György Andrea: Felemás közösségi kísérlet

A nép ellensége. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
A Játéktér 2019. téli számából
Fotó: Bereczky Sándor

A Keresztes Attila eddigi marosvásárhelyi előadásai markáns rendezői koncepcióra épülő, zárt reprezentációjú, stúdiótérbe helyezett, különleges látvány- és hangzásvilágú, igen hatásos színházi események voltak. Új rendezése azonban, amely felemás eredménnyel próbálja összebékíteni a klasszikus szövegközpontú rendezői színházat a közösségi színházzal, nem sorolható ebbe a vonulatba. A nép ellensége egy formailag eklektikus előadás, amelyet az ibseni szöveg aktualizáló értelmezésén túl interaktív jellege is izgalmassá tehetne.

Nem meglepő, hogy a rendezés az erős társadalomkritikát hordozó klasszikus drámát átülteti a jelenbe, kortárs miliőbe helyezve a történetet. A puritán hatású lakásbelsőt ábrázoló színpadképet a fekete-fehér színek kontrasztja határozza meg. Hófehér a padló, a falak, a székek, a családi étkezőasztal, amelyre szürke-fekete teríték kerül. Ebbe a látványba illeszkednek a jelmezek is, a többnyire sötét, fekete vagy szürke mindennapi mai viseletek, és ebből virít ki a pink dossziétartó, amely Stockmann doktor tanulmányát rejti arról, hogy szülővárosa gyógyfürdőinek vize fertőzött. A játékteret megvilágító erős fehér fény metszően hideg hangulatot teremt, annak ellenére, hogy az előadás meghitt családi jelenettel indul: Stockmannék jókedvűen vacsoráznak, majd az apa biciklizni indul két kamasz gyermekével. Nem csak a fényhatások, de az előadás hangzása is hordoz magában valami baljóslatút. A felvételről bejátszott angol szövegű fémes dallam mintha vég nélkül ismétlődne: ez csendül fel az egyes jelenetek között, de az előadásban is ez szól a napilap főszerkesztőjének a hangfalából, vagy a doktor lányának az okostelefonjáról, miközben egyre jobban irritálja a közönséget. Ennek a nyomasztó hangulatú, vontatott melódiának a szándékolt ellentéte a Love story című film szívfacsaróan érzelmes főcímdalának a zongoraátirata, amely ironikusan ellenpontozza a teljesen hiábavaló, manipulált, majd meghamisított eredményű lakossági szavazást.

Első látásra jó, az előadás végére már kevésbé jó ötletnek tűnik a passzázsszínpad, amelynek az egyik oldalán ülő nézők a nagyszínpadra helyezett székeken, a velük szemben levők pedig a színház hagyományos, rögzített széksoraiban foglalnak helyet. Ugyanis a nagy nézőtér irányába az előadás tere túlságosan kitágul (itt jóval több nézőnek jut hely, mint a szemközti oldalon), egyfajta aszimmetriát hozva létre. E hibrid térforma (sem stúdió, sem nagyterem) nemcsak a bensőségességet nélkülözi, de nézőterének két térfele különböző nézői perspektívát és élményt kínál. A közönség kisebbik része viszonylag intim közelségből szemlélheti végig a játékot, a másik része pedig onnan és abból a távolságból, amelyre a nagytermi előadások befogadásakor szocializálódott.

A színészek olyan természetesen vannak jelen a színpadon, hogy néha megszűnni látszik a színész és a szerep közti távolság. Sebestyén Aba pontosan, érzékenyen felépített Stockmann doktora a hatalmi gépezetbe tökéletesen belesimuló nyomdatulajdonos (Henn János) ellentéte. Henn az eddigi szerepeihez hasonlóan most is egy tenyérbe mászó karaktert alakít hitelesen.

