A színház egy kollektív magánügy – Botond Nagy rendezővel Balázs Nóra beszélgetett

A színház egy kollektív magánügy – Botond Nagy rendezővel Balázs Nóra beszélgetett

Borítókép: Botond Nagy és Pippo Delbono az Yvonne FITS bemutatóján. Fotó: Rareș Helici

Amikor először felmerült az interjú ötlete, arra gondoltam, elsősorban a Nóra (Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2019) UNITER-jelölése kapcsán fogunk beszélgetni, meg a legutóbbi munkáidról és az évadban még hátralévő terveidről kérdezlek majd. Ehelyett most elkerülhetetlen feltenni azt a kérdést, hogy hogy vagy, hogyan érintett téged mint aktív színházi embert ez a több mint két hónapos bezártság. Hogyan használtad az így kapott (kényszer)szabadságot?

Számomra nem idegen a bezártság. Szeretek egyedül lenni. Ami egyeseknek kényszer, másoknak nem az: én július közepéig még az év kezdete óta nem vállaltam új projekteket, mivel a tavalyi évem nagyon sűrű volt. Öt bemutató után vagyok, ami úgy emocionálisan, mint intellektuálisan túl sok volt. Ezért egy féléves pihenést, újratöltődést szabtam ki magamnak. Aztán beütött a karantén. Az elején még volt türelmem és kedvem megnézni előadás-felvételeket, olyan külföldi alkotók munkáit, amikre valószínű nem is jutottam volna el másképp. Ezért hálás is vagyok. Itthoni előadások egyáltalán nem érdekeltek, nem is követtem őket. Aztán persze, hagytam a fenébe, kezdett sok lenni a színház is. Most olyan bőséges kulturális választékhoz lett hozzáférésünk, hogy szükségem lenne még egy életre, csak végignyálazni mindezt a pazar felhozatalt. 

Azontúl virágokkal és különböző növények gondozásával, ültetésével voltam elfoglalva, napi edzéssel és főzéssel. Persze, olvastam, és készítettem elő apró lépésekkel a következő munkám, filmeket néztem, dokumentálódtam, de ezek számomra mindennapi teendők, mondhatni rutin, nem változtatott ezen a karantén. Ami változott, az a levegőben felgyülemlett nyomás, szorongás, fürkésző tekintetek a zöldségrészlegen, a káromkodás minden egyes alkalomkor, mikor ki kellett töltenem saját felelősségre a nyilatkozatot. Aztán kezdett hiányozni az erdő, a természet, ahová szoktam járni. Így hát az utolsó héten megszületett bennem a visszaszámlálás vágya. 

Hogyan látod, milyen hatással van vagy lesz a járvány a színházról való gondolkodásunkra? Milyen színházra lesz kíváncsi ezután a közönség? El tudod képzelni, hogy téma lesz a koronavírus, vagy annak valamilyen vetülete a következő előadásaidban? 

Ez egy átfogóbb téma. Butaság lenne visszatérni az eddig számunkra ismert „normalitásba”. Az amúgy is csak egy illúzió lenne, másfelől meg egy hatalmas felelőtlenség. Az világos, hogy ez most egy felkiáltójel, mondhatni: last call. Ezért a felelősségtudatot jó volna elfogadni: ahová sodródott a világ, az a mi, saját közös munkánk, megnyilvánulásaink következménye.  

A következő apró lépés talán az volna, hogy megnézzük, min lehetne változtatni. Ez nagyon nehéz kérdés, amit mindenkinek a saját életében kell feltennie, és amivel ennyire drasztikusan sosem szembesültünk korábban. Egyesek szembenéznek vele, mások megpróbálnak tudomást sem venni az egész problémáról. Pedig megkerülhetetlen. Olyan, akár egy büntetés.

Ennek az egésznek pedig hatnia kell a színházra is. Most nem a különböző óvintézkedésekről vagy online kísérletekről beszélek, hanem a tétről. Remélem, ezután nagyobb tét lesz a nézőknek is színházba menni, és nekünk is színházat csinálni. Mi az az életbevágóan fontos, amiről beszélni szeretnénk? És nem csak elkölteni több tízezer eurót előadásokra, amelyek három félház után lekerülnek műsorról. Ez hatalmas csúfolkodás volt eddig. Gondoljunk csak bele, egy háromszor játszott előadás díszletéből hány gyerek ehetne, és hányan járhatnának normálisan iskolába. Minden színháznak direkt kapcsolata kellene, hogy legyen az oktatással: iskolákkal és gyermekotthonokkal.  Itt pedig nem gagyi osztálytermi előadásokra gondolok, hanem sokkal nagyobb mértékű vállalásokra. Direkt akciókra van szükség, másképp csak szentségtelenítjük a sokak által természeti rezervátumként számontartott „szent deszkát”.   

