Adorján Beáta – Lestyán Attila: Nincs recept, de vannak összetevők

Beszámoló a Shoshin Színházi Egyesület Az éneklő test c. workshopjáról
A Játéktér 2019. őszi számából
Borítókép: Műhelymunka közben. Fotó: Kőmíves István

Augusztus 12−17. között került sor a Shoshin Színházi Egyesület szervezésében Az éneklő test című nemzetközi workshopra a Kolozsvárhoz közeli Mérán, amelyet a dániai Odin Teatret két színésze, Kai Bredholt és Donald Kitt vezetett. Az ötnapos együttlétet egy, a helyiekkel közös barter, színházi esemény zárta. A workshop élményeiről és tapasztalatairól két résztvevő, Adorján Beáta dramaturg és Lestyán Attila színész beszélgetett.

Beáta: Egy traktor gördül be a Szarka-telek udvarára, éneklő férfi vezeti. Tetején khaki színbe öltözött nő fekszik kiterülve. Fején virágkoszorú. A traktor megáll az udvar közepén, a nő felegyenesedik a tetőn, és eltáncolja nagymamája történetét, aki egy tankban szülte meg gyermekét, a nő édesanyját. A történet végén a nő lemászik a traktor kabinjába, megöleli a férfit, aki újra dalra fakad, majd indítja a motort, hogy távozzanak. De a motor nem indul. A férfi közben tovább énekel, és tovább próbálkozik a motor beindításával, az meg kétségbeesetten fuldoklik, kerreg, de nem indul. Ekkor megindul a traktor felé egy sereg éneklő fiatal, fejükön virágkoszorú, és próbálják meglökni a traktort. A traktor meg sem mozdul, de az ének egyre magasabbra szárnyal. Megtermett férfiak érkeznek a csapat segítségére, és gördíteni kezdik a traktor hatalmas kerekeit. A gép csendben elindul, útját ének, taps és üdvrivalgás kíséri.

Olyan, mintha egyik álmomat mesélném, közben a mérai színházi bartert idéztem fel, mely valódi közösségi élményként végződött. Attila, te is az éneklő fiatal sereg tagja voltál, akárcsak én. Neked milyen érzés volt ezt megélni, ahogyan ott várakozunk, hogy a traktor kimenjen, az meg – a tervekkel ellentétben – nem indul?

Attila: Szerencsére ez nem az a fajta előadás volt, aminél izgulni kell, hogy minden jól kijöjjön, úgy, ahogy bepróbáltuk. Ez egyrészt azért volt, mert a workshopot vezető két színész a háttérből irányította az egészet, márpedig, ha valaki a nyelvi akadályok ellenére percek alatt le tud szervezni egy traktort egy idegen faluban, vagy meg tudja győzni a néhai kántornőt, Kati nénit, aki tizenhárom éve nem énekelt nyilvánosan, hogy jöjjön el és énekeljen, ahogy azt Kai Bredholt tanárunk tette, na, abban bízhat az ember, hogy egy lerobbant traktor sem zökkenti ki. Másrészt, mert nem is előadás volt ez igazából, hanem egy esemény, egy közös találkozás köztünk, színházcsinálók és a mérai falubeliek között, így nem is volt az az, egyébként hasonló workshopokra jellemző bemutatókényszer, hiszen azáltal, hogy a műhely alatt készített etűdjeink össze voltak fésülve a méraiak „jeleneteivel”: néptánccal és népdalokkal –olyanformán, hogy az énekesek a közönség soraiból kezdtek el, látszólag spontán énekelni –, megszűnt a fal játszók és nézők közt, együtt voltunk. Utólag visszagondolva pedig, ennek nem is lehetett volna kigondolni szebb színházi metaforát, minthogy együtt toltuk ki a traktort.

Beáta: Noha mérai lakosok is becsatlakoztak, hogy megtoljuk a traktort, egyes nézők mégis annyira beleélték magukat az eseménybe, hogy azt hitték, ez a vég így lett kitalálva/megrendezve. Számodra mi volt ebben a barterben a legszimpatikusabb?