Fotó: Bereczky Sándor

Keresztes új színházi formákkal kísérletezve próbálja bevonni a nézőt az előadás létrejöttének alkotói folyamatába, amikor Thomas Ostermeierhez hasonlóan lehetőséget ad arra, hogy a színház fórummá váljék. Az előadás leghangsúlyosabb része a népgyűlés, amelyben az előadás a társadalmi színház felé mozdul el, vitaszínházzá válik, teljesen lebontva a falat a nézőtér és a játéktér között. A negyedik fal lebontása nem váratlanul történik, hanem tudatosan előkészített, és fokozatosan megy végbe. Már az előadás megkezdése előtt a színészek elvegyülnek a közönség soraiban. Bartha László Zsolt és Galló Ernő a színház halljában sétálgatva beszélgetnek, Henn János pedig beül a nézőtérre, onnan kapcsolódik be a színpadi eseményekbe. A színészek folyamatosan keresik a szemkontaktust a közönséggel, odafordulnak hozzánk, ránk mutatnak, megszólítanak, egyértelművé téve, hogy mi vagyunk az előadásbeli „élhető” kisvárosnak a döntőképes polgárai, „a demokratikus nép”, „a győzedelmes nép”. Közben támogató nyilatkozatot kell aláírnunk, később pedig szavazócédulákat kapunk, és voksolunk arról, hogy Stockmann doktor a nép barátja-e vagy ellensége. Az általam látott produkciót nyugdíjas bérletes előadásként hirdették meg, ezért a nézőteret körülbelül nyolcvan százalékban az idős korosztály töltötte meg, akik sajátosan reagáltak erre a színházi ajánlatra. A negyedik fal lassú, de biztos lebontása egyre felszabadultabbá tette őket, volt, aki lazán, félhangosan megszólította a szomszédját és véleményezte a történéseket. Az előttem ülő idős hölgy, talán kissé konzervatívabb, értetlenkedő szomszédjához fordulva boldog felismeréssel súgta: „Ez annyira aktuális. És interaktív.” A lakossági fórumot a nyomdatulajdonos vezeti, aki a manipulációt magas szinten gyakorolja. Minden finomkodás nélkül, nyíltan teszi fel kérdéseit egy-egy találomra kiválasztott nézőnek: „Ön szerint demokráciában élünk?” Vagy: „Mit gondol, érvényesülnek-e nálunk a nyelvi jogok?” A közönség tagjai zavartan, aztán lassan kinyílva, kíváncsiságuknak engedve belemennek a játékba, és először csak kötelességtudóan, majd egyre lelkesebben szólalnak fel. Véleményüket persze rendre kiforgatja az ülés elnöke. Ennek ellenére a nézők beleélik magukat a doktor megmentésébe, Stockmann monológja alatt például bekiabálják, hogy igaza van, valaki azt is, hogy „a doktor úr egy igaz ember”. Bár a nézők, és közülük főként a nyugdíjasok nagyon intenzíven reagáltak, hiszen a történet a marosvásárhelyi, sőt romániai korrupciós ügyekre való áthallással szolgált számukra, számomra mégsem valós, hanem álszituációnak hatott a jelenet. Nemcsak a vitakultúra hiányával magyarázható az, hogy nem tudott valódi párbeszéd kialakulni, hanem azzal is, hogy túl hosszúra nyúlik, nem megfelelően vezetett, így szükségszerűen ellaposodik az előadásnak ez a része. Az idős nézők, amennyire élvezik az elején, annyira el is unják egy idő után a fórumot, és nem rejtik véka alá türelmetlenségüket. Egyikük hangosan megjegyzi, hogy a kultúra politikamentessége érdekében itt és most be kellene fejezni a politizálást. Aztán a népszavazás eredményeinek a kihirdetése után sor kerül a meditatív zárójelenetre, amelyben a Stockmann család elbúcsúzik a várostól. Belátják, hogy semmi más nem maradt számukra, mint az, hogy elköltözzenek. De még mielőtt erre sor kerülne, a nézők közül néhányan eldöntik, hogy vége az előadásnak, megbeszélik, hogy felállva tapsolnak, és miután megtették, már-már kivonulnak a nézőtérről, amikor rájönnek a bakira, és visszaülnek a helyükre. Miként az előadás, a befejezés is ilyen felemás.

Fotó: Bereczky Sándor

——————————
A nép ellensége, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Bemutató dátuma: 2019. november 8. Rendező: Keresztes Attila; Író: Henrik Ibsen; Fordító: Kúnos László; Dramaturg: Szabó Réka; Szereplők: Bartha László Zsolt, Bíró Sára, Galló Ernő, Henn János, Kilyén László, Moldován Orsolya, Ördög Miklós Levente, Róbert Szilárd, Sebestyén Aba, Tollas Gábor.