Nóra, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Fotó: Biró István

Az én munkám művészként ezután is az lesz, hogy az embereknek eszükbe juttassam azt, amiről úgy döntöttek, elfelejtik. A koronavírus mint téma elég szegényesnek tűnik és olcsónak, az viszont elképzelhető, hogy a következő előadásaim olyan kérdések köré fognak összpontosulni, mint a családon belüli erőszak; a depresszió; a különböző homoszexuális vagy heteroszexuális személyek, akik el lettek zárva egymástól vagy egymással kényszerültek élni; az eszkortszakmában dolgozók, akiknél leállt a forgalom, de a  számlák ugyanúgy jöttek; különböző háborúk és azok következményei, előzményei; az egyház mint széthúzóerő  stb. Leendő előadástémákban nem fogunk hiányt szenvedni, azt hiszem. Csak észre kell venni a történeteket.  

De mindennek van szép oldala is. Talán először az emberiség történetében a Föld lakosai ugyanazt a bizonytalanságot, félelmet érezték. És mindenki jobban kezdett figyelni. Kíváncsian figyeljük, mi történik más országokban: Németországban mikor nyitnak a színházak, Olaszországban ma mi a helyzet stb.  Ha konstruktívan is fel lehetne használni ezt a közös figyelmet, ha mindenkiben megérkezne az a gondolat, hogy nemcsak túlélője a Földnek, hanem élő alkotórésze – aki csak azzal, hogy például elsétál az üzletig, és nem a dízelautója viszi oda, már hatalmas gesztust tesz –, akkor talán van esély átalakítani ezt a kapitalista világrendet, amely nem tartható  így tovább. 

Mennyire vagy optimista a jelenlegi helyzetet, a társadalom vagy szűkebben a színházi közeg változásra való képességét illetően? 

Ha nem hinnék a változásban, akkor több mint valószínű, nem azzal foglalkoznék, amivel most. Az emberek elfelejtették a diskurzust, a racionális vagy egyáltalán az érvek alátámasztásával történő dialógust. Ez ma már nincs. Ennek a helyébe az azonnali ítélet megfellebbezhetetlen hatalma lépett, amely most egy nagy adag félelemmel is társult. Az emberek félnek, nem létezik független sajtó, a világ irányítását átvették a fake news-portálok. Ez tény: aki ma a kezében tartja az információt, az a kezében simogatja a hatalmat is. A társadalom nemhogy csak félelemmel takarózik, de a takaró alatt mélyen alszik és bármennyire rémálomszerűen hangzik, nagy esélyét látom annak, hogy egy új totalitárius rendszerben fogunk felébredni. A színházi közeg teljesen lefegyverzett helyzetben van , és ugyanígy az egész kultúra. Szó szerint két tűz között. Az egyik a vírus és annak következményei, ami miatt nem számíthat a közönségére, a másik a rendszer, amely ezt kihasználva belekezdett egy grosso modo amputációs folyamatba. De ebben a folyamatban mi is hibásak vagyunk, akik ennyi éven keresztül hagytuk a kultúrát ennyire kiszolgáltatott, mostoha helyzetbe kerülni. Ezért, azt érzem, innentől kezdve nincs mentség a hallgatásra, most talán mindennél fontosabb az igazság kimondása! Minden téren. Ami a színházat, a filmet, a művészet kulturális jelentőségét illeti, csak akkor szűnhet meg, ha az emberi faj is megszűnik létezni. Az embereknek szükségük van erre, és a mi feladatunk ezt még mélyebben felfedeztetni bennük. 

Tudnál mondani példát olyan előadásra, vagy bármilyen művészeti alkotásra, ami emlékeztet téged arra, amit elfelejtenél? Amire inspirációként tekintesz? Kiket látsz magad előtt követendő példaként, mentorként?

