Kelemen Roland: úgyhogy maradtam / Purosz Leonidasz: A vasfüggönyön innen és túl

Eltűntek. Yorick Stúdió, Marosvásárhely
Fotó: Jakab Lóránt 

KELEMEN ROLAND: ÚGYHOGY MARADTAM

Az utóbbi években, amikor a migráns szó szitokszóvá vált, és egyes embereknél az országuk védelméért folytatott fotelharc tetőpontra hágott, kevesek látnak vagy szeretnének a politikai elit és bizonyos médiahálózatok által manipulatív célzattal komponált szövegek mögé látni. A migráció igen komplex jelenség, amely számomra akkor kezdett körvonalazódni, amikor számos, évek óta Londonban vagy Svájcban élő, Erdélyből származó Facebook-ismerősöm a menekültkérdésben a magyarságérzetének kiteljesedését látta, és egy igényes harmadikos érvelésmódjával szerkesztett megosztásban valósította meg hátrahagyott hazájának védelmezését. Kicsit sem áll szándékomban a jelenséget teljes részletességében tárgyalni, csupán a migráns szó használatának problematikusságát állítanám röviden fókuszba: bizonyos értelemben vajon nem migráns az is, aki nem politikai vagy vallási üldöztetés miatt menekült el az országából, hanem egyszerűen az anyagi jólét keresése végett? Valóban tudjuk más szemszögből is vizsgálni az adott problémát, vagy csak a saját, igaznak vélt elgondolásaink mentén vagyunk képesek rálátni? Ezek és hasonló kérdések fogalmazódnak meg bennem Elise Wilk Eltűntek című drámájának színrevitele kapcsán, amelynek rendezője Sebestyén Aba, és amely egy romániai szász család történetét tárja elénk a deportálás, az emigráció és a halál tematikái mentén.

Az Eltűntek Románia elmúlt hetvenöt évének fontosabb történelmi eseményeihez igazodva három részre tagolódik: a romániai németek kitelepítése a Szovjetunióba (1944-1945), majd a ’89-es forradalom utáni tömeges kivándorlásuk (1989-1990), végezetül Románia csatlakozása az Európai Unióhoz (2006-2007). Románia EU-s csatlakozásának kivételével egyikhez sincs semmilyen személyes kötődésem, emlékem vagy akár tapasztalatom róla, lévén, hogy jóval a szovjet megszállás és a kommunizmus bukása után születtem. Mégis, mintha a szüleim és nagyszüleim ezekből az időkből átörökítették volna az emlékeiket a temérdek mennyiségű történelmi adat és történet révén, amelyek befurakodtak gyerekkorom mindennapjaiba. Mi, akik 1990 után születtünk, vagyunk az első olyan generáció, amely már csak elmesélésekből és képekről, videókról ismerheti a Ceaușescu-rezsimet. Talán épp olyan probléma a kivándorlás, amely az emberiség minden korszakában megfigyelhető. Az előadás egyik erőssége is ebben körvonalazódik számomra, hiszen a színészgárda túlnyomó többsége a Z generáció tagja: Scurtu Dávid, Szabó János Szilárd és Tóth Zsófia a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói, illetve Bajkó Edina nemrégiben diplomázott színésznő. Monológokkal és élettörténetekkel kiállva a nézők elé, karakterük olyan kérdéskört feszeget, amely nem csak történelmi tény- és kuriózumszámba megy, hanem a fiatal színészek életét is jelentősen átszövi a meg nem fejtett, múltbéli témák sokasága és ez az eternális teher: a gondolat, hogy egyszer mi is eltűnünk valamilyen értelemben. Az előadás szereposztásának másik erős pillére, hogy Kathit Szilágyi Enikő játssza, aki egymagában képviseli a színpadon az idősebb generációt – alakításának külön hangsúly ad, hogy a színésznő a ’89-ben elhagyta Romániát, és hosszú idő után tért vissza, Sebestyén Aba felkérésére a marosvásárhelyi szcénára. Szilágyi úgy formálja meg ezt a karaktert, hogy kis, de jelentős jelzésekkel, nüanszokkal árnyalja a jelenetek közötti időbéli különbségeket: először érett nőként, majd szerelmes fiatalként, végül a magában merengő öregasszonyként mutatja Kathit.

Fotó: Jakab Lóránt

A szerzői utasításnak eleget téve, valóban, a „12 szerepet 6 színész játssza”, akik tiszta fehér jelmezükkel és a fehér ajtó-ablakokból lelógó, fekete (műanyag)lánc-falakból álló díszlettel együttesen válnak a múlt, a fekete-fehér korok jelképeivé, amelyet Sós Beáta minimalista látványtervezése tolmácsol.

