Rancz Mónika: Egymás mellett

Beszámoló a 9. Interetnikai Színházi Találkozóról

Fotók: Százs Zsuzsi, Barabás Zsolt, Petru Cojocaru

Egy fesztivál mindig egy kissé seregszemle is, előadásmustra – egymás mellé állítva ezek az eredendően különböző kontextusban létrejött és onnan kiragadott alkotások hirtelen kapcsolatba lépnek egymással, kommunikálni kezdnek, egymásra kérdeznek, felelnek. Így egy fesztivál igencsak zajos jelenség (a színpad mindkét oldalán): egymásba szövődő, létrejövő vagy kimúló kapcsolatok, gondolatok kavalkádja. A 9. IFESZT avagy Interetnikai Színházi Találkozó vándorfesztivál lévén évről évre új helyszínt keres: 2018-as kiadása Székelyudvarhelyen talált otthont. A színház a nem sokkal korábban megrendezett X. dráMa Fesztivál után töretlen lendülettel szervezte meg a kisebbségi színházak szokásos kétéves találkozóját, amelyen idén a magyar színtársulatok mellett a bukaresti zsidó színház vett részt – a további két meghívott német társulat időbeli megszorítások miatt nem lehetett jelen. A továbbiakban három (nem kizárólagos) megközelítés alapján szemelgetek néhány előadást a fesztivál kínálatából.

A színész maga

Az M Studió Liftje lehet három öltönyös heroikus küzdelme, piti bunyója, kontrasztos játéka, felettes és alattas viszonyának cseréje, titkos megbeszélése, barátságos társalgása, lényegében egymásra adott reakcióinak széles skálája – a mozgás nyelvén. Az öltönyös táncosok a liftes utazás helyzetből kiindulva fokozatosan hagyják el annak kontextusát, s már csak az marad érdekes, hogy milyen lehetőségei vannak a három személy közti történéseknek, amikor kiszabadulnak a megszokott monotonitásból, eltűnnek az ítélkező szemek, s végre elszabadulhat a kreativitás. Mindez egy apró lift terére szabva folyik, ami a padlón fénylik négyzetként, ennek a határai közül az előadók, Deák Zoltán, Szekrényes László és Veress Nagy Attila – az árgus szemekkel figyelő közönség előtt – egyetlen egyszer sem lépnek ki, miközben végigviszik a dinamikus és intenzíven dübörgő koreográfiát. Fehér Ferenc koreográfiája részben épít az ismétlődő mozgás mechanikus jellegére, s ugyanazon mozgássorok végtelennek tűnő újrajátszásával pattanásig feszíti a játék feszültségét, miközben felnagyítja az apró gesztusokat is. Sűrített nyelv ez, melynek feszes tempója, intenzitása mintha újra és újra elszabadulni kívánkozna, szinte kiömlene a szűk tér keretezéséből. De nem csak a három öltönyös előadó, hanem hátuknál – szépen belekomponálva az előadás egészébe – az árnyék is játszik, megsokszorozva a játszókat, azok mozdulatait. Amint elvonatkoztatunk a lift konkrét térétől, s mindattól az üzleti-irodai világtól, amit hozzácsatoltunk, akkor a személyek egymásra való reakciói, kialakuló viszonyai maradnak, s e mögött világlik ki élesen: mennyire egymásra utaltak. A külső tér helyett egy belső valóság elevenedik meg, s mintha a képzeletbe lépnénk át, mindaz, ami rendszerint nem engedélyezett vagy illendő, felszabadul, ennek dinamikája szinte szétrepeszti a határokat valamiféle mélyről jövő ösztön-energiával.

Az M Studio előadása a lehető legkevesebb eszközre hagyatkozik, egyetlen, legfőbb anyaga a színész maga – akinek színpadi léte a társaihoz képest határozódik meg, csak a többiek kontextusában, viszonylatában értelmezhető. A kézdivásárhelyi Művészet című előadásban szintén az emberi kapcsolatok dinamikája kap éles kontúrt: a barátság szeszélyes természete bomlik ki a három szereplő, Serge, Marc és Yvan konfliktusain keresztül.

