Fazakas Réka: Szabad néző
A nézői szabadság lehetőségei a kortárs színházban
Beszámoló a 28. Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztiválról
A címlapon: Hauptaktion/Second essay on Gymnastics. Fotó: Ctibor Bachratý
„Mi a szabadság?” – teszi fel a kérdést az idén huszonnyolcadik alkalommal megrendezett Divadelná Nitra fesztivál. A kommunizmus leverésének harmincadik évfordulóján időszerűvé vált ennek alapos átgondolása. A rendezvényre beválogatott előadások a szabadság különböző árnyalatait térképezték fel személyes, társadalmi és politikai szinten. Rámutattak mostani szabadságunk határaira, a szabadságvesztés nagyon is valós esélyeire. A fesztiválnak tehát a szabadság(vesztés) tematikája adta meg az egységes keretet.
Miközben előadásról előadásra vándoroltam, egyre sürgetőbbnek éreztem feltenni a saját kérdéseim: milyen módon is beszélünk a szabadságról? Milyen eszközökkel él (vagy élhetne) a kortárs színház saját szabadságának megteremtése érdekében? Hogyan reflektál saját határaira? És végül (a számomra legérdekesebb pont): milyen pozícióba helyezi a nézőt? A következőkben azt vizsgálom meg, hogy a fesztivál előadásai hogyan korlátozták vagy éppen szabadították fel a befogadót, milyen próbálkozásokat tettek a megszokott nézői attitűd kimozdítására.
Az első dolog, amivel szembesülnöm kellett, az a tény volt, hogy a hagyományosnak tekintett koncepciók nem eredményeznek minden esetben nézői szabadságvesztést, ahogyan a megbontott (tér)formák sem vezetnek egyenes úton a felszabadult észleléshez.
A podolszki ember. Teatr.doc, Oroszország. R.: Michail Ugarov, Igor Stam. Fotó: Ctibor Bachratý
A Teatr.doc A podolszki ember című előadása Mihail Ugarov rendezésében hagyományos színpadi és nézőtéri elrendezéssel dolgozik, mégis képes megnyitni a formákat, friss tartalommal feltölteni a konvenciókat. A színre vitt Danyilov-darabban rendőrök vallatnak egy podolszki férfit, akinek letartóztatása ok nélkül történik. A valós időben játszódó színpadi cselekményt látszólag hagyományos és kényelmes nézői pozícióból nézhetjük végig. Hamar rá kellett ébrednem azonban: a negyedik fal itt nem rögzített. A jól átgondolt és zárt előadási forma paradox módon nyitott is egyben. Az események látszólag tőlünk függetlenül mennek végbe, kívülről látunk rá az orosz rendőrök értelmetlen vitájára Nyikolajjal. Ugyanakkor a voyeuri helyzetünk nem kizárólagos: sokkal inkább vagyunk szemtanúk, és mint ilyenek, képtelenek arra, hogy kikapcsolódjunk. Látszólag készen tálalják elénk a történetet, mégis folyton az az érzésem, semmit sem tudunk és látunk. A főszereplők (az elsőszámú rendőr, a vallatott Nyikolaj és a már rendszerhez idomított Szerjozsa) végig a színpadon vannak, míg a másik két rendőr megszakításokkal lép a színre, általában a nézőtér mögé távozva. Valahogy azonban az ő jelenlétüket is folyamatosan érezni lehet, mintha körbevennének minket. Ahogy haladunk előre, egyre inkább érzem, ahogy külső szemlélődésemből egyre inkább bevonódom a játéktérbe (ezt különösen erősítik az egyre gyakoribbá váló kikacsintások a rendőrök részéről). Igen, mi is ennek a valóságnak teljes részévé válunk, a mi igazságunkat is ugyanúgy manipulálják a színészek, mint Nyikolaj gondolatait a rendőrök. Nekünk viszont felkínálnak egy olyan köztes (a kinti és benti közti) pozíciót, amiben ráláthatunk arra, hogy manipuláció áldozatai vagyunk. Mindezt úgy, hogy egy percig sem tukmálnak ránk semmit: régen éreztem azt, hogy ennyire szabadon nevethetek az előadás humorán, anélkül, hogy ezt elvárnák tőlem.
