Kovács Eszter: Ismerős idegenek

Határon Túli Magyar Színházak Szemléje, Budapest
Borítókép: Kállai-Tóth Anett

Mi közös lehet két baszk ETA-terroristában, néhány állásra jelentkező marketingesben és egy messziről jött emberben, akinek minden szavát elhiszik az arra fogékonyak? Ezzel a találós kérdésnek is beillő fejtörővel próbáltam summázni magamban a budapesti Thália Színházban látott előadások benyomását. Igyekeztem nemcsak külön-külön, hanem egységben is látni a produkciókat, arra keresve a választ, hogy milyen kapcsolódási pontok mutatkoznak meg vagy legalábbis sejlenek fel bennük. Nem volt egyszerű dolgom, hiszen a teljes fesztiválpaletta alig egynegyedét abszolváltam, ezért nem vonhattam le messzemenő következtetéseket, a látottakat számomra mégis az idegenség fogalma kötötte össze a legjobban.

Ki számít idegennek? Mit jelent idegennek lenni? Hogyan viszonyulunk az idegenekhez? Mennyire bízhatunk meg egy idegenben? És vajon a hozzánk legközelebb állók is lehetnek idegenek?

Stílusukban, hangulatukban, képi világukban is eltérő előadásokat mutattak be április 10-14. között határon túli színházak a budapesti Thália Színházban. Az intézményben 2012 óta rendszeresen megrendezik a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjét, amely azt hivatott megmutatni, hogy mi történik az anyaországon kívüli magyar nyelvű, főként kőszínházakban. A fesztivál arra tesz kísérletet évről évre, hogy megmutassa, mi foglalkoztatja színházművészet terén a határon túli alkotókat, milyen aktualitások ragadják meg a figyelmüket, honnan hova tartanak, mik a célkitűzéseik. Örömmel nyugtáztam, hogy a „gyors olvasásra” is alkalmas, egyszerű nyelvezetéről is ismert dráma- és forgatókönyvíró, Jordi Galcerán például nagyon is a köztudatban mozog: két művét is láthatta a fesztiválközönség.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

A Burundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc című előadást, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház közös produkcióját Csábi Anna állította színre. Az előadás pont annyira szórakoztatóra sikeredett, ami még nem tolakodó; annyira elgondolkodtatóra, ami még nem fárasztó, és annyira harsányra is, ami még megbocsátható. Ez a közel másfél óra olyan könnyedén röppent el, mintha csak egy laza szombat esti filmet néztünk volna. A filmes hasonlat nem véletlen, hiszen az előadás építkezését a filmszerűség járja át; lendületes dinamikája, bravúros dramaturgiája, a feszültséggel és izgalommal teli történések sora pedig csak tovább erősítette a filmes érzést.

A Burundangában napjaink Barcelonájában járunk, azon belül is két huszonéves egyetemista lány lakásában. Ennek központi, nagy és egyetlen „találkozóhelye” az a néhány, asztal köré rendezett színes babzsákfotel (díszlet- és jelmeztervező: Albert Alpár), ami már kezdés előtt azt sugallta: itt valami nagyon mai, fiatalos dolgot fogunk látni.

Az előadás roppant könnyen fogyasztható, a szó legpozitívabb értelmében. Miközben végignevetgéljük a két, magát szabadságharcosnak kikiáltó, az ETA-terrorszervezethez csatlakozott fiú ügyetlenkedéseit, egy nem túl sikeres emberrablás mozzanatait, két lány cselszövését és a burundangaként is emlegetett igazságszérum hatását, a rendezés megadja számunkra azt a fogódzót is, hogy elgondolkozhassunk a napjaink globális problémájává nőtt terrorista-kérdésen. Az előadás utolsó néhány percében még informatív sorokat is olvashatunk az ETÁ-ról, de ha ehhez nincs kedvünk, elég, ha csak hallgatjuk a vállalkozó-áldozat-exterrorista Jaume (Rappert-Vencz Gábor) gitárral kísért énekét, amiben angolul csendül fel a terroristák kicsit (ön)ironikus dala a gyilkolásról (“We kill, we steal, we die and fly to heaven every day…”).