Serge (Kolcsár József) egy igazán neves kortárs művész festményét vásárolja meg: egy fehér festményt, a fehér alapon fehér átlós csíkokkal, a fehér alapon fehér átlós csíkok alatt pedig fehér vízszintes sávval. A fehér műalkotás jelenléte már elég is, hogy kirobbanjanak az indulatok. Serge tetemes összeget áldoz a képre, Marc (Lung László Zsolt) mélyen elítéli ezt, felháborítja a dolog értelmetlensége, Yvannak (Kiss László) pedig tetszik is, meg nem is. Serge szerint Marc fennhéjázó alak, meg egyébként sem ért a művészethez. Marc szerint Serge sznobériájának méltó megnyilvánulása a festményvásárlás, meg különben is: ez egy fehér festmény. Ami Yvannak egyre inkább tetszik. Miközben a festmény esztétikai értékéről és a kortárs művészet értelmezési és értékelési lehetőségeiről folyik a szó, kibukkannak azok a sérelmek, frusztrációk melyek kevéssé az alkotást, inkább az egymáshoz fűződő kapcsolatukat, saját személyes problémáikat érintik. A tizenöt éves barátság alkonyán végül kiegyeznek egy próbaidőben. Az előadás tere egy hófehér falakkal határolt, szinte teljesen üres, stilizált szobabelső: kiállítótér érzetét kelti, melyben ezúttal nem vásznak függnek, hanem az elénk táruló emberi sorsokat szögezik a falakra, mintegy megtekintésre. A veszekedés hullámzását, fejlődését és az abban elfoglalt pozíciókat a színészeknek ebben lehatárolt térben való mozgása, helyezkedése jelzi világosan. Például abban a jelenetben, melyben mindhárman egy-egy széken ülnek, és a térben való elhelyezkedésükben visszaköszön a vitában elfoglalt álláspontjuk: Serge és Marc ugyanabba az irányba néznek, csak a színtér ellentétes pontjain helyezkednek el, míg Yvan középen áll, de más irányba fordul. Így a vitában is: Serge és Marc egy-egy szélsőséges álláspontot képvisel, míg Yvan kettejük között, a rezonőri szerepkörben igyekszik csillapítani a kedélyeket, melynek eredménye, hogy egy dologba mégis egyetértenek az ellenfelek: Yvan szivacsszerű alak, akinek nincs véleménye. Az előadás könnyed, egyszerű humora kíséri végig a mögöttes, súlyos tragédiákat, és ez a kétféle minőség a jelenetek arányosságának, szerkezetének, és a színészi játék akkurátusságának köszönhetően könnyedén simul egymásba. Ehhez hasonlóan a barátság maga is kissé édes-keserű itt, egyszerre tud szövevényes módon csodálatosan kisszerűnek és lényeginek lenni.

Nagy kompozíció

Micsoda nők! Micsoda férfiak! A chioggiai fülledt melegben forrnak az indulatok, pletykák szállnak a könnyű széllel, miattuk hullámzanak az érzelmek olyan megfékezhetetlenül, hogy az árban már-már nevetve merülünk el. A szentgyörgyi Chioggiai csetepaté nagy kompozíciójának különböző elemei harmóniában állnak egymással, s egymásra mutogatnak, egymáshoz irányítanak a nagy egészben.

A Sardar Tagirovsky rendezte előadás egy igazán olaszos rumliba rántja a nézőt, ahol a szeszélyek és szenvedélyek játékában összekuszálódnak a viszonyok, hogy aztán a nagy keveredés után végül ezek ugyancsak játékos könnyedséggel simuljanak el. A Goldoni-dráma bonyodalmas kapcsolat- és cselekményrendszere az előadásban átláthatóvá, könnyen érthetővé válik: egyfelől a rendezés áldoz időt a már-már magyarázó jellegű megoldásokra, melyhez a frontális játék szolgál alapul (olyan mintha a szereplők konkrétan nekünk fejtegetnék a történéseket, feszültségeket), másfelől a karakterek határozott megrajzolása, maszkszerűsége segít, hogy eligazodjunk a szerteágazó konfliktusok és motivációk közt. A csetepaté a 70-80-as éveket idéző jelmezekben folyik, a kor közismert olasz slágereivel tarkítva (a Felicità-ta közönség, ha hangosan nem is, magában szívélyesen végigénekelte). Minden színes, hullámzó, életkedvvel telített ebben az előadásban. Maga a játék is: a színészek végtelen energiával csetepatézzák át a három órát, s talán ezért is működik az előadás sziporkázó, olaszos játékossága: ahogy eljátszanak a Titta-Nane név hangzásával, ahogy nyakkendőt táncoltatnak egy ventilátorral, ahogyan végighengereg a színpadon valaki egy hordóba szorulva. Az olaszosságban benne van egy bizonyos távolságtartás is: kívülről, a sztereotípiák mentén felépített világ ez, melyben a mediterrán felszabadultság és szenvedélyesség képzetének megteremtése egyben annak is eszköze, hogy eltávolodhassunk a történettől, s könnyed nevetgélések közben jobban ráláthassunk arra. Az ironikus távolságtartásnak lehetnek az eszközei a néma szereplők is, akik élő kontrasztként állnak szemben a hangosan csetepatézó társasággal, valamint a zene, melynek kivetített szövege mintegy ellenpontozza az adott szituációt.