Attila: Olyan színház volt ez, ahol minden színész vagy előadó néző is volt, még csak nem is beavatott néző, mert nem volt főpróba. Először láttuk kalotaszegi népviseletben táncolni a falu fiataljait és hallottuk énekelni apát meg fiát, meg Kati nénit, a volt kántornőt, aztán meg ők figyelték, ahogy furcsa mozdulatokkal kísérve elmondjuk a nagyszüleink történeteit, vagy botokkal hadonászunk, miközben megszólal egy-egy dal görögül, románul, magyarul. A legvégén pedig a dán és magyar közös körtáncban egy ritmust járt mérai, nem mérai, román, magyar, kanadai, kétéves meg Kati néni. Sosem éreztem magam a színpadon ilyen közel a nézőkhöz. Az előadás után kürtőskalácsot szolgáltunk fel. Együtt ettünk mind, akik ott voltunk. Olyan volt, mint egy premierbuli: mindenki alkotó, de legalábbis közreműködő volt aznap.

Beáta: Te milyen tapasztalatokkal mész haza erről az eseményről? Azt mondják, egy előadás akkor „jó”, ha az ember úgymond más emberként távozik utána, ha megváltozik benne valami. Veled történt-e hasonló a workshop, vagy akár az azt lezáró színházi barter során?

Attila: Nyilván nem úgy mentem haza az egy hét után, hogy végre megértettem, hogyan kell igazából színházat csinálni; ahogy ők is többször elmondták: nincs recept. Viszont biztos lesznek olyan dolgok, amikre 10−20 év múlva is emlékezni fogok. A barter biztos ilyen lesz. Talán még a botforgatás is menne. A gyakorlatokra pontosan nem emlékeznék, de azt tudnám, hogy volt egy, amit cat-nek hívtak, nagyon fontos volt ez nekik, mert ez még Grotowski gyakorlata volt, de nem igazán értettem, mitől lesz ez több egy jógamozdulatsornál. És ezeken kívül még sok érzés, impulzus tovább él bennem és inspirál. Például a munkamódszerük: náluk a próbafolyamat úgy kezdődik, hogy van egy első találkozás, amikor Eugenio (Eugenio Barba, az Odin Teatret vezetője – szerk. megj.) kijelöli a témát és arról beszélgetnek, ötletelnek, aztán van 2-3 hónap, ami alatt minden színész össze kell rakjon egy, a témához kapcsolódó, kb. 20 perces egyéni anyagot, ami lehet zene, mozgás, szöveg, vers, bármi. És ahogy mondták, ha ebből az anyagból egy perc bekerül a végleges előadásba, akkor már nagyon boldogok lehetnek.

Beáta: Bennem ilyen szavak is megmaradtak erről a workshopról: munka, fegyelem, ismétlés, váltás, jelenlét, open-your-eyes. Ha megtanítasz a testnek bizonyos mozdulatokat, emlékezni fog rá. Például odafigyelhetsz a járásodra, és korrigálhatod úgy, hogy mindig igyekszel helyes lábtartással lépni. Kitartó, fegyelmezett munkával meg lehet tanítani a testnek valami mást, mint amihez szokva van. Ezáltal az agyban is átkapcsolunk egy beidegződést, mintegy átírjuk benne a berögzött cselekvést, a mozdulat koordinátáit, megváltoztatjuk az idegpályákat, használatba hozunk olyat, amit eddig nem használtunk. Egy másik kulcsszó a keresés, kísérletezés, próbálkozás, melyek egy-egy hosszú munkafolyamat alapjai. Az alkotói folyamat során ezek révén szövődnek egymásba és képeznek rétegeket az információk, ötletek és gondolatok.

Én próbáltam naponta hasznosítani az újonnan tanult dolgokból. Egyik nap, mikor a nagyszüleim történetének és a mozgássornak az összehangolásán dolgoztam, folyton elakadtam, és újrakezdtem, és elakadtam, és újrakezdtem, és sehogy sem sikerült megjegyeznem az egyik részt, és úgy éreztem, mintha nem mennék semmire. Ekkor jutott eszembe, hogy talán ilyenkor kellene váltani, és kísérletezni valami mással. A folyamatos elakadásból és újraismétlésből jött az ötlet, hogy ezt a részt rappelnem kellene. És elkezdtem ezzel kísérletezni. Nagyon jó játék volt, hiszen ez automatikusan megváltoztatta a mozgás dinamikáját is. Végül elvetettem a rappelést, de érdekes és hasznos kanyarnak bizonyult a gyakorlásban.

Egy másik dolog, amit megtanultam: bizonyos helyzetekben az aggodalom és az okosság a legnagyobb ellenségünk.

