutáni blokk is a tánchoz és mozgáshoz kapcsolódott, megnéztük a Hodworks Sunday c. előadásának felvételét, amit egy részletekbe hajló beszélgetés követett Hód Adriennel.

Második nap a Váróterem Projekt négy tagja is becsatlakozott ebbe a mozgás-kánaánba, ahol minden mozog, egyik mozdulat kiváltja a másikat, de mégsem összefüggő mozdulatokat rajzoltunk, először lazán követtük a testünk intencióit, szabadjára engedtük és arra koncentráltunk, ami mozog. Ezután keresnünk kellett egy statikus testrészt, és innentől erre a testrészre figyeltünk, majd variálnunk kellett ezeket tempóval, a figyelmünket pedig önkényesen váltogathattuk a mozgó és a statikus testrészeinken. A második sessionben találkozásokat is beépítettünk: egymással gyerekekként, szappanoperák pletykás szereplőiként alakíthattunk ki kapcsolatot, illetve nemes irodalmi szövegekkel koronázhattuk a mozdulatainkat.

Délután Kricsfalusi Beatrix előadása a sokszor adottként és időtlenként használt művészetfogalmak (rendezői színház, művészszínház, polgári színház stb.) történetiségéről tartott előadást, majd kitért arra, hogy a német színházban a független és kőszínházi rendszerek és működésmódok összekapcsolására milyen kurrens kísérletek történtek: hogyan próbáltak a különböző kőszínházak újítani, amibe elsőre bele is buktak: hogyan született meg a drezdai Bürgerbühne, amelynek előadásaiban a város lakói is részt vehetnek; kitért a genti Nationaltheater igazgatói pozícióját frissen betöltő Milo Raunak a Dogma alapelveihez hasonlóan, tételesen megszövegezett programadó reformjára; valamint a Volksbühne gyorsan bekövetkező válságára, miután Frank Castorf helyett a londoni Tate Modern addigi igazgatója, Chris Dercon művészettörténész került a színház élére (aki ez év tavaszán lemondott).

A harmadik és a negyedik nap kicsit már kezdett összemosódni. Ekkor már intenzívebbé vált minden: triókat alakítottunk ki: két ember a harmadik lélegzetét figyelte, majd fokozatosan, testrészről testrészre haladva masszírozta. A triók nem bomlottak fel ezután sem, két ember irányította a harmadik mozdulatait. A mozgatott alany először teljesen lemondott a kontrollról, majd 50-50%-ban engedett, illetve ellenállt a mozgatónak, végül teljes ellenállást fejtett ki. Mindegyik gyakorlatnál ezek az emberek ezekkel a mozgásrendszerekkel szólókat mutattak. „Merem állítani, hogy kortárs táncosok lettetek” – mondta viccesen Adrienn, miután mindenki megélte a szólóját. Mindezek után variálhattuk, hogy mikor mennyire engedünk, illetve állunk ellen a két mozgatónak. Másnap nehezebb volt ezeket a mozgásrendszereket feleleveníteni, hogy majd verbális eszközökkel tudjuk kiegészíteni őket, és kombinálni az előző napokon megtalált eszközökkel, formákkal.

A két utolsó nap délutáni programjai is nagyrészben összekapcsolódtak, és sokban a mozgásműhellyel párhuzamosan zajló kulturális menedzsment workshop témáira is rímeltek, hiszen David Schwartz rendező (a Macaz színházi és kulturális központ egyik alapítója) Bukarestben gyökerező politikai színházi munkásságától egészen a Oana Mardare és Doru Mihai Talos alapította Reactor színházi központ kolozsvári virágzásáig jutottunk. Tőlünk érthetetlen okok miatt valamelyest távoleső román független színházak és színházi központok működését, struktúráját, létrejöttét ismerhettük meg az alapítóktól.

Pászka Gáspár-Csongor: A színház hátterében

Nagyszerű alkalom volt végzett és hozzám hasonlóan még egyetemre járó teatrológus hallgatók számára is, hogy a Játéktér táborban a kulturális menedzsment műhelymunka során belelássunk a színházi projektek adminisztratív hátterébe és több papírt igénylő lebonyolításába is. Általában, amikor elmegyünk egy erdélyi független színház produkciójára, vagy éppen részt veszünk egy fesztiválon, akkor hajlamosak vagyunk csak az előadásokra koncentrálni. Engedjük, hogy elragadjon az ottani hangulat, hogy új emberi és szakmai kapcsolatok szülessenek. Viszont sokszor nem gondolunk bele, hogy ezeknek a hátterében egy kemény, türelmet próbára tevő munka zajlik, ahol több ember nézőpontját tiszteletben tartva arra törekednek a szervezők és alkotók, hogy értéket adhassanak a közösségnek. Ami valljuk be, nem mindig könnyű feladat, főleg amikor a művészet világa különféle rendszerbe zárt keretekkel találkozik.

