A hit folyamatos keresése – Oláh Melinda Jankával Kövesdi Krisztina beszélgetett

A hit folyamatos keresése – Oláh Melinda Jankával Kövesdi Krisztina beszélgetett

Borítókép: a DNS c. előadásból. Fotó: Frunza Roland

Interjúsorozat a kolozsvári BBTE Színház és Film Kar Magyar Színházi Intézetének végzős színészhallgatóival. Oláh Melinda Jankával Kövesdi Krisztina elsőéves teatrológus-hallgató beszélgetett. 

Nem a színjátszás az egyetlen eszköze az önkifejezésre, a zene és a festészet is közel áll hozzá. Fegyelmezettségének és a benne lakozó erős hitnek köszönhetően sosem adja fel. Dacára a kialakult helyzetnek, webkamerán keresztül is jó hangulatban beszélgettünk Oláh Melinda Janka végzős színészhallgatóval az elmúlt három évről.

Oláh Melinda Janka festménye

Szélsőségesnek és szenvedélyesnek tartod magad. Ezek a tulajdonságok előnyt jelentettek az egyetem alatt, vagy inkább hátrányt?

Is-is. A szélsőségesség abban az értelemben jelentett hátrányt, hogy ha nem inspirált annyira a feladat, akkor az energiaszintem automatikusan lecsökkent, és motiválnom kellett magam. De amikor valamiben hittem, tudtam harcolni érte. A DNS című előadásra gondolok. Néhány társammal kiharcoltuk, hogy elvigyük az előadást Nagyváradra a HolnapUtán Fesztiválra. Végül sikerült, csak jött a járvány, és elmaradt az is.

Mi mutatta az utat az elmúlt három évben?

A hit. Annak a folyamatos keresése, hogy hinni lehessen abban, amit csinálsz, és hogy érdemes az akadályokat leküzdeni. Egyszer egy hétig nem mentem be az egyetemre, ott akartam hagyni, mert azt éreztem, hogy az ott folyó oktatás sok esetben igazságtalan, megbélyegző, személyeskedő és bántó. Azért is nehéz ilyesmiről beszélni, mert mi a saját emberi lényegünkkel dolgozunk, ez teljesen eltér bármilyen más szakmától. A festőnél a festményt, a zenésznél a produkciót éri kritika, de ha színész vagy…? Akkor azt, amit a színpadon csinálsz. És mivel legtöbbünknek nem volt tapasztalata, sokszor nem tudtuk, hogy mit csináljunk. Ez egy gyakorlati dolog: minél többet játszunk, annál inkább ráérzünk, hogy ez jó volt, vagy kevésbé. Mivel a színészethez nem elég egy kotta, ami lejátszható, vagy egy csendélet, ami lerajzolható, nincs semmi kézzelfogható, amit biztosan követni tudunk. Persze, vannak támpontok, de azok is nagyon komplexek. Képzelet, figyelem, kreativitás, memória, jelenlét, mindez kell, de csak fokozatosan kezdenek működni, sok próbálkozással és sok feltétellel. Ezért nagyon érzékeny dolog ezt tanulni, és tanítani is, mert aki csinálja, az ki van szolgáltatva annak, aki nézi. És ha az, aki nézi, nem tudja kifejezni a mondanivalóját úgy, hogy ne legyen bántó, ha nem tudja előbbre vinni a színészhallgatót, abból sok nézeteltérés születhet. Amikor eldöntöttem, hogy feladom, nem tudtam aludni, zaklatott voltam, azt éreztem, hogy letérek egy útról, amin végig kellene mennem. De ezt követően, amikor hasonló helyzetbe kerültem, már tudtam, hogy bármi történik, végig kell csinálni.

Említetted, hogy a nagyváradi fesztiválszerepléseteket befolyásolta a vírushelyzet. Hogyan éled meg a mostani szituációt, amibe kerültünk? Utolsó évben azért ez nem egyszerű.

