Fazakas Attila: Play

A Játéktér 2019. nyári számából

Erving Goffman emlékére

Ami élet, azt látni. Mindegyre. Nézni.
Nézőnek ott lenni.
És aztán meg: abban válni láthatóvá is, látódni.
Nézettnek lenni. Állandóan, kiléphetetlenül.
Ehhez húzódni most közelebb.
Közelségre találni ott, közelséget közel engedni, hagyni.
Az összes megtörténhetőt.
Abban lenni el. Részvétel van. Ilyesmik…
Nem ismerem (ismerjük) a koncepciót.
Mennyi tér van így! És mennyi sorolhatatlan létezés!
Megtörtének, megtörténünk. Ennyi van.
Koncepciók helyett, ellenére, hiányára stb.
Érezni a rendeződést, így rendeződni.
Vagy: nem érezni a rendeződést, lenni úgy is. Míg…
Míg lehetni. Ezt szeretem.

Megtört én, ének, énünk…
Életragozás.
Életté lenni.
Ezzel békültem ki.

A színház üres. Ami él, telt, egyszeri, erős. Kijönni az üresből, telítődni önmagaddal.
De ki vagy, önmagadként? Nem színház?! És ezzel máris visszaesni az üresbe,
s kezdeni az egészet elölről. Többnyire ez van. Folyamatos átjárások, toporgások.

A színház az életben van.
Az életben van színház.
(Ne röhögj…)
Mennyi mutatható meg? Kell-e a mutogatás?
Nincs mindig mutogatás?
Nem minden látvány a Látvány látványa?
Nem tudom. Történek.
Ez a válaszom. Így válaszol helyettem valami.

Unom a színházat. Szeretem az életet. Ami persze ugyanaz. Szinte.
Van az a pengényi, vérre menő szinte. Ott jó.
Van élet a színház előtt. Van színház az élet előtt?
Minden van.
Nem bírok választani. Akarok-e egyáltalán?
Megtörtének. Élek.
Akár szabadon, akár egy szerepben.
Elhagyott a beszéd.