Ez egy életmódváltás is volt – Miklós Franciskával István Zsuzsanna beszélgetett

Ez egy életmódváltás is volt – Miklós Franciskával István Zsuzsanna beszélgetett

Fotó: a DNS c. előadásból

Interjúsorozat a kolozsvári BBTE Színház és Film Kar Magyar Színházi Intézetének végzős színészhallgatóival. Miklós Franciskával István Zsuzsanna elsőéves teatrológus-hallgató beszélgetett.

Csak tizenegy szereplős a dráma, de a végzős színészosztályban tizenkét diák van, újra kell gondolni, változtatni, valakinek meg kell írni a szerepét. Ki lesz ő, hogy kerül kapcsolatba a többi szereplővel, na és ki fogja őt játszani? Talán ez a legizgalmasabb, ha a színész és a szerepe együtt formálódik, egyszerre ölt alakot.

Dennis Kelly DNS című drámájának tizenegy szereplője karikatúraszerű. Felnagyított tulajdonságaikkal egy-egy típust jelenítenek meg. Botos Bálint és Rácz Endre, az előadás két rendezője arra gondoltak, hogy játsszam én Leslie-t, a tizenkettedik szereplőt, akinek a szövegét ők írták, s aki nihilista nézeteivel, a többiekkel ellentétes nézőpontot képviselve megy szembe mindenkivel. Úgy látja, hogy mindaz, amit a többiek csinálnak, értelmetlen, és ezt előszeretettel ki is mondja, rávilágít olyan tényekre, amikről mások nem biztos, hogy hallani akarnak. Például, hogy mennyire értelmetlen az életük, hogy egyszer szembe kell nézniük a halállal, vagy hogy milyen agresszívek, akár ölni is képesek. A szakdolgozatomat is erről a szerepemről írom, közel áll hozzám, abban az értelemben, hogy én is ironikus vagyok, csak Leslie-vel ellentétben ezt sokszor nem mutatom ki, inkább visszafogom magam. Ezért is volt nehéz engedni Leslie szadizmusának, beleélni magam az éleslátó kegyetlenségébe; nem tudtam gátlástalanul élvezni, hogy zavarba ejtem a többi szereplőt. De tudatában voltam annak, hogy ez egy szerep a DNS-ben. Hogy Leslie nem én vagyok. 

Egy időre a színház is képernyőre került, rengeteg előadás visszanézhető, a Pimpimpáréról és a Köpönyegről készült felvételek is. Most egyszerre lehetsz színész és a saját előadásaitok nézője. Vagy láttad már ezeket a felvételeket, visszanézted magad korábban? 

A Köpönyegből visszanéztem néhány részletet, kíváncsi voltam rá, hogyan néztem ki játék közben, mit csinálhattam volna jobban. Az, hogy visszanézhetem, számomra pozitív élmény, tanulhatok belőle. 

Milyenek voltak a próbák, mi az, ami fontos tapasztalat volt a számodra? 

A Pimpimpáré volt az első próbafolyamat, amin részt vehettem, megvolt a próbarend, amit követtünk, és láthattam, hogyan épül fel az előadás. Óvodáskorú gyerekeknek készült, az elhangzó dalokhoz kitaláltunk egy-egy jelenetet, kis történeteket. Szeretem benne, hogy sokat énekelünk, és nagyon tetszett, hogy ez egy közös alkotási folyamat volt. Palocsay-Kisó Kata tanárnő rendezte, de úgy érzem, volt beleszólásunk, nyitott volt az ötleteinkre, és azt is közösen beszéltük meg, hogy ezekből melyikeket használjuk fel, és akár ezek alapján raktunk össze egy-egy jelenetet. 

Az előadás vizuálisan is nagyon szép, Hatházi Rebeka ötletei alapján nagy színes kockákat használtunk, amiket vele együtt készítettünk el, és volt olyan alkalom, hogy a díszletből indultunk ki, ezekből egy nagy fát vagy más alakzatokat építve fel. A köpönyeg című előadásunkat is szerettem, Gogol novellája alapján készült, vizuálisan ez is szépre sikerült; lepedőket használtunk, azokkal táncoltunk, belebújtunk, és miközben ezek rajtunk voltak, különböző alakzatokat vettünk fel. Mivel a fizikai színházi formával eddig még nem találkoztam, izgalmas volt számomra a próbafolyamat, és azért is, mert végig feszegetnem kellett a határaimat. Sikerült több akadályt leküzdenem, és kihoztam magamból azt is, amiről azt gondoltam, nem vagyok rá képes. 

Fotó: a Pimpimpáré c. előadásból

Három évig tanultál színészetet, foglalkoztál intenzíven színházzal. Hogyan teltek ezek az évek?

Szerettem színházba járni, mindig vonzott az elméleti és a gyakorlati része is, középiskolás koromban jártam drámakörre. Majd, amikor érettségi után azon gondolkodtam, hogyan tovább, eldöntöttem, hogy vagy teatrológiára vagy színire megyek. Végül a színművészeti mellett döntöttem.

Ezt a három évet egy nagy személyiségfejlődésnek éreztem, kezdve onnan, hogy elkerültem otthonról, Székelyudvarhelyről, és bár előtte már jártam Kolozsváron, az elején furcsa volt, sokat kellett önállósodnom. 

