Fám Erika: Itt a Szent Feromon Rádió! Sziasztok! Jó reggelt!
Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
A Játéktér 2018. őszi számából
Fotó: Barabás Zsolt
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház évadnyitó előadását Radu Afrim rendezte Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél címmel. A produkció Molnár Ferenc Az üvegcipő c. (1925) drámájának a kortárs adaptációja/interpretációja. Az alaptörténet egy 20. század eleji kontextusba ágyazott mese, Hamupipőke történetének a korhoz igazított változata.
Genius loci mindörökké
A romantikus történet gerincét bár megőrizte Radu Afrim, mégis egészen új színpadi produktumot hozott létre, elsősorban az újraírt szövegnek köszönhetően, amelyet maga a rendező jegyez, de erősen érezhető ezen Kali Ágnes kézjegye is, aki dramaturgként és fordítóként hozzájárult a szövegek magyarításához. A Molnár-darabból a szereplők nagy része megmarad, de átkeresztelték azokat. Beszédes neveket használ a rendező úgy, hogy a genius loci sajátos tartalmait is beemeli a névadás folyamatába, így lesz Hosszas Kati a legidősebb prostituált, Székely Claribella a székely prostituált, Rotics Cassandra a bordélyház tulajdonosa, vagy Szász Alpár wannabe zenmester. A produkció kettős – a történet ábrázolásából és annak a rádióban megjelenő interpretációjából adódó – konstrukcióját a rádióbemondó bevonása által erősíti a rendező. A névadás is hangsúlyos, provokatív, kivételes ebben az esetben: a színész Kónya-Ütő Bence saját polgári nevével szerepel az előadásban, ami a színpadon többször is elhangzik. A Szent Feromon Rádió egy olyan kapocs, csatorna, amely a panzió/bordélyház életét a világ felé közvetíti, amely – bár szubjektíven – tudósít mindarról, ami történik, egy külső nézőpont is lehetne, bár a bemondó mindenhol implikált, részese annak a világnak, amelyről és amelynek beszél, mégis önreflexív szerepet tölt be, akárcsak a zabigyerek, aki Hosszas Katinka fia, és akinek senki nem tudja, hogy ki lehet az apja. Egyedül a gyereknek nincs polgári neve, se család-, se keresztneve: szürke eminenciás, aki valójában nem tartozik sehova és senkihez, még akkor sem, ha Irma a kegyeibe fogadja; inkább sorstársak a szegény cselédlánnyal, aki ugyanúgy kiszolgáltatott, sorsvert. A gyerek lehetne a narrátor, de mégsem ezt a szerepet kapja – holott a produkció címe leginkább ezt sugallja –, egy belső monológ közvetítője lesz, olyan monológé, amely mindenkihez, nem valakihez szól. A gyerek az apakeresés, a családkeresés, a kapcsolatkeresés rémálmáról rezignáltan képes beszélni, anélkül, hogy hangszínét megváltoztatná; a színes, kavargó külvilág ellenpontjaként ő a szürke végtermék, amely ennek a féktelen, túlszínezett valóságnak az eredménye, ahol a színek eltűnnek, egybeolvadnak. A gyerek, akárcsak a rádióbemondó, egyszerre mindenkihez beszél, ők teremtik meg a kapcsolatot a közönséggel, kibeszélnek a produkcióból. Az átstrukturált és újraírt dráma számos vonatkozásában közvetlen módon szólítja meg a sepsiszentgyörgyi közönséget, egészen konkrét utalásokkal, helyhatározókkal, a város belső dinamikájára, belső történeteire és a helyi kollektív tudás elemeire alapoz sok esetben, mindezt az irónia, illetve a komikum szolgálatába állítva. Az előadás egészen pontosan aktualizálta a Molnár- történetet, olyan tér-idő koordinátákra hangolta, amely kifejezetten, exkluzív módon a helyi közönségnek szól, a helyi nézőket szólítja meg. Minden bizonnyal számos jelentésrétegét elveszíti az előadás, ha más város színpadán játsszák majd, de Afrim eszköztárához az is hozzátartozik, hogy átírja a szöveget a hely adottságaihoz, a hely specifikumához.
