Nagyon abszurd, amibe most a generációm kényszerül – Duszca Adriennel Keresztesi Borbála beszélgetett

Nagyon abszurd, amibe most a generációm kényszerül – Duszca Adriennel Keresztesi Borbála beszélgetett

Fotó: Hajdu Beáta

Interjúsorozat a kolozsvári BBTE Színház és Film Kar Magyar Színházi Intézetének végzős színészhallgatóival. Duszca Adriennel Keresztesi Borbála elsőéves teatrológus-hallgató beszélgetett. 

Államvizsgát ír, Zoomon próbál előadást, óra közben főz, és a bizonytalan helyzet ellenére tele van tervekkel. Adriennel az egyetemi élményeiről és az online oktatás kihívásairól beszélgettünk.

Végzősként színészhallgatóként nektek most különösen nehéz, hogy az utolsó féléveteket távoktatással kell végigcsinálni. Hogy tudtok alkalmazkodni ehhez a helyzethez, mi benne a legnehezebb?

Nagyon szomorúnak tartom, hogy most jött ez az időszak. Azt érzem, hogy a harmadév második féléve lenne a legizgalmasabb. Akkor szoktak lenni a kiszállások, az utazások, az előadások, a bankett, a ballagás. Erről mind lemaradunk. Hosszúnak és kilátástalannak érzem a karantént, még egy normális befejezést sem tudok adni az egyetemnek. Csak úgy vége lesz, meglesz az online államvizsga-védésem, és ennyi. Nagyon abszurd, amibe most a generációm kényszerül, hogy online védjük meg az államvizsgát, vagy online felvételizzünk a mesterire.

Hogyan látod a folytatást ebben a helyzetben?

Nem merek semmit előre leszögezni. Ki tudja, mi lesz az egész világgal, milyen szakmák fognak eltűnni, lesz-e kereslet egyáltalán a színészekre. Ijesztőnek tartom ezt a helyzetet. Inkább próbálok napról napra élni. Azért vannak terveim, és készülök rájuk, de azt érzem, egyik napról a másikra teljesen megváltozhat minden. Nem feltétlenül szeretnék csak színházzal foglalkozni, a színházat sok mindennel össze lehet kötni. Érdekel a pszichológia, volt két lakótársnőm, akik pszichológiát tanultak, és mindig elmélkedtünk együtt az órai gyakorlatainkról, hogy én mit éltem át azokkal kapcsolatban. Azt érzem, ez a két szakma szorosan összefügg. A másik a főzés, amivel még lehet, hogy szeretnék kezdeni valamit. Ezek nagy álmok, de szívesen nyitnék egy éttermet, ahol előadásokat lehetne játszani. Nem feltétlenül úgy képzelem el, hogy mindig én vagyok a színész. Ezalatt a három év alatt számomra nagyon izgalmassá vált a jelmeztervezés, a dramaturgia, a rendezés is. Tetszik az is, amikor bevonjuk a nézőt az előadásba. Érdekel, hogy mi az, ami túl sok; mi az, ami kevés – úgy, hogy közben nem erőszakoskodunk a nézővel. Az az irány is szimpatikus, amit Milo Rau vagy a Rimini Protokoll képvisel.

Volt az egyetem előtt meghatározó színházi élményed? Milyen volt a kapcsolatod a színházzal, milyen lehetőségeid voltak ott, ahol felnőttél? 

Váradon jártam az utolsó két évet, és ott volt egy olyan program, hogy Színház az iskolában, iskola a színházban. A Rómeó és Júliát adtuk elő úgy, hogy minden magyar iskola kapott egy felvonást. Nekem ez teljesen új és izgalmas volt, nagyon jól éreztem magam. Izgultam is, nem is gondoltam bele az elején, hogy nekem majd fel kell állnom a színpadra, és mindenki előtt kell játszanom. De aztán ez, ahogy elkezdtünk a színházban próbálni, elmúlt. Amikor vége volt, maradt bennem egy űr, hogy én ezt annyit csinálnám még. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha ezzel foglalkoznék.