Elég rosszul. Március 21-én lett volna egy bemutatónk Hatházi Andrással, a Minority Safe Pack, én ebből írom az államvizsga-dolgozatomat. Mivel maga az előadás elmaradt, az lesz a megoldás, hogy videón mindenki egyénileg eljátssza az előadást, és majd az osztályvezető összevágja. Szomorú, hogy mire pont eljutottunk harmadévre, hogy előadásokat csináljunk, fesztiválokra menjünk, lássanak az emberek, és mi is tudjunk valamit adni, kialakult ez a helyzet.

Öt bemutatót terveztetek idén az osztálynak. A fent említett Minority Safe Packen kívül mindent sikerült tető alá hozni? Hogy élted meg őket? Volt, amit különösen szerettél?

Mindegyik nagyon izgalmas a maga műfajában. A báb-, a mozgáselőadás vagy a DNS is, ami egy groteszk Dennis Kelly-dráma, tele fekete humorral. Mindegyiket élveztem, mert mindegyik más. A Köpönyegnél, ami fizikai színháznak nevezhető, a testtudat nagyon fontos. A Pimpimpáré című bábelőadásnál a bábot kell szeretni, a tárgyat. Hiszen itt a báb lesz előtérben, és a színész kerül háttérbe. Mindegyik előadás egy felfedezőút volt, és hoztak nehéz pillanatokat is. Arra gondolok, amikor a próbafolyamat alatt például elakadok a szerepemmel. Nem látom, hogy mitől kezdene élni a karakter, ez történt a DNS alatt. A köpönyegnél az egy óra alatt zajló összes mozdulat rögzítése volt nehéz. A próbákra néha jellemző volt az ingerültség, a fáradtság, de szerencsére mindig tovább tudtunk lendülni, és úgy érzem, sikerült mindegyik előadásból a legjobbat kihozni. Volt olyan, hogy ismeretlen emberek jöttek hozzám gratulálni, és nemcsak én részesültem pozitív visszajelzésben, hanem maguk a produkciók is. Akkor éreztem, hogy végül is sikeresnek mondhatóak az előadásaink.

A Köpönyeg c. előadásból

Tudatosan készültél színésznek?

Sardar Tagirovsky rendezte Szentgyörgyön az Úrhatnám polgárt, akkor még nem tudtam, hogy színészettel szeretnék foglalkozni. Székely Timea szólt nekem, hogy van ez az előadás, amibe kéne egy lány, aki fest. Művészetibe jártam, festészet szakra, ezért beajánlott. Bekerültem, részt vettem a próbafolyamatban. Az első tapasztalatom – amikor rájöttem, hogy valamit érzek a gyomromban – akkor volt, amikor mindenki elment a próbáról, és én egyedül maradtam a színházban. Volt ennek egy furcsa hangulata, egy nagyon bensőséges viszony a térrel, amiben voltam. Szép volt. Láttam, hogy a színészek mennyire kitárulkoznak a színpadon, ez nagyon ijesztő volt. Akkor úgy gondoltam, ez nekem nem fog menni. De ez az előadás volt az első olyan élmény, ami elindította bennem, hogy érdemes lenne megpróbálni. Így eljöttem Kolozsvárra.

Úrhatnám polgár. Oláh Melinda Janka festménye

Miben változtál azóta?

A fegyelmezettségben. Folyamatosan készenléti állapotban kell lenni, akkor is, ha egész nap bent vagyunk, ha enni sincs idő. Ha elengedem magam, az nemcsak nekem rossz, hanem a társaimnak is, akikkel dolgozom.

Milyen az osztályközösségetek? Jól tudtok együtt dolgozni?