A történet voltaképpen egy keresztmetszet egy panzió/bordélyház életéből. Adél, a panzió tulajdonosa mindenáron férjhez akar menni, hogy bosszút álljon fiatal szeretőjén. Sipos, a designer Ikea-bútortervező nem túl nagy lelkesedéssel, de elfogadja Adél házassági ajánlatát, mert ő maga is éppen nősülni készül, annak érdekében, hogy az „Első ház“ program előnyeit élvezhesse. Irma, a cselédlány a panzióból pedig igazán, őszintén, feltételek nélkül szerelmes Sipos úrba. Sipos úrnak is tetszik a lány, de ezt még magának se vallja be. Adél és Sipos úr esküvője ugyan kudarcba fullad, de sokan találnak párra és túllépnek a ráció diktálta kényszerdöntéseken. A trágár, olykor kényelmetlen, szókimondó szöveg, amelyet az előadás használ, aligha bántó, az éles szójátékok új jelentéstartalommal gazdagítják a párbeszédeket, gyakran túlmutatva a konkrét helyzeten, máskor pedig még mélyebbre ásva a realista, tényfeltáró kommunikációt.
Prostitúcióról, nyíltan
Erőteljesen előtérbe kerülnek Afrim produkciójában a prostituáltak, nemcsak mint látványelemek, nemcsak mint a szokványos utcalánykép megelevenítői, hanem mint egy életforma, egy sajátos társadalmi légkör, alaphelyzet képviselői, szimbólumai. Az előadásban a prostitúció nyílt megmutatása nem marad pusztán a szexuális szolgáltatások vonzáskörében: általa a politikum és az emberi kapcsolatok megalkuvásait, valamint az ebből fakadó kiszolgáltatottságot helyezi sokszor fókuszba a rendező. A rádió és általa az általánosan értett média egésze is szabadságvesztésben létezik, amint erre Kónya-Ütő Bence szövegei sokszor nyomatékosan utalnak, és ugyancsak a médiakontrollt igazolják azok a gesztusok, amikor Adél vagy a polgármester beleszólnak a műsorpolitikába. Irma és a gyerek kívül maradnak a prostitúció körein, részben naivitásuk, őszinteségük révén, részben azért, mert nem számítóak. A többiek kalkulálnak, a „ha, akkor” összefüggésrendszerében képesek csak látni az életüket, cselekedeteiket, jövőjüket; álmodni alig mernek, s ha igen, azt semmiképp nem vállalják fel. Sem a társadalomkritika, sem a prostitúció kritikája, elítélése nem erőssége az Afrim rendezte produkciónak. Az előadás inkább egy társadalomkép, egy korrajz, amely a mindenkori kis közösség, a mindenkori vergődő ember megoldáskereséseivel állít szembe, annak botlásaival, megalkuvásaival is megismertet, miközben egy olyan világot körvonalaz, ahol van esély arra, hogy bárki megtalálhatja a boldogságát, ha ő is úgy akarja, ha őszintén vállalja önmagát, érzéseit, kapcsolatait.
Leginkább az előadás befejező jelenetében válik egyértelművé, hogy annak minden szereplője szeretné, ha szeretnék és mindenkinek leghőbb vágya, hogy érzéseit nyilvánosan is felvállalhassa, még akkor is, ha azok nem minden esetben felelnek meg a közösség konzervatív keretrendszerének, elvárásainak. Leghőbb vágyuk, hogy önmaguk lehessenek, szerelemben, családalapításban. Az afrimi happy end túlmutat a mesebelin, túlmutat a romantikus optimizmuson, egy demokratikus befejezés, amelyben mindenki megtalálhatja a párját, a családját és ennek nem kell mindenáron azonos séma, modell szerint valóra válnia: a korkülönbség, szexuális érdeklődés, társadalmi pozíció, származás, vallási hovatartozás, kulturális meghatározottságok nem jelenthetnek akadályt. Mindezt annak ellenére, hogy az előadásban többször is elhangzik, hogy nem mindenki lehet szerencsés az életben, és hogy egészen más esélyekkel indul és valósíthatja meg önmagát, álmait, képviselheti érzéseit.
Ugyan már! Szerelem?