A meditáció. Egy ideje, azt hiszem, ez próbál emlékeztetni arra, amit elrejtettem, otthagytam, vagy elszökött tőlem különböző belső fertályokon. A természet, az erdő meg a gyerekkorom különböző érzései, amiket ismét fellapozok, elhaladván egy-egy régi helyen. Számomra ezek a legfontosabb inspirációs kamrák. Mivel a múltban még minden lehetséges. És valójában ezeknek köszönhetően eltörlődött bennem a fikció és realitás közötti határ. Számomra Nóra nem egy fiktív hős, ahogyan Hamlet sem az. Léteznek, és nem képszerűen, ahogyan belépek a próbaterembe; ezeket nem én találom ki, vagy Ibsen, vagy Shakespeare. Nekem a valóság részét képezik. Nóra, amikor a végén átmegy a falon és eltűnik, akkor kész, számomra megszűnik, ennyi volt. 

Nóra, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Fotó: Biró István

Mindig bajban voltam a példákkal és a példamutatással. Szerintem mindkettő behatárol, ha túlságosan rákoncentrálsz. Vannak alkotók, alkotások, amelyek szezonálisan átmennek rajtam, így voltam az utóbbi időben Susanne Kennedy előadásaival, Tarr Bélával vagy David Lynch filmjeivel, Paulina Skavová vagy Barbora Maštrlová, Pavel Forman alkotásaival. Krasznahorkai László irodalma révén például az az érzésem, mintha újra elkezdtem volna beszélni a magyar nyelvet. Ezek mind szenzációs alkotók, akikkel találkoztam az utóbbi hónapokban, és rácsodálkoztam arra az érzékenységre, amivel jelen vannak a világban. De az szép, ha hullámokban csap meg, mint a tengerben. És ugyanaz a hullám sosem jön kétszer. Nemrég olvastam azt a gondolatot, miszerint a lelkiismeretes művész az, aki nem hagy maga után műalkotást. Azt hiszem, csak a saját lelkiismeretemmel próbálok egy játékban maradni. 

Gyakran dolgozol klasszikus drámákkal, de sosem bánsz (illetve állandó alkotótársaddal, Kali Ágnes dramaturggal közösen, sosem bántok) velük kesztyűs kézzel: húzzátok, átírjátok a szöveget, vendégszövegeket emeltek be. A Nóra esetében mi volt a vezérgondolat, amit követtetek? Vagy úgy is kérdezhetném: ha Nóra egy valóságos ember számodra, akkor ki ő? 

Az, ha Ibsennel, Gombrowicz-csal, Tennessee Williams-szel, Shakespeare-rel foglalkozol és ezeket átírod mai nyelvre, már rég nem sokkoló gesztus számomra, hanem egyszerűen normalitás. Számunkra nyilvánvaló, hogy értelmezni és használni kell a mai nyelvet, természetes a különböző darabok feldolgozása. Sajnos itthon még mindig azzal gyanúsítanak, hogy ily módon megsemmisítjük a klasszikus szövegeket. Számomra egyértelmű, hogy különböző technikákkal összekeverek, fragmentálok, szétszedek, egymásra helyezek más-más szövegeket. Természetes, hogy egy Maeterlinck-darabba beillesztek Pilinszky- vagy Pasolini-részleteket, ugyanúgy, ahogy Beaumarchais Figaro házasságát csak egy mondatra csupaszítom le, és Bukowski- meg Kali Ágnes-monológokkal töltöm újra. Így született például a szucsávai Hidden Abuse Holdings című előadás. Számomra egy Goethe-szövegre való összpontosítás azt jelenti, hogy értelmeznem kell a mai helyzetet. De ez egy párbeszéd, aminek az alapja az, hogy tiszteletben tartjuk a szöveg üzenetét. Másképp nem tudunk a szöveg kreatív partnerévé válni. El kell jutni mindig a jelentéshez és az üzenethez. Mi ezt követjük, és a színészektől is ezt kérem. Emellett az előadás ritmusa is diktálja a szöveget. 

A Nóra viszonylag érintetlen maradt. Ágnes még írt két monológot, ami fontos volt a dada karakterének; és kihúztuk a mellébeszélést, hogy minél húsba vágóbb párbeszédek szülessenek. Ezt diktálta az előadás. A Nóra egy rémálom. Innen indítottunk. Innen jött Rancz András ötlete is a vetítőfelületekkel. Azt nem mondhatom el, hogy ki Nóra, mivel nagyon személyes folyamatokról van szó. Egy őrületbe kergető, nehéz magánéleti periódus után jött létre a Nóra és a szebeni német Yvonne is.  

Yvonne, Nagyszebeni „Radu Stanca” Nemzeti Színház. Fotó: Dan Șușa

 A Nórát nemrég a legjobb rendezésért és a látványért UNITER-díjra jelölték, a díjátadást végül a járvány miatt halasztani kellett. A romániai színházi szakma legrangosabb díjáról van szó: hogyan élted meg ezt a jelölést, hogyan viszonyulsz a díjakhoz?

