Hegyi Réka: Száz év árnyék

Románia 100. Váróterem Projekt, Kolozsvár
Fotó: Bethlendi Tamás 

Lovassy Cseh Tamás dramaturgként, szerzőként és rendezőként is több társulattal dolgozott együtt Kolozsváron az elmúlt években. Nem riad vissza a populáris műfajoktól (musicaleket rendez) vagy a legfiatalabb generációt foglalkoztató, „kényelmetlen” kérdések színpadi adaptációjától (drogfogyasztás, a Colectiv-tűzeset által koncentrált társadalmi problémák – hogy csak két példát említsünk). A Váróterem Projektnél nemrég bemutatott, általa írt és rendezett előadást nem alaptalanul előzhette meg valamiféle bizakodó elvárás: a társulatot és a Zug előadásait is ismerve, egy ütős, elgondolkodtató, a centenárium kapcsán (akárha csak érintőlegesen is) felmerülő kérdések megfogalmazására számítottunk.

Az előadás ismertetője ugyan figyelmeztet a megtévesztő címre, a politikai-történelmi reflexió helyett viszont egyén és közösség, család és társadalom, generációk és nemek közötti konfliktusokat, sőt, még ennél is többet sejtet. A produkcióban érintett témák mindegyike érdemes arra, hogy akár egy-egy külön előadás középpontjába kerüljön, ám így zavaróan sekélyesnek tűnik mindegyik, és inkább terhelik a befogadást, mintsem egy poétikus, mondjuk balladai homályba ringassanak, ahol a túltelitettség, az utalások és asszociációk nem zavarnak. De vegyük sorra a kérdéseket!

Elvándorlás

A 80-as években disszidáló anya (nagymama) árnyéka még mindig ott kísért a családi házban. Nem tudjuk, mi lett a sorsa, miért tűnt el nyomtalanul a családból, csak azt mutatják meg nekünk, hogy az anya, Eszter (Sebők Maya) magában hordozza az elhagyott gyermekként szerzett lelki sebeket. Testvére, Bianka (Pál Emőke) alkoholizmusa is többek között a problémás gyermekkora vezethető vissza, ám az ő sorsát más körülmények is befolyásolják, például meddősége és a családi fészek helyett az üzletre koncentráló férje (Imecs-Magdó Levente). Az emigrálásnak, szökésnek vagy menekülésnek – bárminek is nevezzük – ma már nincs tétje, legalábbis nem abban a kontextusban, mint harmincvalahány éve.

Közösség

Nem ismerünk meg közösségeket. Egyértelműen olyan (kis)város a helyszín, ahol a román közösség legalább akkora, mint a magyar. A jó román szomszéd (Csepei Zsolt) besétálhat, felcsipegetheti az asztalról a maradék csípőspaprikát, enyeleghet a magyar asszonykával (ilyenkor persze folyékonyan beszél magyarul), de mivel történetesen ő a polgármester, kötelessége irredentizmussal vádolni a szomszédot, ha az, iskolaigazgatói minőségében nem hívta meg őt is az iskolában szervezett „magyarkodó” ünnepségre.

Ennél többet nem látunk ebből a közösségből. Hallani halljuk a tévéstúdió műsorszerkesztőjét, aki a talk-show moderátorának, Biankának súg. Ennyit a román közösségről, azaz az egyetlen román szereplőről, akibe az összes előítéletet és városi legendát egybegyúrták…

A magyar közösségről sem alkothatunk kedvezőbb képet, hiszen archetípusokkal találkozunk: az iskolaigazgató (Mostis Gergő), aki otthon gyenge pedagógus, ápolja a kapcsolatot „a zalaegerszegiekkel” és a Magyar Kormány támogatására vár, hogy 30 év után végre kicsit felújítsák az iskolaépületet; csapnivaló diplomata, hisz nem marasztalja a polgármestert az ünnepségen; és még gyalázatosabb üzletember, hiszen 2018-ban még nem látja be, hogy a szekuláris oktatási intézmények is egy munkaerőpiaci igény szerint kellene működjenek, és nem számít nemzetárulásnak, ha az elméleti líceumban szakosztályt is indítanak. A széllelbélelt politikus figurája is ismerős: tulajdonképpen a családi vállalkozás fellendítése az egyetlen hátszél, ami a politikai pályáját irányítja, nem retten vissza attól sem, hogy a román nemzeti önérzetet meglovagolva érje el céljait, akár közössége, akár sógora érdekein is áttaposva.

