Kovács Bea: Halványkék pötty
Lát(hatatlan). Kolozsvári Állami Magyar Színház
A Játéktér 2019. tavaszi számából
Fotó: Biró István
Akinek volt szerencséje jobban kiismerni a közösségi médiák tartalomszolgáltató algoritmusát, könnyen rájöhet, hogy a program javarészt ugyanazokat a képeket, zenéket, szövegeket, oldalakat és persze reklámokat dobja. Bár úgy tűnhet, széles kínálat tárul fel előttünk, valójában biztonságosan kiválasztott és jól behatárolt inspirációs területen mozgunk: preferenciáinkat kulcsszavak rögzítik, és csak ritkán esik meg olyan, hogy valami szokatlan, világlátásunkat akár teljes egészében kizökkentő újdonság kerüljön elénk.
Leta Popescu előadása, a Lát(hatatlan), amelyet február elején mutattak be a kolozsvári színházban, hasonló módon, szinte komfortzónás kereteken belül mutat meg tablószerű mozzanatokat a kortárs romániai (magyar) valóság sokszínű palettájáról. Az alkotó(k) által kollázselőadásként definiált produkció hét stációra bontja a törékenység és sebezhetőség megismerését, a bolygótól a földrészen, országon, városon, családon, emberpáron át az egyénig, ebben a dramaturgiailag kissé kiszámíthatónak mondható sorrendben. Mintha a rendező nem bízna annyira a nézőben, hogy megbolygassa a biztos haladást, és a nagytotáltól a közelképhez való eljutást csak ebben a sorrendben tudná logikailag követhetővé tenni. Pedig a kortárs – romániai (magyar) – valóság, akárcsak az egyén társadalomban, kultúrában, kontinensen és a földön betöltött, önként vagy önkéntelenül vállalt szerepe sokkal, de sokkal összetettebb (hogy az akár spirituális dimenziókat felölelő, univerzumon belüli küldetésről ne is beszéljünk).
A Lát(hatatlan)t végigkövetni olyan, mintha egy falumúzeum termein áthaladva a naiv festészet részletekre és összképre egyaránt érzékeny, mégis tipikus életképeket megörökítő falfestményeit néznénk. A vizuálisan, azaz jelképhasználatában közhelyes és közérthető színpadi képeket, illetve színpadi szituációkat ellenpontozza az elhangzó, vagy inkább fel-felcsendülő szöveg, amelyet Popescu Andrei Dósa fordító és dramaturg segítségével tizenöt kortárs román és magyar író, valamint költő szövegeiből állított össze. Vers- és prózarészletek hangzanak el Dan Sociu, Andrei Doboş, Alexandra Pâzgu, Vlad Moldovan, Stelian Müller, Petro Ionescu és Raul Coldea, V. Leac, Ionuţ Chiva, Szálinger Balázs, Elena Vlădăreanu, André Ferenc, Domonkos István, Ladik Katalin és Horváth Benji szövegeiből, és az előadás vállalt líraisága végig a levegőben hagyja azt a kérdést, hogy érdemi színpadi szöveggé válhat-e a nem kifejezetten színpadra szánt, de művészi erejű szövegek együttese. Azon posztdramatikus színházi kísérletek sorába illeszkedik a Lát(hatatlan), amelyek bár elfordulnak a kimondott színpadi helyzetektől, mégis erősen építenek a szövegre; ám a szöveg itt költőiségében, nem pedig drámaiságában bontakozik ki. A kollázsszerűség tehát egyszerre lelhető fel a narráción kívüli világépítésben, valamint a képzőművészetet, a zenét, a filmet (videót) és az installációt segítségül hívó színházi univerzum megteremtésében. Az előadás sikere így ennek az univerzumnak a megteremtésén, illetve a hozzá való kapcsolódás lehetőségén áll vagy bukik.
Fotó: Biró István
A Lát(hatatlan) univerzumában azonban nehezen mutatható fel az a mélyszerkezeti mag, amely köré és amelyből építkezik a hét jelenet. Azon túl, hogy a romániai fiatal értelmiségi milyen beágyazott hagyományok és újonnan érkező ingerek között próbálja megfogalmazni, hogy milyen az ő privát univerzuma, a társadalmi valóság totalitásának megragadása nem valósul és nem is valósulhat meg. Ezért is visszás az előadás színlapján olvasható rendezői kommentár, amely így fogalmaz: „a néző dolga, hogy kíváncsisággal kövesse ezt az elmélkedés-folyamatot, amelynek tárgya ő maga, a világban élő egyén, illetve a világ, amely körülveszi őt.” A kíváncsiság ugyan, mint nézői alapfeltétel megvan, azonban a nagyjából hetven percet felölelő produkció alatt egyszer sem éreztem, hogy rám is vonatkozna az előadás témája. Rendezői arroganciának tűnhet a felvetés, hogy a kortárs romániai (hogy ne mondjuk: kolozsvári) nézők egységes élettapasztalattal és világszemlélettel rendelkeznek, amely ráadásul maradéktalanul megragadható egy szándékosan töredékes színházi kísérletben. A minket körülvevő valós világ pedig, akárcsak a közösségi médiákon keresztül felénk áramló információ, ugyanolyan biztonságosan beállítható, hogy szinte képtelenség egységes egzisztenciális tapasztalatról beszélni: ilyen értelemben az előadás mind filozófiai, mind spirituális szinten elbukik.