Attila: Te fogod még használni, gyakorolni a cat (macska) nevű gyakorlatot, vagy folytatod bármilyen formában a tréningezést?

Beáta: Szeretném, bár nem vagyok színész; de ezen a workshopon megtapasztaltam, mennyire fontos a test intelligenciájának fejlesztése, hogy minél tudatosabban használhassuk a testünket. Donald Kitt mondta, hogy nincs olyan, hogy Odin-módszer: gyakorlatok vannak, melyek segítségével úgy tudnak színpadra állni, mintha először állnának ott. Ezek fontos dolgok, egy színész esetében főként, akinek estéről estére el kell játszania ugyanazt a partitúrát úgy, hogy ne váljon gépiessé; de a mindennapi életünk rutinjaiba is bele lehet fásulni. Szoktuk mondani, hogy az ember élete végéig tanul, de úgy gondolom, nem vesszük ezt elég komolyan. Az Odin Teatrettől érkező másik színész, Kai Bredholt is azon a véleményen volt, hogy folyamatosan tanulnunk kellene új dolgokat, csak így tudjuk fenntartani magunkban a kíváncsiságot a világ dolgai iránt. Ha például megtetszik nekünk egy tánc vagy egy dal, tanuljuk meg. A workshopon különböző tanulási folyamatokat is megtapasztalhattunk, például voltak gyakorlatok, melyeket kb. méteres botok segítségével kellett végeznünk. Ennek az volt a lényege, hogy a bot folyamatos forgásban legyen a mozgó testtel összhangban, miközben egyik kézből a másikba kerül. Eleinte nagyon ügyetlennek éreztem magam, állandóan kiesett a bot a kezemből, de Donald folyamatosan arra hívta fel a figyelmünket, hogy ne mondogassuk magunknak, hogy nem tudom megcsinálni, ez nekem nem megy, hogy az ilyen gondolatokat tegyük félre. Aztán azt láttam, hogy az emberek a műhelymunkák közti szünetekben is gyakorolnak, egymást kérdezgetik, hogyan kell tartani bizonyos fordulatoknál a kezeket, de volt, aki csak figyelte, mit csinálnak a többiek, majd kedvet kapva botot ragadott, és elkezdett gyakorolni. Mint egy vírus, terjedni kezdett a tanulási vágy: vacsorára várva már szinte mindenfelé gyakorolt valaki. Egy adott ponton engem is elkapott, és elővettem a botot. Eleinte egyedül próbálkoztam, de sehogy sem sikerült, aztán csatlakoztam a többi résztvevőhöz, és addig kínlódtam, míg egyszer csak mintha a kezem elkezdett volna magától mozogni, és pörgetett párat a boton. Utána persze ismét elejtettem, de már ez a kis sikerélmény is hatalmas energiákat szabadított fel bennem.

Attila: Hehe! Eleinte bennem is előjött az ősi (magyar?) színházi reflex, hogy mit botozzak má’ szünetben is? Meg hogy biztos mutatni akarják a buzgólkodók a workshopvezetőnek, milyen szorgalmasak. Aztán el is szégyelltem magam, hogy mióta lettem én az a „10-től 2-ig, 6-tól 10-ig” színész, aki csak a hívó után hajlandó Thália szolgálatába adni magát? Később Donald is erre erősített rá, hogy ezt csak magunkért csináljuk, nyilván nem fogja ellenőrizni senki, hogy a workshop után „macskázunk”-e az ágyunkon – és nem is ez a lényeg. Arra ébresztettek rá, hogy belső elvárás kell legyen a színésznek (és talán nem csak neki), hogy állandóan fejlessze magát: a testét, hangját, képzeletét. És félreértés ne essék: nem azért, mert ettől lesz jobb színész. Neked volt valamilyen revelációd?