Az egymással veszekedő nővérek, a folytonos „bezzegelés” – egyik a gyermekeket, a másik a szabadságot irigyli testvérétől, az egymásra szórt epés megjegyzések áradata is olyan szereplőket teremt, akik kísérteties hasonlóságot mutatnak környezetünkben élőkkel. Ám a két női figura, Eszter és Bianka finomabb vonásokkal megrajzolt szereplők, sorsuk szinte tragikus, hiszen nem mondanak le teljesen álmaikról, nem fogadják el alázatosan, hogy férjük árnyékában húzódjanak meg, és mindketten találnak valamiféle kiutat: Eszter agyagozik, szobrokat készít, a történet végén pedig, anyja nyomdokait követve, otthagyja családját; Bianka az alkoholba és a munkába menekül (látszólag sikeres házigazdája egy kétes színvonalú vidéki televízió vitaműsorának).

Taburengetés

A Románia 100 alkotói számára a nemzeti identitás, legyen az magyar vagy román, a nagybetűs Család, a közösség, minden nagyszerű gondolat csak üres frázisokban kap helyet. A nyilvános felszólalások természetükből adódóan ilyenek, puffognak a közhellyé csépelt idézetek – „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát”, nyíltan lehet hazaárulót kiáltani politikai ellenfelekre, de még mindig vannak tabuk a közbeszédben, például a zsidók deportálása.

Senkit sem lep meg, hogy ha politikus vagy üzletember szónokol, nincs a szavak mögött tartalom, az viszont kicsit gyomorszorító, hogy férj és feleség, testvér és testvér között, de apa és fia közötti párbeszédekben sem hangzik el egy őszinte szó sem. Nincsenek kötelékek, horgony nélkül lebeg minden szereplő ebben a légüres térben.

Generációk

A legfiatalabbak, a kamaszkorú gyermekek szenvednek a legjobban ebben a kötelékek, kapaszkodók nélküli világban. Balázs (Sárosi Áron) sokmindent megért már, kétségbeesetten keres valami értéket, de maga körül nem lát mást, csak elcseszett sorsokat, rémálmokkal küzd és menekülnie kell. Testvérét, a fiatalabb Evelint (Jenei Deborah) szeretné megvédeni, szeretné magával vinni, el innen, de a lány marad, nem lázad (még), ő felveszi szülei keresztjét, és nagy eséllyel követi majd sorsukat.

Az alkotók nem döntötték el egyértelműen, hogy a szereplők közül melyik legyen az áldozati generáció. A nagymama, akinek menekülnie kellett, a szülők korosztálya, akik valahogy beragadtak a múlt és a jövő között és vergődnek, vagy a gyermekek, akikbe hatalmas feszültségek munkálnak a világ ellen, a képmutatás ellen, keresik a kiutat, vágynak a kitörésre, de nem látnak maguk előtt semmit, csak a nagy ürességet.

Utalások, asszociációk

Elkerülhetetlen, hogy a meg nem nevezett erdélyi kisvárosról a Száz év magány Macondója jusson eszünkbe, Balázs piromániája és a testvérek közötti különleges kapcsolatról Marius von Mayenburg Lángarc című darabja, a női monológ(ok) poétikus hangvétele és a nárciszmezők nosztalgiája kapcsán a balladák tragikus asszonyi sorsai… Ezekért az asszociációkért akár hálásak is lehetünk, hiszen az előadás által érintett témák sajnos a felsorolás szintjén maradnak.

——————————

Románia 100. Bemutató dátuma: 2019. január 29.; Váróterem Projekt, Kolozsvár; Író és rendező: Lovassy Cseh Tamás; Dramaturg: Kovács Emese; Díszlet- és jelmeztervező: Gábor Zsófi; Zene: Ballai Álmos (gitár), Jakab Ádám (basszusgitár), Jenei Deborah (ének), Sárosi Áron (hegedű); Technika: Sipos Júlia; Munkatársak: Rácz Endre, Imecs Tamás, Rend Orsolya; Szereplők: Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Jenei Deborah, Mostis Gergő, Pál Emőke, Sáros Áron, Sebők Maya.