Abban az egocentrikus és exhibicionista világban, amelyet Afrim felvázol az előadásban, aligha marad hely a szerelemábrázolásnak. Irma áradozása, naiv szerelme is mesterkéltnek, bugyutának tűnik mindaddig, amíg ki nem derül, hogy mindenkinek vannak valós, nem megjátszott érzései és őszintén vonzódik valakihez, aki még akár valódi társa is lehetne. A karneváli hangulat – amelyet az előadás jelmezei, a frivol, szabados dialógusok, a megjátszott, álcázott köznapi szerepek teremtenek – mindenhol hamisságot, képmutatást sejtet. A prostituáltak színkavalkádja a farsangi szabályszegés hangulatát erősíti; a felszínesség, a látszat, ami egyedül fontosnak számít ebben az értékvesztett világban, ahol csak nagy ritkán buggyan fel egy-egy őszinte hang, sóhaj, fájó gondolat – Hosszas Katinka rövidre zárt sírógörcsei a legjobb bizonyítékok erre. Adél örökzöld ruhatára, amelyet a díszletet és jelmezt tervező Irina Moscu a zöld sokféle árnyalatával alkotott meg, a remény szigetét képezi ebben az egyensúlyát vesztett világban. Álmodozni, őszintén remélni csak az mer, akinek nincsenek szoros kapcsolatai, akit nem ragadott magával ez az önmagát hazugságokban fenntartó gépezet. A gyerek és Irma hisznek, hiszik a lehetetlent. A gyereknek ugyan csak egy mostohaapa került, de Irma kitartóan szembemegy az érdekházasság undorító szemfényvesztésével; veszítenivalója nincs, legfennebb mindent megnyer, megélheti nem csak ábrádként a szerelmet. Irma vágyai valóra válnak, mert olyan lélekdimenziókat mozgat meg Sipos úrban és természetesen a többiekben is, amellyel nem, vagy csak nagyon ritkán találkoztak. Afrim mélyre ás az interperszonális kapcsolatok feltárásában, a sallangok mögött megkeresi az igazi érzelmeket, amelyek kivétel nélkül mindenkiben ott rejtőznek.
A ház
Sipos, aki bútordesigner és az Ikeának dolgozik, úgy érzi, hogy itt lenne az ideje, hogy végre saját otthona legyen. Ehhez egyetlen járható útnak azt látja, ha megházasodik, és az „Első ház“ program előnyeit élvezi. Hogy kivel köt házasságot, majdnem lényegtelen. A ház a fontos, a feleség csak eszköz. Adél is elérkezettnek érzi az időt arra, hogy férjet válasszon, egészen praktikus okból, legkevésbé az érzelmei által vezérelten. Majdnem véletlenszerűen szinkronizáló szándékkal döntik el, hogy házasságot kötnek. Az ünnepi asztal mellett, amely az utolsó vacsora hangulatát idézi, szomorú, reménytelen emberek ülnek, akik aligha hisznek egymásban, legkevésbé a házasság intézményében.
Sipos és Adél házra vágyik. Ez az egyetlen valódi vágyuk. Nem házasságra, házra. A díszlet egyetlen tér, egy szoba, amely alkalmanként átváltozik hol a panzió, hol a bordélyház helyszínévé. Egy ház belső dimenziójába vezet el a stúdió-előadás, a belső tér sajátos erővonalait látjuk megelevenedni, emberi kapcsolatok dinamikájához csatlakozhatunk, miközben a vígjáték groteszk légkörében teljesen átengedhetjük magunkat a verbális provokációknak; a nyelvi játékok, illetve a színészi játék pezsgését, sziporkázó fluktuációját élvezhetjük. Közben majdnem megszakítás nélkül szól a Szent Feromon Rádió, mint egy átlagos otthonban vagy meghitt panzióban, világokat kapcsol össze egy-egy felcsendülő zenedarab, Jávor Pál dalaitól kezdve az Albert Einstein Bizottság ismert szövegein át népszerű popzenei darabokig. Nemcsak a rádió nevében van feromon, hanem a mozdulatokban, a párbeszédek aurájában, átjárja az egész házat és mintha tudat alatt mozgatna minden történést, véletlennek hitt mozdulatot. A ház berendezését tekintve puritán, minimalista sok vonatkozásban, majdnem rendezett, csak Sipos úr kávélenyomatai éktelenkednek a lepedőn. Sipos mindvégig hidegvérrel közelít mindenhez, ami érzelem: Mátray László alázatos közönnyel alakítja a kívülálló, de érző férfifigurát. Az áhított ház, amelyre Sipos eltántoríthatatlanul vágyik, megjelenik: a makett, amelyet a karján hoz be, a kis takaros, pöttyös babaház nem más, mint a jövő, a belső ház, a nyugalom. Épp olyan kék, mint a falak. A játékház mesebeli és transzrealista egyszerre, a lehetséges álom, a képzeletbeli ház miniatűr változata. Az előadás kivételes jelenete, amikor Sipos Lajos a miniház asztalkáján, minitányérkából eszi meg icike-picike vacsoráját, amit Irma szolgál fel neki, aki a legfinomabb falatokat hozta el számára. Ebben a zsugorított vacsorában találkozik a játék és a mélyen gyökerező szerelem. A házba ugyan nem lehet bemenni, de Irma mégis szétnéz benne, a fejét behelyezi a pöttyös babaházba, teljes mértékben azonosul vele, megteremtve ezzel a hatványozott intimitás auráját – Korodi Janka visszafogottsággal és nagyfokú nyitottsággal rezonál a jelenetek belső energiastruktúrájára és partnerei jelzéseire, egy olyan Irmát kelt életre, akit sem sajnálni, se megvetni, se minősíteni nem lehet.