Szilágyi Enikő kivételével mindegyik színész két vagy három karaktert formál meg, amely némi bonyodalmat szül néhol a néző fejében. Annak ellenére, hogy minden rész elején bemutatkoznak – miközben a forgószínpadra szerelt díszletet körbe forgatják, mintha az időt tekernék vissza vagy előre – előfordul ritkán az is, hogy nem teljesen egyértelmű, ki kit játszik.

Az előadás, de leginkább a szöveg másik erénye, hogy a történet konzekvens felépítése a kétségkívül időtlen migráció témáját e három koron keresztül szűri át, relatíve ugyanazon a családon belül dolgozza fel, lényegében lineárisan felépítve, még akkor is, ha ezt a történetvezetést a legkevésbé sem nevezném annak. A kronológiát teljesen háttérbe szorítva a forradalom idejével indul a történet, ahol Martha (Tóth Zsófia), a családanya, vagyis Edgar (Sebestyén Aba) felesége rejtélyes módon eltűnik, ahogy sokan mások abban az időben, nem sokkal a forradalom kitörése előtt.

Scurtu Dávid Max szerepében (ő Kathi 48 éve halott fiatalkori szerelme) a jelenet narrációját meglehetősen koncentráltan kezeli: nem akar legyúrni a néző torkán semmit, próbál a lehető legkevesebb érzelmet és pátoszt vinni a mondataiba, hiszen minden, amit elmond, valakinek csupán a rideg múltja, amelyet a néző csak meg kell értsen, saját emlékeivel kell kiegészítsen.

Fotó: Jakab Lóránt

A második jelenetben még visszább kerülünk az időben: 1944-1945 telére, amikor a németeket deportálták a szovjetek Romániából. Kathi, német származása miatt, hogy elkerülje a marhaszállító vagonban töltött heteket és Szibériát, kényszerházasságot köt Paullal (Szabó János Szilárd), viszont húgát, Lillit (Bajkó Edina) és szerelmét, Maxot kitelepítik a szovjetek – közülük csak Lilli menekül majd meg Szibériától. Edgar szerepében Sebestyén Aba, aki itt Lilli még meg nem született fiaként láttatja a történéseket, első megjelenésénél még némiképp forszírozva, teljesen feleslegesen próbálja mozgalmassá tenni az elbeszéléseit, zsebre tett kézzel bocsájtja áruba szavait – mindezek nélkül is összeállna a kép a vérfagyasztó időkről. A következő felbukkanásánál azonban már a statikusabbá tisztított mozdulataival kíséri történetét.

A harmadik jelenetben a 2006-2007-es évbe kerülünk, amikoris Románia belépett az Unióba, ezzel még tágabbra nyitva Nyugat kapuit. Akik elszöktek az országból a forradalom táján, azok most már könnyen látogathatják meg az otthonmaradt rokonokat. Ahogyan Rainer (Sebestyén Aba) is meglátogatja fiával, Holgerrel (Scurtu Dávid) idős nagynénjét, Kathit, aki elől eltitkolják Edgár, a másik fia halálát. Szabó János Szilárd, Emma (Bajkó Edina) 12 éve halott férjeként, Gerdként meséli el a 2007-es eseményeket. Játéka visszafogott, nem vezérli különös cél, a karakteréből a tenni akarás legkisebb szikrája is hiányzik emiatt, ami érthető, hiszen ezeken az eseményeken változtatni már nem lehet. Viszont nehéz meghúzni a határt a színész és a karakter között, és felmerül az a kérdés: karakterként Gerd, vagy pedig színészként Szabó szeretne közönyösen túlesni ezen a statikusnak tűnő narráción?

Bajkó Edina, akit Emma és Lilli szerepében láthattunk, kisebb, ámde ihletett arcjátékával és koncentrált gesztusrendszerével azt az érzést kelti, mintha a két karaktere, legfőképp Emma a felgyülemlett frusztrációt, gyötrődést és energiát magában tartva bármikor felrobbanhat, amely be is következik cinizmusa és az erőteljes kiállása révén az utolsó jelenetben.

Hasonlóképp robban többek között Tóth Zsófia Idája is az utolsó jelenetben, mivel szarkasztikus és lázadó magatartása sematikusan gerjeszti a többiek feszültségét, az első részben azonban, Martha szerepében (aki nem mellesleg a történet szerint Ida nagymamája) egy szintén szarkasztikus, igazán erős jellemű nőt mutat meg, aki torkig van már a rendszerrel. Ebből számomra bebizonyosodik, hogy egy adott problémacsomag és témakör nem csak a történelem minden pontján, hanem minden emberén is átível, mindemellett nem csak a különböző jellembéli elemeket örököljük felmenőinktől, hanem különböző tematikák, információk és történetek is ránk maradnak.