Pimpimpáré. Fotó: Hatházi Rebeka

Ezek szerint nem volt kérdés, hogy érettségi után színire felvételizz?

Amikor befejeztem a tizenkettedik osztályt, nekem kicsit betelt a pohár az iskolarendszerrel, és azt mondtam, hogy „most kell egy év, hogy kiszellőztessem a fejemet és gondolkodjam azon, hogy most hol is vagyok, mit is akarok csinálni”. Ezért úgy döntöttem, hogy felmegyek Kolozsvárra, és dolgozom egy évet. Pincérkedtem, és izgalmas volt, mert megtapasztalhattam, hogy milyen, amikor én tartom fenn magamat, és közben készülni tudtam a felvételire is. Az Insomniában dolgoztam, ott találkoztam először Bréda Ferenc tanár úrral, elkezdtem vele beszélgetni, és akkor megbizonyosodtam róla, hogy megpróbálom a felvételit. Bréda az egyetem elméleti részét látta át, és hívott, hogy menjek, nézzek be egy órára, hogy tetszik-e nekem, amit hallok, látok. Azt mondta, hogy van hozzá kiállásom, hogy színésznő legyek, és megjegyezte, hogy érdekes a nevem, és ez jó, mert így nem fognak összetéveszteni senkivel. Segített a felvételihez is verseket válogatni; átnézte, hogy mit választottam. Igazából ő egy jó ember volt jó időben, jó helyen arra, hogy motivációt adjon, és belevágjak.

Milyen élmény volt a felvételi? Mire számítottál előtte, megfelelt az elvárásaidnak?

Elég lazán álltam hozzá, most jobban félnék egy ilyen felvételitől, mint anno. Amikor ott voltam, azt gondoltam, „most már igazából mindegy, lesz, ami lesz”. Az első nap nagyon jól telt. Volt egy beszélgetés, meg verset mondtam, még jól is éreztem magam, és aztán kiderült, hogy továbbjutottam. Utána volt egy improvizációs vizsga és a monológ meg az ének; ez már nem volt olyan kellemes nap. Az improvizációs-mozgásos résznél az egyik gyakorlatnál leblokkoltam. Emlékszem, volt egy társam, aki megfogta a kezemet úgy, hogy nem látták a többiek, és akkor eldöntöttem, hogy most már végigcsinálom. Aztán jött az a nagy kérdés, ami minden színisnek minden második nap eszébe jut: „biztos, hogy jó vagyok ebben?”. De végül is, felvettek. Visszagondolva érdekes, hogy azóta volt már egy monológ-vizsgánk is, és éreztem a különbséget, hogy minél többet tudok arról, hogyan kell mondani egy monológot, annál nehezebb, mert a felvételin még nem figyeltem arra, hogy mennyi tényezőre kell közben figyelni.

Az elején mi volt számodra a legnagyobb változás? Mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Teljesen naivan és tudatlanul vágtam bele az egészbe. Azt mondtam, hogy „én most itt vagyok, mint egy szivacs, és beszívok mindent”. Nem tudtam, mi vár rám. Az, hogy végre kiléptem az iskolából, és azt tanulhattam, amit választottam, nagy lendületet adott. Volt kedvem a feladatokhoz, amiket kaptunk. De ez a kezdeti lendület olyan másfél év után elmúlt, mert szerintem minél többet tudsz meg erről a szakmáról, annál inkább látod az árnyoldalait is. 

Nehéz megszokni, hogy ez ennyire intim. Más szakokon vannak százan. Ezzel szemben nekem van olyan órám, amikor csak én és a tanár vagyunk, és tud rólam személyesen dolgokat, és bármikor elsírhatom magam előtte. Nekem ezt nagyon furcsa volt megtapasztalni, mert ez nem egy olyan tanítási módszer, mint amit a középiskolában tapasztaltam. A legnehezebb lelkileg megélni ezt az egészet; azt, hogy egyszer fent, máskor lent. Vagy amikor látod, hogy valakinek valami sikerül, neked meg nem. Ezekben a helyzetekben újra és újra megkérdőjelezed magad.