Farkas Loránd, Jerovszky Tímea. Fotó: Biró István
Az „emberpár” jelenetében például a Lány (Jerovszky Tímea) és a Fiú (Farkas Loránd) szerelembe esését pillanthatjuk meg. A Lányt jóformán egy aszteroida viszi arra, hogy a Fiú felé forduljon. A szerelem esetlegességére, az egyén tehetetlenségére és az őt meghaladó, akár kozmikusnak mondható erőkre való utalás túl kézenfekvő, és a javarészt némajelenet felszínességén az sem segít, hogy mindkét színész kifejezetten szép és vonzó. Jerovszky Tímea testszínű felsőjében és tüllszoknyájában, makulátlan arcával és tündéri szőke hajával annyira elragadó színpadi jelenlét, hogy egyszerűen hihetetlenné teszi a szerelem mélységét és karcosságát. A mindig lenyűgöző orgánumú, itt klasszikusan férfias kiállású Farkas Loránd egyszerre laza és elérhető, kettejük között meg is teremtődik a szükséges kémia ahhoz, hogy elhiggyük: itt valami szép van kialakulóban. Hosszú perceken keresztül csak ülnek, állnak, és nézik egymást. Azonban a „szép, heteroszexuális emberek egymásba szeretnek” történet olyan felszínességre szorítja le az „emberpár” hívó szava által felkínált színházi és emberi lehetőségeket, hogy hirtelen az egész nagyon üressé válik.
Farkas Loránd, Dimény Áron, Jerovszky Tímea, Kató Emőke, Buzási András. Fotó: Biró István
Az előadás „család” jelenete, amelyet a produkció legerősebb és leghumorosabb részének tartok, Elena Farago versét hozza színházi helyzetbe, és zsenialitása ellenére sem ússza meg sajnos a közhelyességet. A szülők, a hiperagitált apuka (Dimény Áron) és a harmóniát minden áron fenntartani vágyó anyuka (Kató Emőke) vacsora közben próbálják ilyen-olyan szülői technikákkal megtanítani lányuknak (Jerovszky Tímea) a román verset, amelyet az iskolai ünnepségen kell majd elszavalnia. A lány egy, az életéért könyörgő kishangya perspektívájából írt verset mond fel, de minduntalan helytelenül ejt ki román hangokat és szavakat. Testvére (Buzási András) is bekapcsolódik néhol a muriba, ő is próbálja kimondani az „ă” hangot, nem segít túl sokat. A lány egyre jobban szorong, apja egyre jobban kiált és inszisztál, de senki sem érti igazából, hogy magyar gyermeknek miért kell román verset mondani az iskolai ünnepségen. Anyuka motiválja, ahogy tudja a gyereket, közben apukához szól egy-két nem túl kedves szót, de megvan a közös cél: hogy a gyerek megtanulja a verset, még akkor is, ha nem is érti, mit és miről szaval. Ez a jelenet, bár kissé illusztratív és a román−magyar nyelvi különbségek elcsépelt és felkínálkozó helyzetét ragadja meg, be tudja vonni a magyar közönséget, akiknek ismerős mindez, a román nézőket pedig közvetlenül szembesíti a nyelvtanulás abszurdumával. Ugyancsak ennél a vacsorajelenetnél tudja Popescu leginkább megmutatni a színészi eszköztárat: polifón énekükkel, rögzített és az élőben megszülető hang közös játékéban a színészek egy igazán egyedi zenei etűddel varázsolják el a nézőt.
Az „egyén” helyzetének megjelenítése Buzási András feladata lesz, aki egy koporsószerű fadobozba bújva, kézikamerával rögzíti benyomásait, sérelmeit és vágyait. Leta Popescu értelmezésében a kortárs individuum bezártsága, világának digitalizáltsága színházi eszközökkel nem valósítható meg, így marad a videó, azaz az intermédia. A technika adja magát, így azonban a lázadásról, happy endről, punk életmódról és egyéb szorongásokról mesélő Buzási még távolabb kerül a nézőtől: az egyén ebben az izolációban a kortárs társadalom kirekesztő individualizálójának áldozata lesz. És bár a videózás régóta bevett módszer a színházi közelség megteremtésében, mégis feltevődik a kérdés: nincsenek nem filmes színházi megoldások az egyéniség kapcsán felvetődő problémák megragadására? Képtelen-e ma a színház arra, hogy a színész (fizikai) jelenléte által beszéljen a 21. századi individuum személyes tapasztalatairól?