A huszonkettes csapdája. Andrej Bagar Színház, Szlovákia. R.: Ján Luterán. Fotó: Ctibor Bachratý
A formát illetően pont ellentétes megközelítéssel találkozom az Andrej Bagar Színház A huszonkettes csapdája című előadásában (rendező: Ján Luterán). A terembe ülve izgatott leszek: a tér ígéretesnek tűnik. A stúdió egésze játéktérré alakul: a négy részre osztott nézőteret kifutószerű színpad veszi körül, a kifutók a terem közepén találkoznak; ezenkívül játékba kerül a karzat, a tetőtér és a termen kívül eső ruhatár is. Az az érzésem, innen nem szabadulhatok, hisz minden körülöttem zajlik. A nézői szabadság korlátozása azonban nem csupán ebben az aprócska mozzanatban jelentkezik. Nagy csalódásomra a tér által felkínált lehetőségek kihasználatlanok maradtak. Valóban „körbejátszottak” ugyan minket, mégis erősen irányították a figyelmem. Egyszerre mindig csak egy dolog történt, az események sorrendje lineáris és kronologikus. Ezen az irányítottságon nem segítettek a filmszerűen gyors jelenetváltások és vágásszerű megoldások sem. Úgy éreztem, előre megrágott ételt kínáltak nekem. Ezt az érzést erősítette fel a történések nézőpontja is: mindenről a főszereplő, Yossarian perspektívájából láttunk rá, és ez olyannyira kizárólagos volt, hogy az újonnan színre lépő karakterek jellemvonásait is az ő rövid összefoglalójából ismertük meg. Egy-egy monológ után a színészek illusztratívan újrajátszották, amit már hallottunk. Az előadás humorára is ez jellemző: hallottunk egy viccet, majd rögtön el is magyarázták nekünk, miért kell nevetnünk ezen.
eu.genus. Honey and Dust, Szlovákia. R.: Andrej Kalinka. Fotó: Ctibor Bachratý
Az a Honey and Dust társulat eu.genus című előadásában már sokkal szabadabban vándorolhatott a figyelmem a jelenetek között. Andrej Kalinka alkotócsapata egy sajátos színháznyelvű világba, egy műterembe kalauzol el minket: ebben az átmeneti térben tesznek kísérletet annak felismerésére, mi is formál minket olyanokká, amilyenek vagyunk (A család? A művészet? A tudományok? A hatalom?). A cél nem a kérdés megválaszolása, inkább olyan elemek, epizódok felvillantása, amelyek árnyalják a problematikát. A nem-hierarchikusan szerveződő jelenetek jól kigondolt sorrendben követik egymást, motivikusan kapcsolódnak, mégsem alkotnak egy követhető cselekményszálat. Egyszerre észlelünk egy gondosan megírt librettót és egy alkotói folyamatot, melyben minden elem plasztikus. Az előadás művészeti és tudományos utalásokkal van tele (Magrittól Daliig, a pietától Stephen Hawkingig sokféle utalásrendszert megmozgat), mégsem túlterhelt. Ennek magyarázata, hogy az előadás nem lenyűgözni akarja a nézőt egy minden ponton tökéletesen kidolgozott csúcsesztétikai művel, hanem olyan elemeket vonultat fel, amelyekből szabadon kirakható egy vagy akár többféle értelmezés. Nincs hierarchia néző és játéktér között, ahogyan a művészeti ágak is egyenrangúak. Egyszerre van jelen zene, tánc, költészet, képzőművészet. A nagyon gyakran párhuzamos művészi cselekvésekből pedig azt követhetjük, amelyiket csak akarjuk, senki nem irányít minket. Mi is alkotókká válunk (Képzeljünk el valamit, ami nem létezik – szólítanak fel a színészek).