Harmadév végére sikerült kialakulnia egy osztályközösségnek. Eleinte sok kérdés volt bennünk, mert inkább kritikát kaptunk, mint bátorítást. Visszatekintve lehet, hogy minden kritika azért volt, hogy fejlődjünk, csak nagyon rosszul éltük meg. Ezért sem igazán tartottunk össze, mert úgy gondoltunk, hogy úgyis mindegy. Egy barátnőm, Oláh Eszter Vásárhelyen van, szintén színművészet szakon. Ő is most végez, vele folyamatosan beszéltünk az elmúlt három év alatt, elmondtuk egymásnak a tapasztalatainkat az egyetemen zajló munkáról. A beszélgetéseink alapján úgy éreztem, hogy ők több hitet, bátorítást kaptak a tanáraiktól. Persze, ez sem biztos, ott lenni más. Annyit biztosan tudok, hogy mi harmadév végére összetartóbbak lettünk.

Melyek voltak a legmeghatározóbb egyetemi munkáid?

Nagy mérföldkő volt a Botos Bálinttal való munka. Olyan hibákat vett észre rajtunk, amiket mi magunktól nem láttunk, és ezek kiküszöbölésével tudtunk haladni a feladatainkban. Az ő kritikája, tudása hasznos volt. Emberileg és szakmailag is fejlődtem az észrevételei alapján. Meghatározó volt a Györgyjakab Enikővel való munka, az akrobatika. Egész életemben utáltam a tornát, viszont ő olyan precíz és pontos munkát adott a kezünkbe, ami alól nem lehetett kibújni. Muszáj volt, mondjuk, felugrani egy padra, vagy felugrani a másik ölébe. Nekem nagy meglepetés volt, hogy tudok kézen és fejen állni. Nem utolsósorban pedig Tompa Andrea órái, amik nemcsak elméleti órák voltak, hanem igazi párbeszéd tanár és diák között. Ezekből igazán lehetett épülni szellemi és lelki értelemben. Valójában mindegyik tanártól sokat tanultam, de őket tudnám „váltáspontnak” nevezni az életemben. Hálás vagyok még Hatházi Andrásnak, akitől pontosságot, fegyelmet, szigort, játékot, szakmát tanultam; Palocsay Kisó Katától pedig a bábművészet szeretetét. A Rácz Endrével való munka azért volt fontos, mert partnerként kezelt minket, ami óriási tapasztalat volt. Oláh Boglárkától zenei tudást kaptunk, mindig nagy öröm volt az óráira menni.

Az egyetemen kívül milyen más színházi tapasztalataid voltak?

Két workshopon vettem részt: Kozma Gábor Viktor Suzuki-tréningjén 2017-ben, és Kincses Réka filmszínészet-workshopján 2019-ben. Szerepeltem rövidfilmekben is. Az egyik az Álomjelenet volt, amit Tóth Helga rendezett, egy döcögő párkapcsolatról szól. A másik filmet Oláh-Badi Levente rendezte, ez a Locsolók. Három középkorú pasiról szól, akik hosszú idő után hazamennek locsolni Erdély egyik kisvárosába, ahol felnőttek, és az egyik férfi felkeresi a volt szerelmét, akit én játszottam. Illetve a hangszertanulás, amit még ki tudnék emelni, tanulok brácsázni. 

Más érzés kamera előtt játszani, mint a színpadon?

A figyelem és jelenlét megteremtése mindkettőnél fontos. A kamera előtt csak a partnerre vagy az adott cselekvésre kell figyelni. Kevesebb hibát lehet ejteni, mert a kamerán minden látszik, nagyon pontosnak kell lenni. A színházban jobban lehet játszani az idővel, csalni, illetve a színpadon nemcsak a partneredre, vagy a cselekvésre kell figyelni, hanem arra is, hogy a néző számára érthető, hallható legyen, amit közölni akarsz. Itt a figyelem úgy összpontosul, hogy közben kiterjed az összes ott lévő emberre. A filmnél a technika megoldja ezeket a kérdéseket. Nekem kamera előtt nehezebb volt játszani, nem voltak előtte próbák. Ha a rendező azt mondta, hogy rendben volt, hiába éreztem belül, hogy nem úgy sikerült, nem volt lehetőség újrapróbálkozni.

Fotó: Hatházi Rebeka