A bárpult és a színpad közti tér – Baja Richárddal Csog Brigitta beszélgetett

Interjúsorozat a kolozsvári BBTE Színház és Film Kar Magyar Színházi Intézetének végzős színészhallgatóival. Baja Richárddal Csog Brigitta elsőéves teatrológus-hallgató beszélgetett.

Nagyon magával ragadott a filmes világ. Bármit csinálhattak volna velem, nem érdekelt. Ha azt mondták volna, hogy le kell vágniuk a fél kezem, megkérdeztem volna, hogy melyiket. Egy tizenhat órán át tartó éjszakai forgatáson vettem részt, fel-le rohangálva lépcsőkön, embereket cibálva az első statiszta szerepemben. Egy szekust játszottam a Chuck Norris vs. Communism című dokumentumfilmben. A forgatás minden percét imádtam. 

Ez még a színi előtt volt?

Jóval azelőtt. Érettségi után is gondolkodtam a színin, de akkor még nagyon más volt a felfogásom. Azt hittem, hogy minden hollywood és minden megtörténik magától, csak vagánynak kell lenni. Amikor megkerestem egy tanárt, elmondta, hogy ez egy nagyon nehéz szakma, ami sok szenvedéssel jár. De én sztár akartam lenni, nem vágytam a küszködésre. Iskola után elkezdtem egy egyetemet, majd dolgoztam is, de közben még mindig nyomasztott, hogy valójában színész szeretnék lenni. Ezért vettem fel a kapcsolatot többekkel, és így sikerült bejutnom három filmbe is mint statiszta.

Akkor már a kezdetektől színészi pályára készültél.

A környezetemben élő emberek folyton azt mondogatták, hogy belőlem színész kell hogy legyen. És ez szépen lassan megérett bennem is, mert ha mindenki azt mondja, akkor valószínűleg igazuk is van. Végül egy színész-ismerősömtől érdeklődtem, hogy mi a helyes út és ő ajánlotta a színművészeti egyetemet. Úgyhogy beiratkoztam a kolozsvári Színház és Film Karra. 

A filmes oldalt már értem, honnan ered a színház szeretete?

Hat- vagy hétéves voltam, amikor nagymamám elvitt a János Vitézre. Ez volt az első színházi élményem, annyira megfogott az előadás, hogy utána rengeteg kérdés motoszkált bennem. Nagyon elkápráztatott az új élmény, hogy előttem történtek a dolgok. Az már csak a jéghegy csúcsa volt, hogy a színészek fakardokkal meneteltek a nézőtéren, ami engem sokkolt. Dobtam egy hátast, hogy ezt így is lehet. 

Milyen volt a felvételi?

Harmincegy éves koromban felvételiztem. Kicsit több mint egy héttel a felvételi előtt tudtam meg a követelményeket, eléggé sokkoltak. Végül is sikerült valahogy megtanulni a verseket, monológokat, prózákat és felkészülni. Kimondottan jólesett, hogy egy nagyon támogató és barátságos környezetben érezhettem magam a felvételi alatt.

Az egyetem mellett két munkahelyed is van. Hogy bírod tartani a lépést?

Bárosként és bármenedzserként is tevékenykedem az egyetem mellett. Sokszor két-három napon át úgy nézett ki a programom, hogy reggeltől estig egyetemen voltam, otthon csak egy zuhanyra jutott idő munka előtt, majd egy-két óra alvás és vissza az egyetemre. Viszont, ha valamivel bátran dicsekedhetek, akkor az a munkabíró képességem.

Hogy élted meg az első évet az egyetemen? Meghatározó volt-e a szigor?

Nagyon kompetitív vagyok és rendszeresen sportolok, ezért engem nem kellett hajtani és a szigor sem okozott gondot. Viszont hátrányban voltam a csoporttársaimhoz képest, mert nem rendelkeztem első évben széleskörű színházi és irodalmi ismeretekkel. Emiatt rengeteget kellett olvasnom és tanulnom, hogy felzárkózhassak. Ezt a részét találtam a legnehezebbnek.

Okozott-e nehézséget a tánc vagy az éneklés?

Mivel zeneiskolát végeztem, nem volt gondom sem a kottaolvasással, sem pedig az énekléssel. Ami a táncot illeti, kínlódtam a nagy testemmel a balett- és szteppórákon, de úgy gondolom a ritmusérzékem jó, és tudtam tartani a lépést.

A létrehozott előadások között van olyan, ami különösen hangsúlyos számodra?

