Lassan belekeveredtem – Hajós Szilárddal Tolnai Barbara Júlia beszélgetett

Lassan belekeveredtem – Hajós Szilárddal Tolnai Barbara Júlia beszélgetett

Fotó: a Köpönyeg c. előadásból

Interjúsorozat a kolozsvári BBTE Színház és Film Kar Magyar Színházi Intézetének végzős színészhallgatóival. Hajós Szilárddal Tolnai Barbara Júlia elsőéves teatrológus-hallgató beszélgetett. 

Hajós Szilárd végzős színészhallgatóval időutazósat játszunk. Élete bizonyos pontjaihoz utazgatunk a jelentől a múltig, és megpróbáljuk meglesni a jövőt is. 

Hogyan éled meg a karantént?

Bezárva, kicsit stresszesen. De abból a szempontból jó, hogy végre el tudom intézni azokat a dolgokat, amiket már régen szerettem volna. Most volt időm lefordítani egy drámát, ami nagyon izgalmas szöveg.

Melyik drámát?

Mike Bartlett darabját. Az a címe, hogy Cock. Sokféleképpen lehet értelmezni a címet. Az én-kérdéssel foglalkozik. Kik is vagyunk? Van-e beleszólásunk abba, hogy milyen identitást öltünk magunkra? Egyáltalán identitást öltünk-e magunkra, vagy ez csupán valamiféle predesztináció, ami ellen mit se tehetünk? Ezek mindig aktuális kérdések.

Ha már aktuális témákról beszélünk, gondolom, a koronavírusosdi is rendesen bezavar a harmadéves életedbe. 

Így van. Lett volna még produkció, amit bemutattunk volna az egyetemen: a Minority Safe Pack, amit Hatházi András tanár úr rendezett. Ezzel párhuzamosan játszottuk volna a többi előadásunkat is. És ott van még a Galactoria, ami nekünk végzősként jó lehetőség arra, hogy minél több ember megismerjen minket. De most nem tudom, hogyan lesz tovább. Előkészítik a digitális államvizsgáztatást, amiről megint nem tudni, hogyan zajlik majd, de legalább nem kell félnünk, hogy nem kapunk diplomát. Ez mindenféleképpen rosszkor jött, főleg egy olyan szakmában, ahol tényleg szükséges a jelenlét. 

Hogy oldod meg, hogy két helyen is legyél? Hiszen két ország között mozogsz folyamatosan. Nem fárasztó?

Volt egy olyan hetem, amikor hat vagy hét előadás volt Debrecenben, de közben próbáltam a Minority Safe Packet Kolozsváron. Úgy nézett ki a hetem, hogy hétfőn reggel utaztam, aztán az előadás után este jöttem haza. Két nap próba Kolozsváron, utána két nap előadás Debrecenben. Aztán megint vissza Kolozsvárra. Ekkor indult be a vírus. Nem volt túlságosan egészséges, se kényelmes, eléggé megviselt.

A debreceni Csokonai Színház Pál utcai fiúk c. előadásából

A sok rohangálás közepette milyen módszereid vannak arra, hogy feltöltődj?

Szeretek moziba járni. Most végre eljutottam oda is, hogy elolvastam Márquez Száz év magányát. Igazából ez a kettő, a mozi meg az olvasás, ami ki tud kapcsolni. Akkor nem pörög az agyam – mert a három év alatt végig rohangálunk, óráról órára, sokszor azt sem tudjuk, hol áll a fejünk. Jó néha megnyugodni, és törődni magunkkal is.  

Mikor figyeltél fel először a színházra? 

Én nem az a típus vagyok, aki előre tudta, hogy színész szeretne lenni. Ez inkább lassan kialakult. Magyarországi vagyok, ott jártam középiskolába is. Kilencedik végén vagy tizedik elején indítottak egy színjátszókört a diákoknak. Épp egy előadásra készültek, amibe kellett egy erdőőr, akinek amúgy nem volt sok szövege. Emlékszem, éppen olaszórára mentem, mikor összefutottam a lépcsőn a színjátszócsoport vezetőjével, aki az előadás rendezője volt. Megállított és azt mondta, hogy sokat gondolkodott rajtam, mi lenne, ha az erdőőr karakterét én alakítanám. Én ott helyben el is vállaltam, nem várakoztam. Úgy voltam vele, hogy „persze, csináljuk”! Tehát, lassan belekeveredtem. És aztán, megszerettem.

Mikor döntötted el, hogy a színire felvételizel? Vagy az erdőőr után már tudtad?