A meghatározó eszköz

A lavina az állandó fenyegetettség képe. A temesvári előadásban a közösség élettere fölé tornyosuló óriási hótömeg a halál szoros közelségének érzését hordozza az ott élők számára. Egyetlen hangos szó sem hangzik el a színpadon, a fojtott suttogást fülhallgatóval hallgatják a nézők. A színpadot elválasztja a nézőtértől egy átlátszó felület, s így minden apró nesz, nyikorgás, puffanás vagy lefojtott szó közelről dübörög a fülünkbe, még hangsúlyosabbá válva. Az áttetsző anyag mögött egy szoba dereng, fehér szivacsfalak közt egy háromgenerációs család tagjai próbálják túlvészelni a lavinaveszély időszakát, hogy megéljék az év azon három hónapját, amikor megszűnik a veszély. Addig viszont a zajtól a törvény védi a közösséget, még akkor is, ha ez egyesek életébe kerül. A fiatal férj (Csata Zsolt)a törvény ilyen módon való érvényesítését akadályozza meg: felesége (Simó Emese) és a vártnál korábban, a lavinaveszély elmúlta előtt születendő gyermeke életét menti azzal, hogy – az előadás kezdetétől kihelyezett – fegyver elsütésével fenyegetőzik. A törvény, amely a közösség biztonságát hivatott megvédeni, lényegében nem alkalmazható. A szabályozások a közösségi érdeket helyezik előbbre az egyénihez képest, de a sok merev előírás lényegében az életet determinálja: a szereplők mintegy féllétben lebegnek saját valóságuk fellett, a színészek szürkés holtsápadtra való maszkírozása is ezt a benyomást kelti. Kedves Emőke rendezését kényelmes az előadás által megteremtett távolságból nézni: az átlátszó fallal fizikailag leválasztódunk erről a kísérteties világról, a benne bolyongó kísértetszerű alakoktól, de a játék is az előadás világának kirakatszerűségét erősíti (például a lassított mozgás kimerevített pillanataiban). Csak a suttogás szól közel hozzánk, olyan közel, mintha a fejünkben szólna.

A Lavinát egy erős megoldás, a suttogás kíséri végig, amely valamiképp meghatározza és mozgásban tartja az előadás problematikáját és légkörét. A csíkszeredai A párnaemberben szembeötlik egy hasonló megoldás: a színpadot keretező fekete táblákon, valamint a földön végigrajzolják az előadás folyamatát, gyermeki ábrákká leképezve annak történéseit.

A párnaember a történeten belül is egy történet, egy Katurian K. Katurian nevű író elbeszélése, aki tömérdek olyan novellát ír, melyek kísérteties hasonlóságot mutatnak: a gyerekek halála vagy kínzása (amelyeket jellemzően egy szülő, felnőtt követ el) szinte mindegyikben visszatérő elem. Katurian (Vass Csaba) néhány története azonban valósággá válik, gyerekek tűntek el és ölték meg őket a novelláiban leírtak szerint. Ő mit sem tud erről, mondja az őt vallató, meghurcoló két rendőrnek. A háttérben mély tragédiák sejlenek fel: olyan gyerekkori traumák, melyek a jelent kötik gúzsba, mint a magát rossz zsarunak kikiáltó, mégis annak ellenkezőjét bizonyító Ariel (Kozma Attila) esetében, de Katuriánnak, illetve a bátyjának a története is kibomlik a szüleikről, akik emberkísérletet hajtottak végre a fiaikon, amelyből végül a fiatalabb testvér szabadítja ki az idősebbet a szülei meggyilkolásával. A szülők groteszken koponyaszerű, madárcsőrben végződő, szarvakkal ékesített maszkkal jelennek meg a színen, végig némák, csak reprezentálják a történetet, az a benyomásunk róluk, mintha nem is emberek lennének, hanem valamiféle furcsa, inkább állatias lények. Az előadás vizualitása erős: a tér letisztult, a fekete táblákon és a padlón fokozatosan kialakuló rajzocskák rengetege öleli körbe, míg a jelmezek egy része épp ellenkezőleg: feltűnően groteszk díszítést, jelleget kap, stilizáltságában valamiképp idegenszerű és egyben teátrális is. A Csiki Zsolt rendezte előadásban az alkotás természetének kérdése a minden elemben megnyilvánuló mutatás-ábrázolás gesztusa által tevődik fel. A történet önmaga narratív jellegére hívja fel a figyelmet: például a történések rajzokkal való követésével, a figurák csak az elmondottakat reprezentálni kívánó megjelenítésével, de azzal is, hogy a novellákat a színpad hátsó részében egy (a szituáció előtt elhúzódó) függöny mögül előbukkanó kis színpadon, énekelve adja elő a dominának öltöztetett narrátor. A valóság és a fikció közti átjárást izgalmasan bontja ki az előadás: a novellák megtörténnek, a színpadi történések pedig rajzokká válnak – a két sík így átjárja egymást. Az alkotás és az élet egymásba fordulásában azonban kissé egyneművé válnak. Leginkább Katurián számára, aki a végítéletet várva nem az életéért, hanem novelláinak a megmentéséért, az alkotás fennmaradásáért könyörög.

A 9. IFESZT a különböző kisebbségi színházak előadásait egymás mellé sorolta, ezzel maga is kontextust teremtve. Ezenfelül szinte valamennyi előadás után közönségtalálkozón vehettek részt az érdeklődők, melyeknek sikerült könnyed, barátságos keretet biztosítani. A fesztiválprogramot továbbá kiegészítette egy filmvetítés is: az Ana Lungu rendezte Un prinț și jumătate (Egy és egy fél herceg) c. alkotás, mely a valóság és a fikció finom egymásba montírozásával, játszva mesél el életkép-részleteket, maga is megragadó színfoltja lett a fesztivál nyüzsgő, élénk kirakatának.