Fontosak voltak számomra Györgyjakab Enikő mozgásórái, elindítottak egy irányba, és szerettem, hogy kortárs táncot is tanultunk. Ez a három év egy életmódváltás is volt, a középiskola idején nem sportoltam, nem volt számomra fontos a mozgás. Erőtlen voltam, fel kellett tornáznom magam egy fizikai szintre, és a mozgásórák segítettek abban, hogy rájöjjek, mennyire fontos a testünk karbantartása. Meghatározóak voltak még Tompa Andrea órái, aki színházelméletet tanított, és nagyon sok téma iránt felkeltette az érdeklődésemet. Botos Bálint óráit is szerettem, vele volt egy érdekes improvizációs gyakorlatunk másodéven.

Első és másodéven sok gyakorlati óránk volt, akkor még nem voltak előadásaink, és néha még harmadéven is azt éreztem, hogy bizonyos szempontból nem állunk rá készen. Azt érzem, hogy három év rettenetesen kevés idő színészetet tanulni, mert van, ami még nem érett meg bennünk. 

Esetleg folytatnád a mesteri keretein belül?

Igen, de nem Kolozsváron szeretném folytatni, ez biztos. A színház gyakorlati része mellett még mindig érdekel az elméleti is – hogy a gyakorlati tapasztalatot alátámaszthassam kellő elméleti tudással. Szeretek gondolkodni a színházról, fontos nekem, hogy ebben is fejlődjek. Szeretnék színészkedni, ugyanakkor mást is kipróbálnék. Írni, drámát és kritikát is akár. Szeretnék úgy része lenni egy színházi alkotófolyamatnak, hogy nemcsak játszom, hanem más formában is hozzáteszek valamit az előadáshoz. Szóval, számomra ideális lenne egy összevont képzés – ilyenről magyar nyelvterületen még nem hallottam –, ahol egyszerre van lehetőséged színészetet, elméletet, rendezést tanulni, te lehetsz saját magad dramaturgja; vagyis egyszerre tanulhatsz mindenről, ami a színházhoz tartozik. Ezeknek a területeknek átjárhatóknak kellene lenniük. Legszívesebben független társulatokhoz csatlakoznék, számomra leginkább a közösségi alkotófolyamat a szimpatikus, amiben mindenkinek egyformán számít a véleménye és az ötlete. Mindenképp a kreatív terület az, ami nekem való, ahol maradni szeretnék. Fontos számomra a nyitottság, a keresés, a környezetünk és önmagunk megkérdőjelezése, fejlesztése.

Fotó: a Köpönyeg c. előadásból

Online oktatás, online fesztivál, online színház, de valamikor mégis „visszatérünk”, addigra valószínűleg az államvizsgán is túl leszel. Gondolkodtál azon, hogy milyen lesz ezek után színházba járni, milyen lesz játszani?

Van egy előadásunk, ami nem készült el, a Minority Safe Pack, elkezdtük a próbákat az osztályvezető-tanárunkkal, Hatházi Andrással, de a vírus miatt nem tudtuk befejezni. Ez az előadás a mi szövegeinkből készül, a legjobb és a legrosszabb emlékeinkről írtunk – mindenki azt, amit bevállalhatónak érzett. Az előadás úgy lett összerakva, hogy akár egyszereplős is lehet, így az lett a vizsgánk, hogy mindenki külön készített egy-egy felvételt. A régi énekvizsgáinkon elhangzott dalok közül néhányat közös éneklés helyett egyedül énekelünk. A személyes történetek színrevitelekor szerintem a legfontosabb a biztonságos környezet, amelyben ezek a történetek elhangzanak, azonban itt rabruhákban vagyunk, egy kényszerhelyzetben, egy alárendelt szituációban, amelyben muszáj szórakoztatnunk a közönséget. Sokáig nem tudtam megbékélni ezzel a gondolattal, hogy nyomorultul kell éreznem magam, szerencsétlenül, bezárva, a próbafolyamat alatt is ezen gondolkodtam, hogy ez nem is aktuális, én nem akarom érezni ezt a reménytelenséget. Most meg épp ilyen helyzetbe kerültünk. Amit eddig nem, azt most megértettem, így a kiszolgáltatottságot, a kilátástalanságot és a bezártságot is át tudtam érezni. 

Nagyon foglalkoztat, hogyan birkóznak meg a színházi alkotók ezzel a krízishelyzettel, ki hogyan látja a színház jövőjét – lehet, hogy csak kesztyűben, maszkban ülhetünk majd a nézőtéren?  És bár jó, hogy most olyan előadás-felvételekhez is hozzájuthatunk, amiket amúgy nem lenne lehetőségünk élőben megnézni, a színház mégis egy közösségi műfaj, ami akkor történik, amikor te is ott vagy, egy térben a nézőkkel. Sokszor úgy érzem, a felvételek elszakítanak a színház jelenidejűségétől. Azon is gondolkodtam, hogy az embereknek lehet, hogy másra lesz szükségük, mint eddig, mást akarnak látni a színházban – olyan előadásokat, amelyek mindezt elfeledtetik. De az is lehet, hogy inkább azokat igénylik majd, amelyek reflektálnak erre a krízishelyzetre, ami önmagában sok új témát ad. Lehet, hogy épp arra lesz szükség, hogy együtt dolgozzuk fel, ami most történik.