Ezekbe a dolgokba eddig én sem gondoltam bele igazán, annak ellenére, hogy foglalkozom turnészervezéssel. Viszont a négynapos műhelymunka során, amit Bogdán Zenkő és Gálovits Zoltán tartottak nekünk, elkerülhetetlenné vált, hogy ne ebből a szempontból tekintsünk egy-egy ilyen szakmai alkalomra, eseményre. A foglalkozások két részből álltak: a műhely első felében, még a tábor legelején arra kértek minket a műhelyvezetők, hogy mutassunk be egy olyan projektet, amit szívesen megvalósítanánk és közel áll hozzánk. Itt ki is derült, hogy mennyire színes a társaság, hiszen tudományos, pedagógia és művészeti projektek is elmondásra kerültek. Ezekből kiválasztottunk egyet, hogy terjedelmesebben és részletekbe menően tudjunk beszélni a szervezés és lebonyolítás kérdéseiről. A játékban egy kisebb fesztivál megszervezése mellett döntöttük, mert úgy gondoltuk, hogy ez egy olyan nagyobb volumenű rendezvény, amiben minden benne van, sokféle helyzet és tényező találkozik egyszerre. Nagyszerű volt látni, ahogy a fesztivál egy ötletből és célból megszületve, egyszer csak elkezd megtölteni egy A2-es papírlapot, tervekkel, programokkal, amit az egyik vezető viccesen csak „menedzser-abrosznak” nevezett. A projekt kapcsán a nagy távlatokból kiindulva a tábor végére elérkeztünk az apró részletekig, mint például, hogy milyen emberi és anyagi erőforrásokra van szükségünk; milyen fontos felmérni, hogy mi az, amivel rendelkezünk; és mennyire fontos a jó együttműködés más intézményekkel, hogy partnereink, társaink lehessenek a dologban.

A műhelymunka második gyakorlata egy, a műhelyvezetők által kitalált gondolatkísérleti játék volt, a „Menedzser-szívató” (az elnevezést picit eufemizáltam), amiben megtapasztalhattuk, hogy egy futó projekt kapcsán milyen problémákkal szembesülhetünk, és azokat menedzserekként mi hogyan oldanánk meg. A játékszabályok nagyon egyszerűek voltak: véletlenszerűen kapunk egy szervezési problémát, aminek a megoldását le kellett vezetnünk elméletben. A többiek pedig, bármilyen csatlakozó szerepkörből – színészként vagy éppen rendezőként – reagálhattak erre, felmutatva, hogy egy-egy  megoldás hogyan néz ki a különböző szempontok és igények felől. Először mindig az került megfogalmazásra, hogy a szervezési problémákat hogyan lehetett volna megelőzni. De ha már ott a baj, és nem lehet úgy megoldani a problémát, hogy mindenkinek jó legyen a végeredmény, a legfontosabb, hogy etikusan és emberien járjunk el. Mindegyik ilyen gondolatkísérlet után átbeszéltük, hogy elfogadjuk-e a javasolt megoldást, ha pedig nem sikerült megoldani, akkor a végén csak részletesen átbeszéltük közösen az esetet.

Az egész tábort fantasztikus hangulat járta át, ahol nem csak a műhelymunkák során tanulhattunk a színházról, hanem a meghívott vendégek előadásai során is megismerhettünk más színházi formákat és struktúrákat, amelyeknek mind létjogosultságuk van, hiszen olyanfajta hiányokból jöttek létre, amelyeket a kőszínházi keretek nem mindig tudnak kielégíteni. Első nap Hód Adrienn egyik előadásának felvételét néztük meg, ami után beszélgethettünk arról a mozgásszínházi formáról, amit a Hodworks társulat képvisel. Ezen kívül hallottunk német színházi struktúrákról, bukaresti politikai színházról, vagy éppenséggel megismerhettük a kolozsvári Reactor megalakulását és működését. A szabadidőnkben (ami többnyire egy sör melletti beszélgetést jelentett) is a színház volt a fő téma, hiszen különböző helyekről érkeztünk, más és más tapasztalatokkal, színházi ízléssel – mindezeket volt alkalmunk megosztani egymással. Új szakmai és személyes ismeretségek születtek, ez nem volt nehéz, hiszen a térerő és internetszolgáltatás erősen korlátosan működött Torockón, amit nem is bántunk, mert a jelenidőre és a táborra tudtunk összpontosítani. A műhelyvezetőink a szabadidejükben is szívesen válaszoltak a kérdéseinkre, és felajánlották, hogy a tábor után is bármikor megkereshetjük őket a kérdéseinkkel.

Mikor a jelentkezés mellett döntöttem, csak annyit tudtam magammal és az elvárásaimmal kapcsolatban, hogy nincs az plusz szakmai információ, amit ne lehetne felhasználni. A tábor után viszont ennél sokkal többet kaptam. Egy másfajta gondolkodásmódot, egy másik szemet a színházhoz és nem utolsó sorban egyfajta rámutatást, hogy milyen lehetőségeim vannak a színházi szakmában, és hogy milyen úton szeretnék én elindulni ebben a világban, ami ha egyszer beszippantja az embert, nem engedi el.

Fotó: Rend Orsi, Varga Anikó