Apropó, plakát – Németh Lászlót Kiss Krisztina kérdezte

Apropó, plakát – Németh Lászlót Kiss Krisztina kérdezte

Interjúsorozat erdélyi színházi plakáttervezőkkel, grafikusokkal

Színházi előadásokkal gyakran előbb plakát formájában találkozunk, tervezőiket azonban nem a nézőtérről fogjuk megismerni. A Játéktér friss sorozatában erdélyi színházak plakáttervezőinek, grafikusainak teszünk fel körkérdéseket, egyenként bemutatva alkotót és munkáit. Januárban Székelyudvarhelyen került sor közös kiállításukra, illetve a későbbiekben további helyszíneken is bemutatkoznak – addig is lássunk a plakátok mögé!

Németh László 

Németh László 1982-ben született Sepsiszentgyörgyön. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban végezte, ezt követően, 2002 és 2006 között a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, a legelső reklámgrafika-évfolyamon tanult.

Az egész egy fricskából indult: mondjunk ellent mindannak, amit a közönség a színházi plakátról gondol! Nem tévednénk akkor sem, ha azt mondanánk, műfajteremtő kezdeményezés volt, de az biztos: Németh László grafikai munkái új korszakot nyitottak a nagyváradi Szigligeti Színház arculattörténetében. Gondolkodó és gondolkodtató plakátok ezek, amelyek híre az országot túllépve, nemzetközi fórumokra is eljutott, és amelyekből most egy szubjektív válogatást tárunk az érdeklődő közönség elé. (Biró Árpád Levente, Holnapután Fesztivál, Nagyvárad, 2017 – Németh László színházi plakátkiállítása)

Mikor fedezted fel magadban a művészeti/képzőművészeti irányultságot?
Negyedik osztályos koromban javasolták a tanítók, hogy a szüleim írassanak képzőművészeti iskolába, így ötödiktől oda jártam, utána a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanultam reklámgrafikát. Akkor indult a szak, mi voltunk az első, úttörő évfolyam, úgymond a „kísérleti nyulak”.

Szerintem a szakvégzettség…
Nem feltétlenül szükséges, de előnyt kovácsolhatunk belőle. Előre találkozhatunk olyan feladatokkal, amelyek majd éles helyzetben ismerősnek fognak tűnni, így ha jól használjuk, a szakvégzettség útba igazít, meg  rálátást ad mások munkáira.

Melyik volt az első saját színházi plakátod, honnan jött az ötlet?
Mindig is szerettem színházba járni, tetszett a műfaj. Már egyetemista koromban elkezdtem plakátokat tervezni, talán 2002-ben, első éven volt egy feladat az egyetemen, ahol konkrét előadáshoz terveztem plakátot. Aztán később a Szigligeti Színház részéről jött a felkérés; az első plakátot a Képzeld, beteg! című előadásnak készítettem, ami igazából lázadásként indult.

Képzeld, beteg!. Szigligeti Színház, 2009

Az az időszak híres volt a stock-elemek felhasználásáról, a plakátnak trendin kellett kinéznie, az viszont már nem volt elvárás, hogy valós mondanivalója legyen. Úgy éreztem, hogy lehetünk Romániában vagy bárhol a világon, ugyanazt látjuk. Sokan azt mondták, a számítógépes grafikusnak nem feltétlenül kell tudnia rajzolni, és ez motivált arra, hogy én azért is elővegyem a ceruzát. A rajzos plakátok akkor még nem voltak divatban Romániában.  

A Képzeld, beteg! plakátjában kifejezhettem a színházról alkotott véleményemet is az akkori színház vezetőségével és minőségével szemben. A vezetőség és a rendező egyperces néma csenddel fogadta, megértették az üzenetét, és szerencsére, történt is változás. Ez 2009-ben volt, ekkor még nem voltam alkalmazott a színháznál. 