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Ez annyira jó levezetése az előadásnak, hogy a pörgős események után a néző tekintete végre megpihenhet, figyelme befelé fordulhat, hiszen vicc ide, vicc oda, az előadás nem is kicsit görbe tükröt mutat egy fontos társadalmi problémának. Teszi mindezt természetesen és súlytalanul, de semmiképp sem didaktikus és szájbarágós formában. A színészek játéka apró túlzásaik és felnagyított gesztusaik ellenére is gazdag és szerethető. Mindannyiukon érezhető, hogy lubickolnak a szerepekben, ott a játék öröme, és ettől könnyeddé és hihetővé válik az előadás.

A kézdivásárhelyi Városi Színház szintén Galcerán-művel érkezett Budapestre, de már egy jóval ismertebb kultuszdarabbal, amiben mind a színészi játék, mind a rendezés és dramaturgia precíz átgondoltsága, mind a díszlet funkcionalitásába oltott ötletessége külön-külön és egyben is megér egy dicséretet.

A Grönholm-módszerben egy különös állásinterjún találjuk magunkat. Helyünket elfoglalva a nézői sorok között még nem tudjuk, hogy egyúttal megfigyelő állásba is helyezkedünk: a dobozszerűen kialakított színpadon a nézőtér felőli részt a játéktértől egy üvegfal választja el (díszlettervező: Szűcs-Olcsváry Gellért). A darab helyszíne egy multinacionális vállalat steril tárgyalószobája, ahová négy egymásnak (majdnem) idegen embert zárnak össze.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Mindannyian ugyanarra az állásra pályáznak, ám csak egyikőjük kaphatja meg a marketinges vezetői pozíciót. De az állásinterjúk hagyományos menete helyett a résztvevőknek teljesen rendhagyó feladatokat kell teljesíteniük, ami egyre feszültebbé teszik a szituációt. Mi pedig, a nézőtéren ülve, mintha csak HR-esek lennénk, figyeljük, hogy ki meddig bír elmenni, ki mennyit hajlandó megtenni azért, hogy övé legyen a munka.

A rendkívül feszes tempójú darab a nézőt folyamatos feszültségben tartja, és ezt az állapotot a rendező okosan tudja használni. Az előadás helyzetei kiélezettek, a szimulációs feladatok pedig lassan, de annál biztosabban fosztják meg a jelentkezőket álarcaiktól és mutatják meg személyiségük eltitkolt, vagy titkolni vágyott oldalait is. Bármennyire hihetetlen, ezek a szakirodalom által is jegyzett, valódi kiválasztási technikák, amiben a szereplők egymással játszanak, de aminek a néző is részese, hiszen állandó találgatásban van, mintha csak egy fordulatokban gazdag, izgalmas krimit nézne.

A színpadon látottak feszültsége végig fennmarad, miközben tökéletes az egyensúly a helyzetek komikus és abszurd oldalai között. Ahogy haladunk előre a feladatokban, úgy változik a szereplők egymáshoz való viszonya, és ezzel együtt élénkül a nézői kíváncsiság is. Homofób és szexista megjegyzésekben sincs hiány, és a hatáshoz az is hozzátartozik, hogy A Grönholm-módszer ötletének alapját megtörtént esemény adja. A szerző egy madridi kukában talált rá egy szupermarket-lánc HR-osztályán dolgozó férfi feljegyzéseire, amelyben az a pénztárosi munkára jelentkezőket illeti nem túl hízelgő, ám annál hímsovinisztább megjegyzésekkel. Teszi mindezt úgy, hogy ismeretlenekről mond önkényesen bántó dolgokat, csak azért, mert éppen akkor és ott, ő az asztal másik oldalán ült. Galcerán műve nemcsak filmen, de színpadon is jól megállja helyét, Barabás Árpád rendező társalkotóival közösen pedig a maximumot hozta ki belőle.