Köpönyeg. Fotó: Cristian Pirskanen

Mi az, ami neked segít ilyenkor?

Az idő. Át kell esni minden jó és rossz dolgon. Mindent meg kell élni. Ameddig nem tapasztaltam meg a rossz dolgokat, addig nem is tudtam, hogyan kell felállni és azt mondani, hogy „azért is megpróbálom”. Vagy a jó dolgokat, hogy „ez sikerülhet is”. Ez idő meg tapasztalat, amiből nekem még nagyon kevés van.

Az is speciális helyzet a többi egyetemmel szemben, hogy sokkal több időt töltötök együtt az osztálytársaiddal, közelebb kerültök egymáshoz. Milyen volt ezt megélni?

Az elején számomra izgalmas volt, hogy bekerültem egy új társaságba. Nagyon különbözőek vagyunk, ezért talán az volt a legnehezebb, hogy összetartó csapattá formálódjunk. Idegesítő is tud lenni az, amikor egész nap együtt vagyunk, ismerjük mindenkinek a rigolyáit, tudjuk, ki mire mit fog reagálni. Szinte mindent tudunk egymásról. Ezzel együtt szép pillanatokat is megéltünk, például amikor egy próba vagy egy óra alkalmával őszinte dolgok szabadultak fel belőlünk. Ezeket az alkalmakat nem adnám semmiért. 

A Galactoria fesztivál, ahol bemutatkoztok a vizsgaelőadásaitokkal, idén online térbe kerül. Milyen pozitív következményei lehetnek ennek?

Talán így nagyobb az esélye annak, hogy felfigyeljenek ránk. Különböző színházi embereknek e-mailben elküldtük az önéletrajzunkat, meg felvételeket az előadásainkról. Abban reménykedem, hogy így olyanok is meg tudják majd nézni, akik amúgy nem hallanának rólunk, vagy nem tudnának eljönni Kolozsvárra. 

DNS. Fotó: Frunza Roland

Beszélsz egy kicsit arról az előadásotokról, amit direkt az online fesztiválra készítetek? Milyen így próbálni?

Az Ásókapa című darabot próbáljuk. Biró Réka, Deák Katalin és a csapat írta, a Csíki Játékszínben mutatták be. Az egyik osztálytársammal gondolkodtunk azon, hogyan lehetne belőle felolvasószínházat csinálni, de valahogy adaptálva a körülményekhez. Nem akartunk csak ülni és olvasni, az egy idő után unalmassá válik, ezért vannak benne kis játékok meg mozgások. Amit csak lehet így, azt megpróbáljuk megmutatni. Nagyon érdekes az egész, mert figyelni kell arra, hogy ki hol látszik a képernyőn, merre kell fordulni, hogy „egymást nézzük”. Sokat szoktunk nevetni. Persze nehéz is, közben mindig némítgatni kell magunkat, sokszor nagyon benne vagyunk a szövegben, aztán kiderül, hogy le vagyunk némítva. Születnek így új dolgok, de nem lehet a kettőt összehasonlítani, mert szükség lenne a partnerre. Nehéz képernyőn keresztül megkapni azokat az impulzusokat, amiket élőben.

Változtak a színházba járási szokásaid, vagy az, ahogy nézel egy előadást, mióta színésznek tanulsz?

Sokkal kritikusabban nézek mindent, és ez nem feltétlenül jó, mert sokszor úgy érzem, hogy nincs jogom kritizálni. Viszont sokat változott az ízlésem, el tudom dönteni, hogy mi tetszik és mi nem. Sokszor volt még az egyetem előtt, hogy néztem egy előadást, és elképzeltem, hogy milyen jó lenne, hogyha ezt a szerepet én játszanám, én hogyan játszanám, és azóta is sokszor így nézem az előadásokat.