Varga Csilla, Jerovszky Tímea, Viola Gábor, Farkas Loránd, Kató Emőke, Dimény Áron, Buzási András. Fotó: Biró István
Az előadásban mindezek ellenére több olyan hangulatteremtő kép is van, amelyek kigondoltságukban és vizuálisan megragadó voltukban maradandók. Ilyen például az a színpadkép, amely Varga Csillát egyfajta újragondolt, kortárs, Boticelli-féle Vénuszként értelmezi újra, bár Popescu színpadán inkább van műanyag pálmafa, mint organikus kagyló. Varga színészi játéka az előadás egyik fénypontja: egyszerre kirívó és alázatos, játékos és komoly, számára sikerült igazán megtalálni a legtestreszabottabb szerepeket és helyzeteket. A fekete bárányként megjelenő „Mioară”, a román népballada korszerűsített változata is kedves és humoros, azonban rossz ízlésű vicc felé tolja el a jelenetet az, hogy „pásztora” (Viola Gábor) nemi aktust kezdeményez vele. Továbbá hatásos a tér bal oldára elhelyezett szekrényből kihulló pillepalack-áradat is, amely sokkal közelebb áll a kolozsvári jelenhez, mint a román−magyar konfliktus finomkodó megjelenítése. Bocsárdi Magor zenéje adja az igazi pluszt az előadáshoz: egyszerre népi és modern, a román és magyar népzenei motívumokat a kortárs világzene elemeivel ötvözi. Bocsárdi zenéje színes, gazdag és főként élő összetevője lesz a produkciónak, és a helyi hangulatok megidézése mellett egy tágabb kitekintést is megenged, amitől az az érzésünk támad, hogy a kolozsvári (színpadi) valóságon túl világi tapasztalatokhoz is kapcsolódhatunk.
Viola Gábor, Kató Emőke, Dimény Áron, Buzási András, Varga Csilla. Fotó: Biró István
A Lát(hatatlan)ból fakadó hiányérzet a mélység teljes kikerüléséből fakad. Leta Popescu a fiatal rendezőknek kiírt pályázat egyik nyerteseként rendezhetett a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, és bár értékelendő az, hogy saját (generációjának) világát és világszemléletét hozta be, nem hagy nyugodni a kérdés: tényleg ennyire felszínesen, képek, hangulatok, szövegek egymás mellé rakásával tudjuk csak megragadni a valóságot, mi, (romániai), a húszas−harmincas éveinkben járó fiatalok? Mintha épp csak letudnánk azt, amit a bolygónk és egyéniségünk, európai örökségünk, romániai létünk, családon és párkapcsolatainkon belül betöltött helyünk lefed – mintha épp csak illesztenénk ahhoz egy verset, hogy „szerelem”, és tovább is állnánk, hogy ugyanolyan röviden „kivesézzük” például a kulturális örökség kérdéskörét is. Oda, hogy Naprendszer, Tejút, Galaxis, vagy „egy lehetséges világ az összes világok közül”, már el sem jutunk. Amennyiben a Lát(hatatlan) generációs látlelet, valóban aggasztó a gondolat, hogy a korlátlan internethasználat miatt bekövetkezett felületes olvasás (skim reading) egyben realitásunk, sorsunk és személyiségünk felületes olvasásához, megértéséhez és megéléséhez vezetett. Miért félünk mélyre ásni? Mi van ott, amivel generációsan már alig tudunk valamit kezdeni? Mi az az igazán láthatatlan valóság, amellyel képtelenek vagyunk szembenézni? Hatmilliárd kilométerről a Föld nem több, mint egy halványkék pont, és ahogy Carl Sagan mondta, rajta mindenki, akit ismerünk, maga a történelem, és minden csepp kiöntött vér. A dolgok azonban akkor válnak egyszerre ijesztővé, érdekessé és abszolút veszélyessé, ha a lehető legközelebbről nézzük őket. A Lát(hatatlan) esetében ez a tét elmarad, és bár szép ez a halovány kék folt, mégis izgalmasabb, valódibb és élesebb, ha közel kerülünk ahhoz, amitől a leginkább félünk: a sebezhetőséghez.
——————————
Lát(hatatlan). Bemutató dátuma: 2019. február 5., Kolozsvári Állami Magyar Színház. Rendező: Leta Popescu; Fordító, dramaturg: Andrei Dósa; Díszlet, videoinstalláció, animáció: Mihai Păcurar; Színpadi mozgás: Sinkó Ferenc; Zene: Bocsárdi Magor; Előadók: Buzási András, Dimény Áron, Farkas Loránd, Jerovszky Tímea, Kató Emőke, Varga Csilla, Viola Gábor.