Akit a színház végleg elragadott – Péter Izoldával Kövesdi Krisztina beszélgetett

Akit a színház végleg elragadott – Péter Izoldával Kövesdi Krisztina beszélgetett

Borítókép: a Köpönyeg c. előadásból. Fotó: Cristian Pirskanen

Interjúsorozat a kolozsvári BBTE Színház és Film Kar Magyar Színházi Intézetének végzős színészhallgatóival. Péter Izoldával Kövesdi Krisztina elsőéves teatrológus-hallgató beszélgetett. 

Egész életében érdekelte a művészet és a színház, ezért is volt egyértelmű számára, hogy a sepsiszentgyörgyi művészeti líceumból a színi felé veszi az irányt. A jövőt tekintve mindenre nyitott, aminek köze van a színházhoz, kezdve a hagyományos kőszínházi léttől a formabontó törekvésekig. Péter Izoldával egy különös tanév végén, saját otthonaink „foglyaiként” beszélgettünk az elmúlt négy évről, amely alatt a teatrológia szakot is elvégezte.

Nehéz visszaemlékezni, hogy mikor kezd el valakit érdekelni a színház, de esetleg ki tudsz emelni egy, a kezdetekhez kapcsolódó nagy élményt?

Amikor legelőször bementem a színházba. Van az a tipikus színházi illat, az megcsapott, és ott ragadtam. Egyébként nagyon jó volt a négy év a művészeti líceumban Sepsiszentgyörgyön, mellette önkénteskedtem a színházban, egy csomó időt töltöttem a színház körül. Erős benyomások és tapasztalatok értek.

Idén végzel a színin, tavaly fejezted be a teatrológiát, két éven át párhuzamosan végezted a két szakot.

Mindenki azt mondja – és ezzel egyet is értek –, hogy a színi mellett lehetetlen bármi mást csinálni, mert nagyon leköti az idődet. Nulla–huszonnégy órában ott vagy, folyton azzal foglalkozol. Viszont nekem az volt a szerencsém, hogy egyetemen belüli volt a két szak. Nem kellett kilométereket gyalogolni egyik óráról a másikra, épp csak egyik teremből a másik terembe. Sok esetben segítettek a tanáraim is, támogattak, megértették, hogy nem tudok ott lenni minden órán. Volt, hogy kaptam extra feladatot, vagy számításba vették, hogy nem tudok bejárni, és akkor, mondjuk, nem kaphatok tízest. De nem is az volt a célom, hogy tízestanuló legyek, hanem, hogy tanuljak valami pluszt. Volt benne nehézség is, mert volt, aki ténylegesen megkövetelt mindent, nem érdekelte, hogy mi van még mellette. Nem volt könnyű, de nem volt lehetetlen.

A felvételinél miért a teatró volt az első választásod, és csak egy évvel később a színi?

Már líceum végén tudtam, hogy színire akarok jönni, de nem rögtön. Viszont nem akartam egy évet kihagyni, esetleg elkezdeni dolgozni valahol, vagy csak felmenni Kolozsvárra. Így döntöttem egy köztes állapot mellett, ami színház is, de mégsem a színi; mégis Kolozsváron vagyok, egyetemen vagyok, tanulok is. Ezt találtam a legjobb döntésnek akkor, és azóta sem bánom, abszolút megérte. Mindig úgy éreztem, hogy a teatrológia egyfajta kiegészítés a színi mellett.

 A DNS c. előadásból. Fotó: Frunza Roland

Miért nem akartad rögtön megpróbálni a színit?

Magam sem tudom pontosan. Féltem kicsit, meg kiskori álom volt, hogy Vásárhelyre megyek, ott leszek színész, ott végzem el a színit. Amikor befejeztem a líceumot, akkor kezdtem szétnézni a világban, és rájöttem, hogy talán mégsem ez a legjobb opció abból a szempontból, hogy mit kaphatok a várostól. Ezért jött szóba inkább Kolozsvár, amitől viszont féltem. Ez az egy év a puhatolózásról, megfigyelésről is szólt. Az első teatrós évben megismertem az akkori színiseket, akik ugye osztálytársaim voltak, meg a tanárokat. Ezért egyrészt könnyebb volt, másrészt viszont nehezebb, mert amikor elmondtam, hogy „na jó, egy év teatró után átmegyek színire”, nagyon meglepődtek. Igazából már rég tudtam, hogy ezt akarom, ott voltam – mint egy titkos-ügynök – figyelgetni, hogy mi folyik itt.

Mik voltak a legmeghatározóbb munkáid az egyetem alatt?

Majdnem minden. Sőt, majdnem nélkül. Minden. (nevet) Nem tudnék valamit konkrétan kiemelni. Talán az osztályvezetőm, Hatházi András órái, meg a vele tapasztalt pillanatok, gyakorlatok, vizsgabemutatók. Példaértékű számomra az, amit csinál, és ahogyan vele dolgoztunk.

Az idei bemutatóitok egészen különbözőek voltak: mozgáselőadás, bábelőadás, a DNS. Volt olyan, amelyik különösen közel állt hozzád?