Kék
A díszlet egyszerű: tisztes polgári környezet, kék falak mindenütt. A többi díszletelem fehérre festve: az ágy, az asztal, a székek, az ablakok és az ajtók is mind fehérek. Irina Moscu precíz odafigyeléssel olyan teret alkotott, ahol a puritanizmus, a tisztaság hangulata árad mindenből. Kék minden, mint a tiszta ég, felhőtlen, háborítatlan. A kék háttér a végtelen, a tenger attribútumait is hordozza. A kék háttér a lehetőségek világa, előtte minden és mindenki megmutatkozhat; az a semleges felület, amely előtt a hivalkodóan sokszínű lányok elmondhatják gondolataikat, Claribella áradozhat cizellált székely akcentusával Michelangelo Antonioni filmjeiről, pocskondiázhatja Lars von Triert és értekezhet a kortárs filmszemiotikáról. Benedek Ágnes fergeteges nyelvi bravúrral alakítja a feltörekvő, harsány székely prostituáltat, hiteles székely menyecskévé minősülve át. Hosszas Katinka refrénszerűen visszatérő történetei a kék háttér előtt sajátos zeneiséget kölcsönöznek a produkciónak: Pál Ferenczi Gyöngyi rapszodikusan-érzelgős, őszinte örömlányt elevenít meg, a fiatalságát üldöző prostituált minden elkeseredettségével, reményével, kifogástalan gesztusjátékkal.
A zabigyerek jelenléte, apa-, anya-, család- és kapcsolatkeresése erősíti fel leginkább a kék háttér erejét: a filmiparban használt bluebox technika lényege abban áll, hogy a jelenet, amelyet előtte forgatnak, könnyedén behelyezhető egy másik közegbe, egy másik történetbe. A zabigyerek életérzése, kiszorítottsága, magánya, sehova tartozása, álcák mögé rejtett igazságismerete univerzális értéket kap Afrim előadásában, hiszen bárki élettörténete rávetíthető a kék háttérre, akárcsak Derek Jarman Blue (1993) c. filmjében, ahol a filmkép végig egyetlen kék szín – a „vetített” avagy „mozgó” kép a néző képzeletében születik meg a dialógusok és hangkulissza alapján, és vetülhet a mozdulatlan, monokróm háttérre.
A látszatra happy enddel záruló előadás mégsem marad meg a hamis idealizmus idilli állapotában, ahol mindenki társra talál és egyetlen lehetőségként a boldogságot kell megélnie, mert a zárójelenet utolsó akkordjaként az ünnepi asztal fölött megjelenik két hatalmas, pillekönnyű, pihe-puha felhő, elhomályosítva a hátteret, megnehezítve a (ki)látási viszonyokat. Teljesen mégsem lélegezhetünk fel. Maradunk a villoni bordélyhangulat nehéz levegőjű atmoszférájában. Az ébredés még hátravan.
——————————–
Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél. Bemutató dátuma: 2018. szeptember 9.; Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Rendező, író: Radu Afrim; Dramaturg, fordító: Kali Ágnes; Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu; Díszlettervező-asszisztens: Czirják Beatrix; Koreográfus: Dávid Péter; Zene: Kónya-Ütő Bence; Szereplők: Beczásy Áron, Benedek Ágnes, Dávid Péter, Erdei Gábor, Gajzágó Zsuzsa, Korodi Janka, Kovács Kati, Kónya-Ütő Bence, Mátray László, Nagy Alfréd, Pál Ferenczi Gyöngyi, Pálffy Tibor, P. Magyarosi Imola, Szakács László, Szalma Hajnalka, Vass Zsuzsanna.