A Pimpimpáré című bábelőadás volt az első színpadra állított előadásunk, azt kedveltem, de leginkább cukinak találtam. A gyerekek reakciói szempontjából viszont nagyon szerettem. Elvittük az előadást egyszer Algyógyra, ahol árva gyerekeknek mutattuk be, akikkel játszottam is az előadás után. Hatalmas örömérzetet adott nekem ezeknek a gyerekeknek a boldogsága. A következő A köpönyeg volt Nagy Henrik rendezésében, ami egy mozgáselőadás volt, kis énekkel meg szöveggel. A munkafolyamatot akár egy workshopnak is nevezhetném. Ezt tudnám kiemelni, mint amit a legjobban élveztem.

Mesélj kicsit a DNS-beli Richardról.

Ebben az előadásban sok szempontból magamra ismertem a szerepemben. Ennek köszönhetően a munka kezdetben könnyűnek bizonyult, de ahogy haladtunk előre, rájöttem: kérdés, hogy magamat játszom-e. Volt is itt egy mélypontom, mert megkérdőjeleztem, hogy sikerült-e karakterépítést végeznem, vagy sem. Erre a kérdésre még keresem a választ az államvizsga-dolgozatomban.

Hogy lazítasz a húzósabb próbafolyamatok, vagy akár a nehezebb egyetemi napok közben?

Elgondolkodom azon, ami történt, elsősorban mindig pozitívumokat keresek, hogy mi volt jó, és utána, hogy hol éreztem hiányosságot, és ezt hogyan tudnám orvosolni. Egyféle meditációnak is nevezhetjük.

Hogy néz ki egy próbafolyamat, vagy akár egy gyakorlati óra a karantén idején?

A gyakorlati óráink fel voltak osztva próbaciklusokra. A negyedik ciklusig jutottunk el Hatházi Andrással, akivel a Minority Safe Packet kezdtük el kidolgozni. Nagyon jól haladtunk, élveztük, szerettük, legalábbis én. A karantén alatt úgy oldottuk meg, hogy mindenki felvette magát videóra, ahogy elmondja a szövegrészét és azon kívül elmeséli, hogy mi történne a továbbiakban az előadásban. Mondom a saját szövegemet, éneklem a közös dalokat és bemutatom a koreográfiát is egyedül, emellett viszont elmesélem, hogy a társaim mit csinálnának, ha ők is itt lennének. Utólag Köllő Csongorral kellett volna dolgoznunk, és vele úgy oldottuk meg, hogy a Galactoriára kiválasztottunk néhány rövidebb előadást; novellát és felolvasószínházat hoztunk össze. Ezeket Köllő Csongor irányította, kvázi rendezte nekünk. Erre mi kértük fel, ő pedig nagyon pozitívan állt hozzá és vele kezdtünk el próbálgatni a búcsúzó- és egyben bemutatkozófesztiválunkra.

Hogyan zajlott az online Galactoria?

Négy napos volt az online fesztivál, csütörtöktől vasárnapig és minden nap különböző előadás-felvételeket közvetítettünk. Az egyik a Pimpimpáré, a második a Köpönyeg és a harmadik a Citromok…, amiben két osztálytársam játszik, Hajós Szilárd és Hegyi Kincső, és nagyjából ők is rendezték maguknak. A DNS-ről felvételünk sajnos nem készült, mivel épp csak a premier volt meg, és a Minority Safe Packet nem tudtuk befejezni. Ezenkívül voltak felolvasóestek; volt, aki verset mondott, az énekvizsgáinkról is voltak felvételek, amiket közvetítettünk, és volt még néhány egyéni munka, amit az osztálytársaim összehoztak az utóbbi két-három év alatt és be szerették volna mutatni. Ugyanakkor a teatrológia-rész is figyelmet kapott, beszélgetések voltak, például Kali Ágnes költő-dramaturggal, aki szintén Kolozsváron tanult teatrológiát, és különböző színházi emberekkel. Bizonyos előadásoknak volt román felirata is, tehát gondoltunk a román publikumra is.

Jó, hogy erről nem maradtatok le, mert ugye mentetek volna a kecskeméti Szín-Tárra.

Sok helyre mentünk volna ebben az évben. A Pimpimpáréval is többet turnéztunk volna. Volt pár falucska, ahová el akartunk még menni, olyan gyerekeknek játszani, akiknek nincs lehetőségük előadásokat nézni. Volt egy programsorozatunk egészen júniusig, de sajnos ezt nem tudtuk megvalósítani az ismert okokból.

Ha vége a karanténnak, és az egyetemet is elvégezted, mivel foglalkoznál legszívesebben?

Leginkább a filmszínészet érdekel. Megismerkedtem a színház világával is, megismertem az előnyeit, hátrányait. Viszont a filmipar az, ami idevonzott elsősorban, ezzel foglalkoznék a jövőben is legszívesebben.