Nagyon szeretem A köpönyeget, a mozgáselőadásunkat. Egy olyasfajta komplex jelenlétet igényel, ami az eddig tanultakat megpróbálja összefoglalni. Van benne mozgás, ének, szöveg. Mindez leöntve egy erős képi világgal, szóval elég teátrális előadás. A DNS is jó tapasztalat a karakterépítés és a csapatmunka szempontjából. Igazából mindhárom előadást erősen jellemzi a csapatmunka. Mindig izgalmas és szép figyelni a színházban azt, hogy valaki a többiekkel együtt van jelen. A tömeg a színpadon mindig nagy horderejű. És amikor tényleg ott vagy te is, az erősen hat.

Ezek szerint csapatként tudtatok együttműködni az osztállyal. Ez mindig így volt?

Harmadévre lett belőlünk erőteljesebb csapat. Addig mindenki tette a maga dolgát. Persze, ha együtt kellett dolgoznunk, akkor együtt dolgoztunk, ez nem volt probléma. De ritkán kértünk egymástól segítséget; nem ez volt az általános közhangulat, hogy mindent együtt, csapatban oldunk meg. Viszont utolsó évre ez is megtörtént. Kellett ez a három év ahhoz, hogy összekovácsolódjunk.

Mi volt a kapaszkodód a nehéz pillanatokban?

Sokszor hallgatok zenét, ha épp szomorú vagyok, azért; ha pedig vidám, akkor azért. Ez napi szinten jelen van az életemben. Illetve, aki sokat segített ebben a három évben, az a lakó- és egyben csoporttársam is. Szépen megéreztük, mikor kell beszélni arról, hogy mi volt az egyetemen, és mikor nem. Megkönnyebbülés volt átbeszélni a nap eseményeit egy olyan emberrel, aki szintén ott volt. Ez egyébként a csapattal is megvolt, azzal a pár emberrel, akikkel sikerült közelebb kerülni, meg tudtuk beszélni a problémáinkat.

Említetted, hogy a zene fontos szerepet játszik az életedben. Játszol is valamilyen hangszeren?

Hogy játszom, az túlzás, de próbálkozom. Mindenbe csak belekóstoltam: tudok keveset gitározni, meg van egy cajónom, azt kopácsolom néha. Furulyáztam, és egy kicsit tudok zongorázni. Nagyon szeretnék tudni valamin rendesen játszani, de ezt még nem mondhatom el.

Mi fog a legjobban hiányozni az egyetemről?

A társaság. Nem is azt mondanám, hogy az egész csapat, mert ez tényleg későre alakult ki. Viszont a kisebb bandák elég hamar megtalálták egymást. Meg a közös munka, a folyamatos együttlét, ami már most hiányzik.

 A DNS c. előadásból. Fotó: Frunza Roland

A Galactoria fesztivál, amelynek célja, hogy bemutatkozzatok a szakmának, idén Home Editionben jelentkezik (beszélgetésünk idején még jövő időben). Mit jelent nektek most a fesztivál így, online? 

Kapott többletet, de a jelenlegi helyzet el is vett belőle: a személyes jelenlét, az együttlét, a találkozás idén nem jellemzi a Galactoriát. Viszont épp ennek köszönhetően lesznek olyan programok, amelyek az eddigi fesztiválokon nem voltak, például felolvasások, énekvizsga-részletek. Próbáljuk a legjobbat kihozni a jelenlegi helyzetből. 

Mesélj egy kicsit az egyetemen kívüli szakmai tapasztalataidról.

Az egyetem előtt volt egy előadás, amiben játszottam Sepsiszentgyörgyön. Koprodukció volt a román színházzal, Catinca Drăgănescu rendezte Székely Csaba darabját, a Bányavakságot. Beleírtak még egy plusz kórust, abban voltam tag. Nagyon szerettem, tipikus kőszínházi előadás: jött az ügyelő, és mondta, hogy „tessék, itt a kellék”, „ki van mosva a jelmez”; tehát minden a kezünk alá volt téve, nekünk csak be kellett menni. Fenomenális élmény volt.

Hogyan látod a jövődet?

Mesterizni fogok. Lehet, hogy visszatérek Vásárhelyre; lehet, hogy Kolozsváron maradok. Ha magamba nézek, és a vágyaimat próbálom megfogalmazni, akkor alapítanék egy színházat, ahol azokkal és olyasmivel foglalkozom, amit én szeretnék, amit én választok ki. Valahol egy elzárt kis faluban, ahol csak mi vagyunk, aztán megmutatjuk a nagyérdemű közönségnek. De hát ez nagyon utópisztikus.

Ezek szerint inkább az ilyenfajta munka vonz, nem a kötöttebb kőszínházi lét?

Ez is, az is. Minden. Nem zárkózom el semmi elől, bármi jöhet. Megvan a kőszínházi világnak is a maga szépsége, amíg tényleg élvezetet tud nyújtani – úgy nekem, mint a nézőnek.

A Köpönyeg c. előadásból. Fotó: Cristian Pirskanen