A Forma 1-et megnyered, mert te vagy a legjobb, míg az UNITER nem feltétlenül szükséges. Sorra következel, és kész. Persze, sok igazgató követi. Jól mutat, bár nem látták egy előadásodat sem, mielőtt meghívtak rendezni. Számontartani a díjakat és az elismeréseket olyan, mintha felhúznád az őzbőr-kesztyűt és vikszolnád a saját koporsódat. Ezek a díjak amúgy is olyan furcsa mechanizmusok eredményei, amiket a vatikáni pápaválasztásokhoz tudok csak hasonlítani. Azt tudom, hogy a jelölést követő hétvégén találkoztam a legközelebbi barátaimmal, elkezdtünk inni és zenélni, aztán rá egy hétre beütött a járvány. Azóta nem találkoztunk; szóval örülök, hogy akkor együtt voltunk. 

A pályádat nézve azt látni, hogy már nagyon fiatalon elkezdtél neves rendezők mellett dolgozni (Radu Afrim, Bocsárdi László, Tompa Gábor), azóta pedig a legfontosabb romániai magyar és román színházakban rendezel, egy évadban négy-öt előadást, ami – ahogy te is említetted – elég soknak számít. Ha egy most pályakezdő, nálad fiatalabb színházi alkotó kérne tanácsot, útmutatást tőled, mit mondanál neki? Mi a „titka” egy sikeres indulásnak? 

Nincs semmi titok. Legalábbis azoknak a titkoknak, amelyekben hiszek és amelyeket keresek, sokkal inkább a mágiához és más világokhoz van közük. Tanácsot sem tudok adni. Azt sejtem, hogy a tehetség igazán soha nem a tiéd, hanem mindig is az emberiséghez tartozott. Persze, a saját jártasságod, a szakismereted és a benned rejlő igaz lehetőség sok jót tud létrehozni, és tud változtatni a világon, de te vagy mindig önmagad ügyvédje, csak te magad tudod a saját életedet csiszolni. Azt hiszem, nincs félelmetesebb az elhagyatott reményeknél, álmoknál és ötleteknél, amelyeket nem tudsz véghezvinni. Meggyőződésem, hogy el kell felejteni a félelmeidet és a bátorság tehetsége az, aminek fontos szerepet kell kapnia. Legalábbis én így működöm. Az egy csapda, ha elhiszed, hogy minden ki volt már találva! Izgalmas, ha nem tudsz és nem ismersz mindent mélységesen és teljesen. Ismerned kell sok mindent, de nem vagy szakember mindenben, igazából egy senki vagy! Nem tudsz semmit pontosan. Én mindig olyan dolgokba vágtam bele, amelyek megvalósíthatatlannak tűntek. Szóval, nem hiszem, hogy feltétlenül az osztályelsőkből lesznek színházművelők. 

Hidden Abuse Holdings, „Matei Vișniec” Városi Színház, Szucsáva. Fotó: Dan Șușa

Hogyan vállalod fel az említett „nem-tudást” vagy „nem-pontosan-tudást” rendezőként? Évek óta ugyanazzal az összeszokott alkotócsapattal dolgoztok együtt – mi a te szereped, felelősséged ebben a csapatban?

A „nem-tudást” nem ismerethiányként  értem, hanem inkább úgy, mint a nyomást, amit mi gyakorlunk sajátkezűleg magunkra vagy a környezet ránk. És akkor jön egyből a megfelelési kényszer, frusztráció. Stop. Ez bullshit. Azért dolgozom egy ekkora csapattal, mert tudom, hogy mindent nem tudhatok, és nem is akarok tudni. És ez egy nagyon fontos gyakorlat, hogy meg tudsz-e bízni azokban az emberekben, vagy mindent kételkedve figyelsz és kontroll alatt akarsz tartani. Persze, szemmel kell tartani sok mindent, de nagyon fontos, hogy döntési szabadságot biztosíts az alkotótársaidnak. Egyfajta hitgyakorlat ez. És ezáltal kialakul egy egészséges, kreatív kapcsolat, amelynek minden lépése ösztönzésként tud hatni egy következő közös lépésre, így mindenki tud fejlődni, nemcsak végrehajtani. 