Mit jelentenek az intézményes korlátok az alkotásban?
Szerencsés voltam ilyen téren, 2011 óta vagyok alkalmazva, és általában szabad kezet kaptam. Most már van olyan, hogy „túl erős” a plakát az előadáshoz, vagy „kicsit visszafogottabban” kellene gondolkodni, de általában közös nevezőre jutunk úgy a rendezővel, mint az intézménnyel, és jól tudunk együttműködni. 

Ha színház, akkor… hagyjon nyomot bennem, legyen hatásos. 

Ha plakát, akkor… ugyanaz, és legyen mindenképp mondanivalója, ereje. Legyen kontrasztos. 

Mi jellemző a munkáid stílusára, melyek a visszatérő elemek?
Előszeretettel használom a kézzel rajzolt elemeket. Általában egy dolgot emelek ki, amit közösen erősnek és reprezentatívnak tartunk az előadás mondanivalójához képest. Nagyon fontos a mondanivaló. Nem a darabot olvasom el, hanem az érdekel, hogy a rendező hogyan látja, mit szeretne kifejezni vele, és ehhez teszem hozzá én is a részemet. Szeretem, hogy lehet mesélni a plakáttal; és azt is, ha meg tudom az embereket lepni vele, ha felfedezhetnek új részleteket. 

Olykor a produkciós részébe is szeretek belenyúlni. Van, hogy nem hagyományosan készül egy plakát, hanem mondjuk, kijön a nyomdagépből, aztán még ráragasztunk egy-egy tükörfólia-darabot a közepére – ilyen volt a Mágnás Miska plakátja, és ezért is furcsa virtuálisan nézni, mert a mézeskalácsra helyezett tükröt nem lehet digitálisan átadni. Nagyon szeretek kísérletezni az optikai csalódással is, például A sevillai borbély plakátjánál az volt a lényeg, hogy ötven méterről csak egy jegesmedvefej látszik, de ahogy közelebb érsz, meglátod az emberét is. 

Van, hogy eltelnek időszakok, és nem születik olyan plakát, amire azt mondanám, hogy „na, ez most jólesett”, aztán mégis jön egy, amelynél fellélegzem, hogy „ez most az enyém”.

Mi jut eszedbe a munkáról?
Régebb úgy fogalmaztam, kicsit álomszerűnek is hangzik, hogy a munkám a hobbim. Reklámgrafikával is foglalkozom, ott körvonalazottabbak a szabályok, szűkebb a lehetőség, nincs akkora szabadság, viszont a színházplakátok készítésében – bár azt szokták mondani, a képzőművészethez nincs sok köze – egy kicsit jobban ki tudom élni magam. Így egyfajta önterápia is.

…és a csapatmunkáról? 
Nekünk, egoista grafikusoknak, néha nehéz, de meg kell tanulni csapatban dolgozni. A csapatmunkához össze kell szokni, vagy legalábbis a rezgésszint ugyanott kell legyen azért, hogy az egész működhessen, mert ha nem, egyik a másikra erőlteti az ötleteit.

A mondat, amit legtöbbször hallasz plakátkészítéskor…
„Túl erős!”

A legnagyobb dicséret, amit valaha plakátra kaptál…
Az esett a legjobban, amikor kaptam egy olyan visszajelzést, hogy egy kávézó egyik asztalánál ülnek az emberek, és azon vitatkoznak, hogy a Mágnás Miska plakátja jó vagy nem. Ez dicséret, mert működött, amit szerettem volna elérni: az emberek elgondolkodtak rajta.

A szabadúszásról ezt gondolom…
A szabadúszás nagyon tetszik, a szabad szó pláne. A reklámgrafika terén szabadúszó vagyok, de közben alkalmazott is a színháznál. Fontosnak tartom, hogy a kliensek azért jöjjenek hozzám, amit én tudok nekik nyújtani. Bár vannak, akiknek nehezebben megy a szabadúszás, szerintem ha teheti az ember, legyen szabadúszó, csak okosan csinálja. 