A mélység (The Depths). Wariot Ideal, Csehország. Alkotócsapat: Jan Dörner, Jan Kalivoda, Vojtěch Švejda, Milena Dörnerová, Šimon Janíček, Vojtěch Brtnický. Fotó: Ctibor Bachratý
A Wariot Ideal A mélység (The depths) című produkciója szintén kiemeli a nézőt a passzivitásból, és egy aktívabb, alkotótársi szerepbe helyezi. A fizikai színház sajátságaihoz híven ebben az előadásban is a testé, a fizikai jelenlété a főszerep. A három színész a semmiből konstruálja meg előttünk az emberi civilizációt, majd az előadás második felében dekonstruálnak mindent, és visszatérnek egy ősi, természetközeli életmódhoz. A folyamat során egy olyan világ képződik meg előttünk, melyben minden metaforikus, a jelek túlmutatnak a nyelvi megfogalmazás lehetőségein. Az előadásban felbukkanó eszközök sohasem konvencionális logika szerint vannak használva. A legtöbb tárgy előttünk jön létre: végignézzük például, ahogyan lábakat vernek egy asztallapba az egyik előadó hátán. Így nézőként bizonyos értelemben részei, de legalábbis szemtanúi vagyunk az alkotásnak, nem pedig elzárt, külön entitásként létezünk. Ebben a különös világban a performerek a szó teljes értelmében vannak jelen a színpadon. A szimbolikus szférában való eligazodás nem csak erős színészi, de aktív nézői jelenlétet is követel.
A legnyilvánvalóbban mégis a Stereo Akt Cím nélkül (r.: Boros Martin) előadása esetében nyilvánul meg az aktív nézői szerep. Itt a szó szoros értelmében is résztvevőkké válunk: csoportokba rendeződve nem csak végigkövetjük három hajléktalan sorsát, de mi döntünk arról, hogyan éljenek az előadás, jobban mondva a játék ideje alatt. Közben pedig rengeteg információt tudunk meg a hajléktalanok életéről és annak nehézségeiről.
Az információátadás kapcsán merül fel bennem a következő kérdés: hogyan adhatunk át úgy információt, hogy közben ne legyünk didaktikusak és ne manipuláljuk a nézők gondolatait egy adott befogadási mód felé? A Hauptaktion Második esszé a gimnasztikáról (Second essay on Gymnastics) című előadása érdekes megoldást kínál erre. A produkció során végigkövetjük a gimnasztika szerepét a német történelemben, rálátunk arra, hogyan függ össze a politika a testképpel, hogyan sajátítja ki és rendezi csoportokba a hatalom az egyént. Az előadás során a társulat profi táncosai és nem-színész játékosai ismétlik el újra és újra ugyanazt a mozdulatsort. A cél az, hogy a lehető legkevesebb hibát kövessék el (egy kritikus szám elérése után ugyanis távozniuk kell a színpadról), és a produkció végén bekerüljenek az új német nemzetbe. Mozdulatsoraik alatt a színészek dokumentumszövegeket olvasnak fel, az időben visszafele haladva ismertetik a gimnasztika történetét. A produkció több módon is értelmezői szabadságot kínál a nézőnek. Először is a szöveg-látvány kapcsolat szintjén: a mozdulatsorok nem illusztratívak, a látottak és hallottak két különböző irányba is elindítják az értelmezést. A második nagy lehetőséget a fordított kronológia adja. Az alkotók célja nem az, hogy következtetéseket vonjanak le a felmerülő problémákkal és a jövővel kapcsolatban, a továbbgondolást a nézőknek delegálják, ők csupán feltérképezik, honnan is indult mindez.
A fesztivál során világossá vált számomra, hogy a szabadságról nem elég tematikusan beszélni, reflektálni is kell arra az előadás egyéb szintjein. A szabadság arcai (a fesztivál témája) így válik majd teljessé. A Divadelná Nitra a szervezés tekintetében mindenképpen demokratikus volt: az előadások után nyílt szakmai beszélgetéseket biztosított, amelyen a nézők is feltehették kérdéseiket. Ezenkívül pedig igyekeztek a színházi világ minél több aspektusát lefedni. A meghívottak között voltak kőszínházak, független társulatok, szlovák és külföldi produkciók, bábelőadás és opera is. Egy biztos: ebben a világban a szabadságnak mindig számos árnyalata van.