Az Eltűntek című előadás tulajdonképpen egy család – amelynek központi figurája Kathi nagynéni – történetét tárja fel annak fontosabb stációin keresztül, ahogyan egy még vagy már nem élő szereplő a jelenet teréből és idősíkjából kilépve narrálja a történteket. Egyik úgynevezett narrátor-szereplő sem élhette át a kort, amiről beszél, mégis mindegyikük képes részletes képet alkotni róla, ahogy megteszik ezt a színészek is azokról a történelmi korokról, amelyeknek csak szüleik, nagyszüleik lehettek csak részesei. Mintha azok az események, amelyeket nem éltünk át, közvetetten mégis az életünk részeivé válnának.

PUROSZ LEONIDASZ: A VASFÜGGÖNYÖN INNEN ÉS TÚL

1.
MARTHA: soha nem megyünk már el innen
EDGAR: de elmegyünk / csak türelem kell

A szeretett és gyűlölt ház, elpusztíthatatlan kocka, forog körbe a történelem sodrában. Inverz épület, ahol az ajtó nem közlekedésre való, csak kibámulni lehet rajta, nézni a sorban álló szomszédokat, a narancssárga szemű farkast, az orosz és román katonákat – hangulattól és korszaktól függően. A falakon viszont gond nélkül, szellemekként járnak át a lakók. Könnyű dolguk van: a téglákat függönyszerűen lógó láncok helyettesítik. Ezek a láncok nem tartják bent a meleget, nem rejtik el a lakókat a kíváncsi tekintetek elől (Kelet-Európában mindenkit figyelnek), de legalább elkerítenek egy szeletet a térből – ez volna az otthon. Egyszer túl kicsi, másszor túl nagy, talán poloskát is szereltek a falba, de legalább az övék. Csehovi Stockholm-szindróma: mindig lesz, aki nem hajlandó elszakadni tőle. Eladhatatlan. És ami A három nővérben Moszkva, az Elise Wilk figurái számára Németország: az elérhetetlen, a fejlett, a demokratikus. Aztán csalódnak abban is.

Fotó: Jakab Lóránt

2.
IDA: néha arra gondolok hogy azért ismételgetik ezeket a történeteket / mert nincs más mondanivalójuk egymás számára

Akik a házat forgatják jelenetről jelenetre, mint egy verklit: romániai szász család, három generáció. És három fontos dátum: 1944-1945 – oroszországi munkatáborokba telepítés, 1989-1990 – rendszerváltás, 2006-2007 – EU-csatlakozás. Mindig tél! Az áthatolhatatlan generációs szakadékokon túl felsejlik egy-egy közös pillanat – a körülmények változnak, az emberi természet alig. Javában zajlik a második világháború, három fiatal lány kávézaccból jósol. Túlélik-e a bombázást? És ha igen, ki lesz az a bizonyos L betűs férj? Kuncognak. Ahogy összedugott fejjel nézik a csészét, a csészén keresztül a saját jövőjüket, a szituáció zavarba ejtően úgy fest, mintha szelfit készítenének. Máskor a múlt levakarhatatlan, gyűlölt rétegként rakódik a családra – Ida (Tóth Zsófia), a lázadó tizenéves gúnyosan mondja vissza az ezerszer hallott történeteket. Nemcsak a figurák, a színészek között is vannak korkülönbségek: az egyetemi hallgatók és Szilágyi Enikő között több mint negyven év. Mivel az előadásban többször karakter- és életkorváltás történik, ez tud zavaró is lenni, a szerelmes Max (Scurtu Dávid) és Kathi (Szilágyi Enikő) közti jelenet például számomra nem átélhető. Azt figyelem, mint egy kiskamasz: lesz-e csók a színészek között. (Nem lesz.) De például Kathi és Paul (Szabó János Szilárd) flörtjelenetében a korkülönbség jelentésessé válik a kialakuló alá-fölérendeltségi viszony miatt.

3.
EDGAR: egyszer csak széndarabok zuhantak rá / másodpercek alatt elborították / (…) / max érezte hogy kiforrósodik a teste / és hosszú ideje először / jól érezte magát

A színpadon elhangzott szöveg közel fele narráció. Érzékenyen keveredik benne az élőbeszéd-szerűség a lehengerlő költői képekkel – Elise Wilk itt is a szereplők nyelvén szólal meg, de enyhén megemeli azt. A váltás indokolt, a három narrátor ugyanis a vonatkozó jelenet idején már halott vagy még meg sem született, tehát egyfajta két világ közti pozícióból beszél. Ez nemcsak technikai bravúr, de fontos gondolatot hordoz: a történet a jelenből nem átlátható – kívül kell kerülni az élet mindennapi küzdelmein az értelmezéshez. Mert az Eltűntek világában az élet valóban leginkább küzdelem: beteljesítetlen vágyak, el nem ért célok sorozata. Ha valami sikerül – mint Rainer disszidálása – az is tragikomikumba fordul: a férfi, élete delén túl, attól érzi jó embernek magát, hogy multicégek karácsonyi üdvözlőlapjaira ír válaszleveleket. A nem élők ezzel szemben nyugodtnak, tehermentesnek tűnnek, miközben távolságtartó empátiával beszélnek egykori vagy leendő családtagjaik, barátaik sorsáról. A Cári Tibor zenéjével kísért monológok jól sikerültek, kiemelkedik közülük a hamarosan megszülető Edgart játszó színész-rendező Sebestyén Abáé. Az időbeli oda-vissza ugrásokkal és elbeszélői kilépésekkel operáló mozaikos szerkezet pedig remek dramaturgiai érzékkel tartja fent a néző figyelmét, miközben a cselekmény követhető marad.