Nem, az később volt. Akkor már Londonban tanultam, és ott láttam egy musicalt. Pontosan emlékszem, hogy melyik szám után döntöttem el, hogy ezt akarom csinálni. 

Melyik volt ez a szám?

Defying Gravity volt a címe. 

Ezek után teljesen biztos voltál a döntésedben? 

Biztos. Tudom, hogy ez sablonos, de ebben a szakmában tényleg bárki lehetsz, aki lenni akarsz. Nagyon izgalmas ez a változatosság, ez az ,,átalakulás”.

Londonnál maradva: mi járatban voltál ott? 

2016-ban érettségiztem. Utána elmentem Amerikába, és utána tanultam Londonban is. Úgy éreztem, kicsit ki kell szakadnom az országból és máshol próbálni szerencsét, tanulni. A bostoni egyetem spontán döntés volt, amit egy Facebook-hirdetésnek köszönhetek. Bostonban egy egy hónapos előadóművészeti képzésen vettem részt. Tanultunk musical-színészetet, kortárs amerikai szövegekkel dolgoztunk, illetve volt még Ensemble-óránk és dramaturgia is. Londonba viszont régi álmom volt kimenni, illetve ott tanulni. Fantasztikus színházi alkotókkal volt lehetőségem együtt dolgozni minden téren. A képzés inkább a shakespeare-i színházra fókuszált, az ő szövegeivel dolgoztunk. Megcsináltuk A makrancos hölgyet is, ahol Biancát játszottam. Nagy kihívás volt angolul játszani, de nagyon megszerettem. Sok mindent elárul az angol szöveg. Azóta mindig elolvasom az előadásaim szövegét angolul is, ha eredetileg angol nyelvű darabról van szó. Ezek után, 2017-ben felvételiztem ide, Kolozsvárra. 

Milyennek érzed az elmúlt egyetemi éveket, így harmadéves szemmel?

Nehéz kérdés, pont ezen a kérdésen rágódtam egy ideje, így a karantén alatt. Egy kicsit szürkének találtam, egysíkúnak. És nem az oktatás szempontjából! Úgy éreztem, hogy ezalatt a három év alatt egyetlen dolog hiányzott, és szerintem az a pezsgés volt. Hogy vigyen magával, és történjenek dolgok! 

Ugorjunk egyenesen a közelmúltba. Jelenleg, úgy tudom, Debrecenben játszol, a Csokonai Színházban. Volt valamilyen oka annak, hogy odamentél?

Volt egy országos felhívás a Pál utcai fiúk című előadásra. Úgy voltam vele, hogy „miért ne”! Olyan ember vagyok, aki megpróbál élni a lehetőségekkel, ezért elmentem. Mindig izgalmasnak találom a castingokat, mert sose tudod, mit keresnek. Úgy mentem oda, hogy a könyvet olvastam, de nem volt semmilyen preferenciám, hogy mit szeretnék játszani. Nagyon jó élmény volt. Egyrészt a csapat miatt: a próbák alatt jó barátok lettünk mindannyian. Másrészt mindig is szerettem volna zenés színházi produkcióban részt venni. Imádom a zenét, imádok táncolni és játszani.

Van olyan színház, amely a vágyálmod? Ez lehet fiktív, de lehet létező is, ahova szívesen elmennél játszani.

Nagy álmom volt a Londoni Nemzeti Színház. Ez az, ami a fantáziámban erősen él. De persze van több színház is. De ha úgy kérdezed, hogy fantázia meg ez a hűha-élmény, akkor az ez. Szerintem fontos, hogy az ember álmodjon, és mindig legyenek előtte nagyobb akadályok. Csak ezek segítenek előrelépni. Legalábbis én ebben hiszek. 

A DNS c. előadásból

Akkor még álmodozzunk kicsit! Ha választhatnál két szerepet bárhonnan, amiket szívesen játszanál, melyek lennének azok? 

Az első, az biztosan Jágó az Othellóból. Olvastam a darabot, angolul és magyarul is. Mindkét alkalommal nagyon megfogott az esze, és az, hogy meddig képes elmenni valamiért. Most tegyük félre, hogy ez a valami a bosszú. A második a Jézus Krisztus Szupersztárból lenne Júdás. Véleményem szerint ez Webber fő műve, ami tele van gyönyörű dallamokkal és nagyon ízes szövegekkel. Júdás szerepén pedig szívesen dolgoznék. Összetett karakter, szép az íve az előadásban. A Heaven on Their Minds című dala pedig szerintem sok színész álma.