Segíts magadon és Isten is megsegít! – interjú Czüvek Loránddal

Segíts magadon és Isten is megsegít! – interjú Czüvek Loránddal

Borítókép: Szutyok c. előadásból. Fotó: Rab Zoltán

Interjúsorozatunkban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri színész szakának végzős hallgatóit mutatjuk be – osztályvezetőjük Berekméri Katalin és Keresztes Attila. Czüvek Loránddal Fülöp Renáta harmadéves teatrológus-hallgató beszélgetett.

Miért jelentkeztél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakára?

Gyerekkorom óta színész szerettem volna lenni annak ellenére, hogy nem igazán jártam színházba, sem diákszínjátszóra. Sőt, akkoriban harcművészetet tanultam, taekwondót. Először Kolozsvárra jelentkeztem színire. Nem sikerült a legjobban a felvételim. Ott tudtam meg, hogy Marosvásárhelyen is van ilyen képzés. Így ide is eljöttem felvételizni, és sikerült. Talán akkor kezdtem belelátni abba, mit is jelent a színház. 

Mi tartotta benned a lelket, hogy kitarts a választásod mellett?

A belső motivációm segített. Mint említettem, harcművészettel foglalkoztam tizenkilenc évig. Ez az egyetemmel sem volt másként, rengeteget dolgoztunk az osztályommal. De ezen kívül sokat dolgoztam egymagamban is, és igyekeztem fejleszteni magam. Ha valami okból kifolyólag mégis elvesztettem volna az irányt, akkor ott voltak mellettem a tanáraim, osztálytársaim és a felsőbb éves hallgatók.

Kit tartasz mesterednek? Miért pont őt?

Nem tudom azt mondani, hogy egy mesterem van. Az alapképzésen rengeteget dolgoztunk Gecse Ramónával, ő mindig azon volt, hogy a legjobbat hozza ki belőlünk. Aztán jött Berekméri Katalin, akivel úgyszintén megállás nélkül dolgoztunk. Ennek ellenére néha hiányérzetem volt egy-két dologgal kapcsolatban, és megpróbáltam máshonnan pótolni. Viszont most lehetőségünk nyílt tanulni Balázs Zoltántól is, aki a számomra hiányosságnak vélt dolgokat segített sikeresen behozni. Nem felejthetem ki a felsorolásból Gáspárik Attilát és Keresztes Attilát sem, hiszen ők is hozzátettek a fejlődésemhez, és rengeteg dolgot leshettem el tőlük.

Leonora, addio!. Fotó: Simon Róbert

Milyen volt Balázs Zoltánnal dolgozni?

Nagyon szerettem „Zoli bátyámmal” dolgozni annak ellenére, hogy eleinte nagyon féltem tőle, hiszen nem tudtuk, mit akar velünk csinálni. De kellemesen csalódtam már az első napon. Hihetetlen energiákkal dolgozik reggeltől estig. Rádöbbentett a hiányosságainkra, és próbált segíteni nekünk ezek javításában. Például felhívta a figyelmünket a beszédhibáinkra, illetve a rossz technikáinkra. Kőkemény embernek tartom, aki nagyon figyelt arra, hogy minél helyesebben beszéljünk, illetve színészileg is szintet lépjünk. Fontosnak tartom elmesélni, hogyan zajlott nála a szöveggel való ismerkedés. Hosszú ideig csak információgyűjtésre voltunk utalva, ezek segítségével és az ő rávezetésével értettük meg a dráma legsötétebb bugyrait. Annak ellenére, hogy véget ért a közös munkánk, bármikor segít, ha szükségünk van rá. Amit ő elvárt, azt mindenki próbálta teljesíteni: időben érkezés, bemelegítés, koncentrációs gyakorlatok, bármi… Talán még Gecse Ramóna és Luca Kinga hasonló mentalitással rendelkező tanár.

Mit változtatnál meg, ha tehetnéd, az egyetemben? 

Elsősorban a kommunikációt, mert úgy érzem, az nem működik olajozottan. Létre kellene hozni egy fórumot, ahol a hallgatók nyugodtan beszélhetnének a tanárokkal vagy akár a vezetőséggel az eddigi tanulmányi tapasztalataikról, problémáikról, meglátásaikról. Ha tehetném, jóval nagyobb hangsúlyt fordítanék az énekórákra, mert ezzel kapcsolatban hiányérzetem van: jóval több egyéni és összpróbás énekórát tartatnék. Ugyanígy gondolkodom a beszédtechnika-órákkal kapcsolatban is. Továbbá, fontosnak tartom bevezetni a napi rendszerességű, leginkább a reggeli mozgást. Fontos, hogy jól kezdjük a reggeleinket, és fittek legyünk, természetesen nem reggeli tornára gondolok itt, hanem akrobatikára, táncra stb. Örülnék, ha a víváson kívül más mozgásoktatást is kaphatnánk, például akrobatikát. Az utolsó, amit kiemelnék, az a rendszeres reklámozás. Azt érzem, hogy a végzős osztályokat sokkal jobban kellene népszerűsíteni, hogy a „munkaadók” könnyebben felfedezhessék őket, és ezáltal több lehetőséget kapjanak.

Alice az ágyban. Fotó: Rab Zoltán

Milyen a társaság a vásárhelyi egyetemen? Jó a hangulat?

Aki egyszer belekerül ebbe a forgatagba, annak nehéz kikerülnie belőle, és valószínűleg nem is szeretne. Nagyon összetartó közösség vagyunk. Nyilván akadnak felszínes kapcsolatok is, de kisebb mértékben. Általában össze vagyunk zárva, egymásra vagyunk utalva. Pont emiatt hamar megszokjuk egymás gondolkodását, világát. Általában a színészek, a látványtervezők, a rendezők többet dolgoznak együtt, ezért köztük szorosabb a kötelék. Sajnálom, hogy a többi szakkal nem dolgozunk együtt, hiszen nekünk is, nekik is sokat segítene! 

Mit üzensz az utánad következő generációnak?

Annyit üzennék a jövő generációjának, hogy ez mindenképpen egy önképző egyetem. A tanárok elindítanak egy úton és arra sarkallnak, hogy minél ambiciózusabb legyél. Nem fogják három vagy öt éven keresztül a kezed, hogy te lassan, magabiztosan lépkedhess az úton. De ebbe az is beletartozik, hogy ennek az egyetemnek is, mint mindegyiknek, vannak hiányosságai. Az a legjobb, ha mindenkiből „leszívsz” annyi tudást, amennyit csak bírsz, és folyamatosan dolgozol, ösztönzöd magad. Legyél motivált, és akkor a nap végén nyugodt szívvel elmehetsz szórakozni, kimehetsz az „egyetemista életbe”.

Alice az ágyban. Fotó: Rab Zoltán