Az „ír Shakespeare-ként” is emlegetett John Millington Synge egyik leghíresebb drámáját, A Nyugat hősét hozta a fesztiválra a Csíki Játékszín társulata. Adott egy kis, zárt közösség a maga jellegzetes alakjaival, akiknek életénél még a kocsmába épített pálinkapároló szerkezet csövei is izgalmasabbak (díszlet- és jelmeztervező: Kupás Anna). A kocsmatulajdonos fiatal lánya, Pegeen (Ráduly Beáta) ebből az isten háta mögötti nihilből szabadulna, a történet innen indul: záróra után a lány fülhallgatóját felhelyezve, képzelőerejére szorítkozva próbál elszakadni a nagy magányától, ettől a világvégi helytől, ahol csak a semmi van, és az álmok. Így jön éppen kapóra neki – és a falu többi nő tagjának is – egy csavargó kinézetű férfi megjelenése, akiről a részinformációk birtokában elhiszik, hogy apagyilkos. Itt mindenki éhezik a történésekre, ezért elkezdik felruházni olyan szerepekkel a főhőst, amik a valóságtól távol állnak. Christy (Puskás László) lesz az ő groteszk messiásfigurájuk, aki ki is használja a „messziről jött ember nagyot mond(hat)” helyzetét. Visky Andrej rendezése ráerősít a darab fekete komédiára hajazó, egyszerre groteszk és abszurd mivoltára. A szereplők szinte kivétel nélkül a végletekig eltúlzott, már-már karikatúraszerű figurák. Abszolút kedvenc volt a Szörnyellára hasonlító Özvegy Quinné, akit Fekete Bernadetta játszott. Intenzív szerepformálásának könnyen a hatása alá lehetett kerülni: egyszerre volt csábító és rémisztő, játékmódja pontosan adta vissza az előadás egészét átszövő groteszk hatást.

Fotó: Kállai-Tóth Anett, Gábor Krisztián

Bár az előadás néhol veszít a lendületéből, mondanivalójából egy percet sem. Néha annyira meglazulnak a hagyományos erkölcsi rendszereink, hogy csupán nézőpont kérdése, hogy kit tekintünk hősnek (napjainkban sztárnak, celebnek). Egy egyébként aljas bűn is magasztos tetté válhat az arra nyitott közegben, az előadás e relativizmus milyenségére irányítja a figyelmünket, hogy ne csak nézzünk, lássunk is.

——————————
Burundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának közös produkciója. Rendező: Csábi Anna; Író: Jordi Galcerán; Fordító: Bakucz Dóra; Díszlet- és jelmeztervező: Albert Alpár; Zene: Constantin Coada; Szereplők: Lőrincz Rita, Keresztes Ágnes, Csata Zsolt, Orbán Zsolt, Rappert-Vencz Gábor.

A Grönholm-módszer
Kézdivásárhelyi Városi Színház. Rendező: Barabás Árpád; Író: Jordi Galcerán; Fordító: Bakucz Dóra; Dramaturg: Deák Katalin; Díszlet: Szűcs-Olcsváry Gellért; Szereplők: Kolcsár József, Kiss László, Márdirosz Ágnes, Lung László Zsolt.

A Nyugat hőse
Csíki Játékszín. Rendező: Visky Andrej; Író: John Millington Synge; Fordító: Nádasdy Ádám; Dramaturg: Bertóti Johanna; Díszlet- és jelmeztervező: Kupás Anna; Koreográfus: Zaiba Anikó; Zeneszerző: Bocsárdi Magor; Szereplők: Puskás László, Fülöp Zoltán, Giacomello Roberto, Ráduly Beáta, Vass Csaba, Fekete Bernadetta, Kosztándi Zsolt, Keresztes Szabolcs, Bokor Andrea, Sándor Anna, Bilibók Attila.