Valódi találkozás – interjú Zádor Fannival

Borítókép: Csongor és Tünde c. előadásból. Fotó: Kozma Gábor Viktor

Interjúsorozatunkban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri színész szakának végzős hallgatóit mutatjuk be – osztályvezetőjük Berekméri Katalin és Keresztes Attila. Az interjú március elején, a járvány kitörése előtt készült. Zádor Fannival Frumen Gergő másodéves teatrológus-hallgató beszélgetett.

Zádor Fannival két nappal az Alice az ágyban című előadás bemutatója előtt beszélgettem. A magiszteri másodéves, színművészetis diákok vizsgaelőadását Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője rendezte. Főpróbahét, este tíz után találkozunk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közelében található kávézó-sörözőben, a diákok kedvelt törzshelyén. 

Mi ennek a próbafolyamatnak – ahonnan most jössz – a sajátos izgalma?

Balázs Zoli személye. Az olvasópróba önmagában felért egy mesterkurzussal, azután mentünk fel a színpadra. Még mielőtt megtudtuk volna a szereposztást, többször megcsináltatta velünk a saját verziónkat. Arra hívta fel a figyelmünket, hogy még magunkra is a szokásos skatulyákat alkalmazzuk, sokszor külső jegyek alapján, és akkor azt kezdtük keresni, hogy mi a kihívás a színész számára. Aztán feltette a kérdést, hogy szerintünk milyen erényekkel kell rendelkeznie annak, aki Alice szerepét játssza, akinek még van egy hat oldalas monológja is…  Elkezdtük sorolni: megbízhatóság, szövegtanulási és verbális képességek, pontosság, precizitás… Mire Zoli bebizonyította, hogy mindannyian képesek lennénk rá. Egy színészosztályon belül nagyon könnyen kialakul egyfajta hierarchia, amelyen belül meghatározod magad. Erről bizonyosodott be, hogy nincs kőbe vésve. Persze végül egy ember kapta meg a szerepet, viszont ráláttunk arra, hogy a visszautasítás természetes dolog, és ötödévesen nagyon jólesik, ha valakitől azt a visszajelzést kapod, hogy „szerintem te elbírsz egy főszerepet”. Mert akkor az jelent valamit, amivel talán el lehet indulni a pályán. 

Akkor most egy huszárvágással térjünk rá arra, hogy honnan, hogyan és miért kerültél a vásárhelyi egyetemre? 

Magyarországiként először az SZFE-t céloztam meg. Nem sikerült a felvételi, de ettől csak még eltökéltebb lettem, még inkább azt éreztem, hogy ezt akarom csinálni. A következő évben egy ismerősöm szólt, hogy menjek vele felvételizni a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, amelyet korábban nem ismertem. Már majdnem minden időpontot lekéstem, és csak itt tudtam meg, hogy kell egy koreográfia, nem volt balladám és fabulám sem, aztán valószínűleg annyira „beestem” és annyira elfelejtettem izgulni, hogy bejutottam, tíz per tíz ponttal. 

És miért…?

Miért akartam, akarok színész lenni?

 Igen. Pontosabban, mi az, amit te keresel, ami téged izgat ebben?

Először persze a csillogás vonzott és a hírnév, aztán az egyetemen rájön az ember, hogy nem mindig kaphat pozitív visszajelzéseket, és közben felteszi magának azt a kérdést, hogy „a színház van értem, vagy én vagyok a színházért”? Nehéz erre őszintén válaszolni, nekem még ebben a próbafolyamatban is volt olyan, hogy „rendben, értem, hogy itt ezt kell csinálni, de miért kell valami olyasmit kiadnom magamból, ami fáj?” Közben azt hiszem, hogy a színészet ott kezdődik, amikor már nem ezzel van elfoglalva az ember, hanem képes a fájdalommal is játszani, és fel tudja használni arra, hogy valamit szolgáljon vele. 

A Vadász Esélye, avagy Chance of the Hunter. Mondasz erről nekünk pár szót? 

Ez egy 2019 szeptemberében alakult, budapesti székhelyű színházi alkotóközösség. A vezetői mind Vásárhelyen végeztek, egy saját társulatot szerettek volna alapítani, ahol úgy és azzal dolgoznak, ami őket jelenleg foglalkoztatja. Ehhez kerestek színészeket, akik közül én vagyok az egyik, de többen is érkeztek rajtam kívül a vásárhelyi egyetemről. 

Első bemutatótok a Csongor és Tünde, Bélai Marcel rendezésében, amit a Három Hollóban játszotok. Ez mitől a tiétek? 

Azt a minket is érdeklő, aktuális kérdést feszegeti, hogy miért érdemes élni. Amire Csongor azt a választ találja, hogy a szerelemért. A mi értelmezésünkben ez nem csupán a két ember közötti szerelemre korlátozódik, lehetünk szerelmesek a színházba, bármibe. Arra a hevültség-érzésre, elhivatottságra gondolunk, ami egy életnek lehet a mozgatórugója. A felnőttek világa tőlünk is azt kérdezi, miért csinálunk olyat, amiből nem lehet rögtön megélni. Csongor azt válaszolja a fejedelemnek, a tudósnak és a kalmárnak, hogy őt nem a hatalom, a tudás vagy a pénz érdekli. Ez nem azt jelenti, hogy ezek feleslegesek, de azt gondoljuk, hogy nem tudnak az életnek értelmet adni. 

Szerinted a technológia fejlődésének jelenlegi tempója és iránya mellett a színháznak van értelme? 

Peter Brook írja valahol, hogy a háború idején, többedmagával az egyik padláson látott egy előadást, ami aztán élete egyik meghatározó színházi élménye lett… Mert azok a nézők egy kis időre el tudtak menekülni a külvilág borzalmai elől. Erre ma is szükségünk van. Az emberek egyre inkább zavarba jönnek attól, ha valaki a szemükbe néz. Mintha ez a fajta kapcsolat is kihalófélben lenne. A színház pedig ezt tudja megadni: a valódi találkozást. Lehet, hogy ez nem menti meg az emberiséget, vagy az egyes embereket, de azért kicsit reménykedem abban, hogy mégis…