Többnyire ugyanazzal a csapattal dolgozom a kezdetek óta. Persze, volt akiktől megváltam, mai napig kipróbálok új alkotókat is, de úgy érzem, beszélhetek egy olyan alkotói magról, akikkel hosszú távra tudok tervezni, és akikkel érdemesnek meg kihívásnak tartom a közös kalandot. De mindannyiukkal van egy spirituális kapcsolatom is, amit ma nagyon fontosnak érzek. Mindig izgalmasnak találtam összehozni több különböző embert egy közös ügy érdekében. Aztán ma már azt követem, hogy mindenkiből kihozzam a maximálisat, és folyamatosan új kihívásokba sodorjam. Nem vagyok könnyű eset, egyből kiszimatolom az első zsebből kihúzott ötleteket, és folyamatosan többet kérek az előző projektekhez képest. Aki velem dolgozik, annak nagyon kell tartania velem a lépést a keresésben. Nem igazán hagyok középutat. De fantasztikus élményeim vannak ezekkel az emberekkel, ezek számomra fontosabbak, mint maga az előadás. Rengeteget tudnék mesélni. Hálás vagyok nekik. A barátaim. 

Legutóbbi munkád Albániában, a tiranai nemzeti kísérleti színházban (hivatalos nevén National Experimental Theatre Kujtim Spahivogli) volt, ahol a Hedda Gablert állítottad színpadra. Ezt a drámát néhány éve a szebeni nemzeti színházban is megrendezted – miért tértél most vissza hozzá? Milyen volt ez az albániai munka, mit sikerült most, egy ismeretlen, idegennyelvű környezetben megtudnod Heddáról? 

Jó kérdés. Elsősorban magamról tudtam meg többet. Hedda számomra még mindig egy többismeretlenes egyenletrendszer. Ezért is közelítettem meg még egyszer egy teljesen más irányból. Ibsen az egyik hozzám legközelebb álló szerző. Látom a légzése zaját. De ezekkel az Ibsen-lányokkal most egy ideig szünetelek. A halál, az elmúlás és a hiány minden előadásom visszatérő témája. A Hedda egyik keresztkérdése talán ez: hogyan tudsz élni, ha a hozzád legközelebb álló dolog halott? De Ibsen nőiben sokkal mélyebb, sokkal borzasztóbb megnyilvánulások mennek végbe, mint maga a sztori. Ibsennél a sztori csak a megúszásra törekvés biztos útja. Mindkét előadáson Irina Moscuval, Kali Ágnessel dolgoztunk. Irinának például ez volt a harmadik Heddája a karrierje során. Albániában most a Hedda kapcsán sok furcsa magánéleti kérdésre kaptunk választ mindannyian, amelyek összefüggnek Hedda világával. Kicsit olyan volt, mint a Blue Rose-ügy a Twin Peaks-ben. És én erőteljesen hiszek ezekben a „megmagyarázhatatlan” dolgokban. Szebenben Heddát egy mikroszkopikus vizsgálat alá helyeztük, minden oldalára átforgattuk, és kibeleztük. Ebben kitűnő partner volt Ofelia Popii, aki egy fantasztikus Heddát hozott létre, szinte négy órán keresztül, folyamatos színpadi jelenléttel; egyszerűen nem tudtad levenni a szemed róla. Tiranában Ermira Hysaj – aki a Globe Színházban is játszott többek között – egy vad, teljesen elszabadult, hurrikánszerű Heddát szült. Eszméletlen energiákat mozgatott meg. Szerencsém volt, mivel két olyan zseniális színésznőről beszélünk, akik a mindennapi életben is több száz kérdéssel őrlődnek. Szebenben nagy hangsúlyt fektettem a Lövborg és Hedda közti viszonyra, egy olyan periódusa volt az életemnek, ahol a szerelem és annak a klimax-szerű állapota teljesen magába szívott. Albániában pedig a Gabler tábornok és Hedda közti viszonyra építettem mindent. Egy csontig csupaszított szövegkönyvet alkottunk meg, kivágtunk rengeteg szereplőt és létrehoztuk Gabler tábornokot, akit Alfred Trebicka játszott, az albán színház és filmművészet már most történelmi alakja. Hedda háborúban áll a realitással, a jelennel. És ebben a háborúban van egy partnere, a legnagyobb szerelme, a saját apjának az emléke. Gablerek a világ ellen, Gablerek az élet ellen. Hogy is tudsz túlélni, ha te vagy a „pretty violent inspiration”?  Ebben az előadásban onnan indítottam, hogy a testünkben található az ismeret, az ősök és a múlt emléke. A testünk jobban tudja, mint az agy, hogy mi az érzékek igazsága. A testünk szembesít a saját igazságunkkal, és ettől nem tudunk megszabadulni. 