4.
GERD: mikor először járt egy aldi áruházban / felismerte a rokonok által csomagban küldött szappanokat és kávékat / a legolcsóbbak voltak / rainer első vagy második felesége / megajándékozta egy arckrémmel / aminek már egy éve lejárt a szavatossági ideje / emma megtörölte vele a csizmáját

Nincs elegancia sem a kivándorlókban, sem az otthon maradókban. Nyugat és Kelet lenézi egymást – jobb esetben tudat alatt. Az ünnepekre hazatérő Rainer (Sebestyén Aba) úgy csinál, mintha dicsérné egykori hazája fejlődését („látom most már mindent lehet kapni”), közben affektál, mintha akcentusával is csak bosszantani akarná rokonait. Egy kisebb zsák Haribo gumicukrot önt a már szenilis Kathi nyakába – így képzeli el az ajándékozást. Emmának (Bajkó Edina) apja temetése után sporttáskányi ruhát adnak a német rokonok – mind ócska, kinyúlt darab. Humánumnak hazudott leselejtezés. Ezzel szemben áll az otthon maradtak passzív-agressziója, mi-legalább-még-tudjuk gőgje, amellyel reflexből utasítanak el minden segítséget, változtatásra vonatkozó ötletet. A kezdődő családi veszekedés közepette Ida felajánlja Rainer fiának, a nem egészen alaptalanul hülyegyerekként kezelt Holgernek (Scurtu Dávid), „van kedved megnézni hogy szoktuk mi itt kiütni magunkat / elájulsz hogy milyen olcsó a pia / hol kapsz te máshol egy euróért / sört”. Ez marad alternatívaként. Már csak egyetlen hazugság tartja össze a családot, az illúzió fenntartása: eltitkolni Kathi elől Edgar halálát. Esetleg, ha majd Kathi is meghal, el lehet adni a házat, ki lehet lépni ebből a látszatvalóságból, leszerelni az őket körülvevő láncokat. De a Kathihoz hasonlóan egyedül maradó, és napról napra megkeseredettebbé váló Emma hozzáállását látva lehetnek kételyeink.

5.
KATHI: mind csak a kitelepedési engedélyre vártok / és elfelejtetek élni

Nem tűntek el, csak szibériai munkatáborokba deportálták őket – az egyik vagonban jégcsapot ettek, hogy ne haljanak szomjan, a másikban énekeltek és meséket mondtak. Nem tűntek el, csak átúsztak Jugoszláviába – éjszaka, vazelinnel bekenve, műanyag fóliába csavarva. Nem tűntek el, csak Németországba emigráltak, akkor már legálisan – az egész napos munka után porlevest ettek a tévé előtt. Nem tűntek el, csak otthon maradtak. Nem tűntek el, csak meghaltak. Végül mégis eltűntek: „azt mondják a halottak addig maradnak a földön / míg van ki gondoljon rájuk / rám még gondolt valaki / úgyhogy maradtam”, mondja Gerd, a történet harmadik narrátora az előadás végén, aztán leveszik róla is a fényt. Rákapcsolják az utolsóra a villanyt. Így válik a romániai szász család története kollektív emberi tragédiává: hiába az erősödő, egyre kétségbeesettebb ének, előbb-utóbb nem marad senki, aki emlékezzen szerelmeikre, kudarcaikra, történeteikre – eltűnnek mind egy még nagyobb és örök vasfüggöny takarásában.

Fotó: Jakab Lóránt

———————————

Eltűntek. Bemutató dátuma: 2019. szeptember 18; Yorick Stúdió, Marosvásárhely. Rendező: Sebestyén Aba; Szerző: Elise Wilk; Fordító: Albert Mária; Dramaturg: Cseke Tamás; Díszlet- és jelmeztervező: Sós Beáta; Zeneszerző: Cári Tibor; Rendezőasszisztens: Máthé Barbara; Zenészek: Domahidi Kata, Vilhelem András. Szereplők: Bajkó Edina, Sebestyén, Aba Scurtu Dávid, Szabó János Szilárd, Szilágyi Enikő, Tóth Zsófia.