Beáta: Azt hiszem, a testemnek is volt revelációja: életemben először táncoltam álmomban. De eszembe jut az a reggel, amikor Donald bemutatta azt az új gyakorlatot (minden reggel újabb és újabb, lehetetlennek tűnő gyakorlatot mutatott be nekünk a bottal), amelyikre kívülről nézve azt mondhatná az ember, hogy Donald átugrott a boton, miközben mindkét kezével fogta azt, mintha ugrókötelezett volna, csak a kötél helyett a botot tartotta a kezében. Az egyik résztvevő azt kérdezte tőle, hogy akkor most át kell ugranunk a boton? Ő nevetett, és azt mondta, hogy ilyet nem kért tőlünk, ugrást biztosan nem, ő csak azt kérte, hogy érintsük meg mindkét térdünkkel a mellkasunkat, utána írjunk le egy kis hurkot a levegőben (végig mindkét kezünk a boton), majd érjünk lágyan földet. Aztán a halántékára mutatott, és azt mondta, nem mindegy, hogy ide mit raktároz el az ember. Csak később jöttem rá, tényleg mennyire fontos az elme kondicionálása is, és hogy valóban sikerül dolgokat megcsinálni, ha helyesen vetjük fel magunknak a problémát. Egy dolog ugrani, és más mindkét térdünkkel a mellkasunkat megérinteni. Aki nem hiszi, próbálja ki. Neked volt valamilyen revelációd?

Attila: A neves gyakorlat, ami később a jeleneteink nagy részének alapja lett, eléggé az volt. Vagyis nem maga a gyakorlat, hanem az, hogy hogyan lehet a semmiből kreálni egy saját színházi szótárt, egy saját színpadi nyelvet. Egy ideje egyre jobban vonzanak azok a színházi irányzatok, amelyek egy sajátosan kifejlesztett mozgás- vagy beszédrendszerrel dolgoznak. Ezek a színházak úgymond partitúrából dolgoznak: le vannak kottázva a mozdulatok, sőt a szövegmondás is, a színésznek „csak” bele kell bújnia ezekbe és szabadon foglalkozhat a dolgával, vagyis egy intenzív belső kép megteremtésével. Hajlamosak vagyunk közben elfelejteni, hogy ezek a színészek egy életen keresztül edzik a testüket, hogy az minél tökéletesebben illeszkedjen a formához. A neves gyakorlat pedig lényegében egy instant forma-szabászat, a programozásban használt random parancsot hajtottuk végre tudtunk nélkül. Ez úgy zajlott, hogy egy körben mindenki egyenként kitalált két mozdulatot, amit a két szótagúra rövidített nevének elmondásával egészített ki, azzal a kikötéssel, hogy ezek minél szélsőségesebbek legyenek, de leginkább, hogy minél aszimmetrikusabb ritmusa legyen, ne álljon be egy egyenletes lüktetés. Miután mindenki sorra került, az egész csapat mozdulatsorát memorizálnunk kellett, és ennél a pontnál Donald felhívta a figyelmünket, hogy ne csak külsőleg másoljuk a mozdulatokat és hangokat, hanem társítsunk ezekhez képeket. Miután ez már magabiztosan ment, azt kérte, hogy erre rakjuk rá a nagymamáink történeteit, amelyekkel már a workshop kezdetére készülni kellett, úgy, hogy megtartjuk a mozdulatokat, a hanghatásokat és a ritmust is. Akik azelőtt nem foglalkoztak színészettel a csoportból, azok is könnyen tudták alkalmazni a gyakorlatot, és a mozdulatok és hangok előre meghatározott minőségével, tempójával ki tudták fejezni viszonyulásukat a szöveghez, miközben, ha csak annyit kértek volna a vezetők, hogy adjuk elő a monológot, a tapasztaltabb színészek is bajban lettek volna.

Beáta: Említetted, hogy te azt írtad fel magadnak a workshop után, hogy a színésznek állandóan tréningeznie kell, és persze mindig vannak/jönnek a kifogások, de ezeket nem szabad figyelembe venni. Van esetleg még hasonló jegyzeted? Vagy mit ajánlanál a workshopon tanultakból a kollégáidnak és miért?

Attila: Ha lenne valami, amit magabiztosan tudnék ajánlani, akkor valószínűleg már workshopokat tartanék belőle. Talán egy dolgot: hogy menjenek el workshopokra, vagy Mérára. Igazából ki vagyok én, hogy ajánljak… Azt viszont tudom, hogy a színháztörténet nagy nevei, akiknek a tudását megörököltük, állandóan válaszokat kerestek arra, hogyan is kéne színházat csinálni, majd később az eredményeiket nem féltek akár teljesen megkérdőjelezni és újabb nézőpontokat keresni. Engem is ez a válaszkeresés vitt Mérára. Persze mindenki másképp csinálja ezt, de a lényeg, azt hiszem, hogy ne elégedjünk meg, ha úgy érezzük, valamit megtaláltunk.