Hedda Gabler, Nagyszebeni „Radu Stanca” Nemzeti Színház. Fotó: Sebastian Marcovici

Egy régebbi interjúban épp a szebeni Hedda kapcsán nyilatkoztad, hogy olyan előadásokat készítesz, amelyek mellett az ember parányinak érezheti magát, mint például egy katedrális láttán. Emellett tudom, hogy ért már olyan kritika is, hogy az előadásaidat csak az erős hang- és fényhatásokat elviselni képes nézőknek ajánlják. Számodra mi a legfontosabb élmény, ami érheti a nézőt egy előadás során? Milyen befogadói attitűdöt vársz el” a nézőtől, mire számítasz tőle? 

Hogy is mondjam…? Én fejben dolgozom, nem egy asztal előtt. És az én fejemben képkockák futnak, végtelen hosszú képek; és ezek közül, érzem, hogy egy adott ponton meg tudok állni egy előtt, arra felszállok, és annak a nyomvonalán elindul egy jelenet, egy előadás. És ebben a történetben eszembe sem jut a néző. A színház egy kollektív magánügy. Úgy a nézőnek, mint az alkotónak. Egy személyes ügy. Régebb azt hittem, hogy az én előadásaimnak egy különleges képességekkel, kíváncsisággal, fiatalsággal, irodalmi és intellektuális backgrounddal rendelkező közönségre van szüksége. Ez egy hülyeség! Ma sokkal egyszerűbben látom ezt. Van egy színészcsoport, akik energiákat cserélnek egymás között a színpadon, és ezeket az energiákat a közönség felé küldik. A nézők az emberek miatt  éreznek vonzást a színház iránt. Ez az a művészi környezet, amelyben a közönség megfigyel másokat. Megfigyeli az érzelmeiket, a testüket, az energiájukat. Számomra ez a színház legerősebb eleme. Viszont mindebben az energia szabad áramlása a legfontosabb. És a próbákon is ezt keresem, mivel majd később, az előadásban a színészek ezt a közönségnek átadják, és a közönségnek éreznie kell nemcsak magát az előadás végleges varrását, hanem azt az együtt töltött másfél, két hónapot is. A közönség mindig érzi, ha egy előadásban van energia, vagy ha hiányzik belőle. Minden művészi és technikai elem tökéletesen működhet (díszlet, videó, hang, színészek), de az egyetlen felelős elem, amely felejthetetlen élménnyé tesz egy előadást, ez az energia, amely áramlik a színpad és a közönség között. Régebb beültem az előadásaimra a nézők közé, mivel turbózta az egómat. Ma már a bemutatókon is elmegyek sétálni, vagy pezsgőt, tortát vásárolni a színészeknek. 

Hedda Gabler, Kujtim Spahivogli Kísérleti Színház, Albánia. Fotó: Klea Mani

A legtöbb színházhoz, ahol dolgozol, többször is visszahívnak, a színészek szeretnek az előadásaidban játszani. Te mennyire kötődsz egy társulathoz? El tudod képzelni, hogy leszerződj egy színházhoz, aktívan részt vegyél a társulatépítésben, vagy akár a vezetésben is? 

Nagyon szeretem a színészeket. Csodálom őket, ahogyan képesek estéről estére kitárulkozni és újjászületni. Ez fantasztikus, én nem volnék képes erre. Minden társulatnak, minden városnak megvan a maga sajátos, utánozhatatlan impulzusa. Ezért szeretek szabadúszóként dolgozni, mivel mindenhonnan más valamit kapok, aztán meg van, hogy hiányzik is. Ha egy társulathoz visszahívnak másodszor vagy akár harmadszor is, az azt jelenti, elindult egy folyamat köztünk, akkor már nagyobb felelősséget érzek, mivel fenntartani a megszült energiát, és továbbvinni nehezebb feladat. Sokszor gondolkodom egy nemzetközi, multikulturális társulaton, mivel rengeteg izgalmas, határon túli meg itthoni művésszel találkoztam az évek során, akik rendkívül megihlettek. Romániában otthon érzem magam Kolozsváron, rendeztem a Reactorban is, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is, ahová két előadás után ismét visszahívtak. Társulatépítésben, leszerződésben, vezetésben csak akkor fogok gondolkodni, ha majd feltárulkozik egy adott helyzet, amiben valószínű, lesznek újabb adottságok is. De addig is, veszem sorra a napokat, ma csak a mai napom van. Semmi több.