Hogyan maradsz friss, mi inspirál?
Inspirációt mindenből tudok meríteni, de fontos számomra az utazás. Szeretem látni az embereket, a világot, a színeket, mindenképp vizuális ingerekre van szükségem. Persze, fontos, hogy néha megpihentessem egy kicsit az agyamat, mert ebben a szakmában eléggé leterhelődik, és szükségem van évente legalább egy hónap pihenésre.

Plakátművészetben konkrétan valamihez inspirációt nem nagyon gyűjtök, viszont körülnézek, hogy ne legyen ugyanolyan, mint amit más készít. Ezen a téren is lázadó voltam, mindig próbáltam egy kicsit újítani, hozzátenni, s talán merész kifejezés, de előrébb is lenni egy lépéssel. 

Milyen hatása van a közösségi médiának az alkotásra?
Nem nagyon befolyásol. Ami hasznos benne, hogy kapcsolatot tarthatunk más tervezőkkel, követni lehet a munkásságukat. Egyébként nem nagyon használom, a weboldalam öt-hat éve nem volt frissítve, nincs Instagramom vagy ilyesmi; úgy érzem, lehet hasznosabb dolgokat is csinálni, igazából időpazarlásnak tartom. Bár lehet, hogy jobban ki lehetne használni, csak elég visszafogott vagyok ilyen téren, nem érzem azt, hogy most mindenáron meg akarom mutatni a munkáimat.

Ezért örültem nagyon a kezdeményezésnek, hogy közösen állítsunk ki a többi plakáttervezővel, mert mindenki megérdemli, hogy ki legyenek állítva a munkái. Ezek a kiállítások azért is hasznosak, mert találkozunk, tapasztalatokat cserélünk, hallhatjuk egymástól, hogy melyik rendezővel hogyan lehet együtt dolgozni, de segítünk egymásnak a digitális előkészítésben is. Számít az ő véleményük, az építő kritikát szívesen hallgatom. Remélem, hogy a kapcsolattartást hosszútávon is fenn tudjuk tartani, bár még mindig van olyan grafikus, akivel személyesen nem találkoztam.

Mit gondolsz, 2020-ban milyen szerepe van egy plakátnak, milyennek kell lennie?
Vizuálisan olyan ingert kell kapnunk, ami megállít; és azt is szeretem, ha a plakát gondolkodtat. Sokan mondják, hogy egyszerűnek kell lennie, hogy azonnal meg lehessen érteni, de szerintem ennek már elmúlt az ideje. A trendet amúgy sem muszáj követni, vagy ha követed, alakítsd úgy, hogy egy kicsit magadat is beletedd. Én legalábbis szeretek benne lenni. 

Szerintem most az kell, hogy az embereket, ha csak egy kicsit is, neveljük arra, hogy használják az agyukat, hogy sikerélményük legyen, ha felfedeznek valami pluszt a plakátban – és ez a plusz nem feltétlenül az előadáshoz kapcsolódik, hanem a plakát részleteihez. Jó volna, ha az emberek az újrafelfedezés által a plakát részesévé válnának, ha úgy éreznék, közük van hozzá. Szerintem fontos a vizuális nevelés kérdése, és feladatunknak tartom, hogy próbáljuk egy általunk is jónak tartott irányba haladni.

Mi az a téma, amely jelenleg foglalkoztat?
Éppen házfelújításba kezdtünk, Hegyközszentmiklóson egy kis vályogházat újítunk fel; ez a téma most nagyon tetszik, kikapcsol. Emellett folyamatosan a fejemben van az újítás gondolata a plakáttervezés terén, mindig próbálok egy picivel bátrabb lenni, úgy magammal, mint a műfajjal szemben. Úgy érzem, ilyen szempontból ez az időszak akár még kedvezhet is nekünk, grafikusoknak.  

Plakátgaléria