Zárug Berni: Rózsaszín haláltáncgomolyag
Illúziók. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Fotók: Barabás Zsolt
Szerelem. Bár művészek orrvérzésig próbálták már megfogalmazni, mit fed ez a szó, pontos meghatározás senkitől sem született. A tudományos megközelítés szerint pusztán kémiai jelenség. Azok számára viszont, akik átélni vélték már valamilyen formában, ez valami sokkal varázslatosabb, majdhogynem transzcendentális dolog, a legegyszerűbben fogalmazva is két ember valamiféle furcsa, makacs ragaszkodása a másikhoz, de semmiképpen sem egy alantas fenil-etil-amin nevű szubsztancia műve. Ahogyan művészeti alkotások végeláthatatlan sora is bizonyítja, a szerelem sokféle lehet: plátói, igaz, első, gyötrelmes, heves, kóros, háromszögű, reménytelen, de ha elkövetnénk azt a kegyetlen dolgot, hogy megkíséreljük egy ilyen csoda kategorizálását, akkor alapvetően két típusát különíthetjük el: a szerelem kölcsönös vagy viszonzatlan.
De vajon tényleg szerelem-e a beteljesületlen szerelem? Röviden összefoglalva ezt a kérdést boncolgatja az Illúziók, melynek formája egészen egyedinek mondható. Ivan Viripajev darabja két házaspár történetét meséli el – a mesélés szoros, prózai műfaji értelmében – négy hangon, monológszerűen megszólaltatva. A narratív stílus azonnal felveti a kérdést: miért kell egy replikákra tagolt elbeszélést egyáltalán színpadra állítani?
Pálffy Tiborban nemcsak, hogy felmerült ez a kérdés, de rendezésével rá is kíván cáfolni a színpadra állítás megkérdőjelezésének értelmetlenségére. Az arénaszerű, nyaktekergetősen bejátszott stúdiótérben két nő (Bezsán Noémi és Vass Zsuzsanna) és két férfi (Kónya-Ütő Bence és Pignitzky Gellért) fogad a hatvanas éveket idéző, pasztellszínű, csinos öltözékben (díszlet- és jelmeztervező: Papp Gyopár). Az előadás kicsit nehézkesen indul, főként mert annyira fülsüketítően kiált dramaturgért, hogy még a játszókat is erősen befolyásolja – a hosszas halál előtti vallomás közben Bezsán Noémi zárt testtartása is arról árulkodik, hogy nem érzi igazán biztonságban magát a túlbeszélt jelenetben, ahogyan Pignitzky Gellért játéka is bizonytalanságot sugall. Mesélésről lévén szó, a négy hang elkülönítését apró kellékek is segíthetik, és bár egy ideig az Első nő napszemüvege ezt a célt szolgálja, később következetlenné válik a jelhasználat az esetében, a többi beszélőnél pedig már semmiféle jelzés nincs az elkülönítésre.
Az első monológot követő kissé erőtlen dalbetét azonban továbbgördíti a játékot, és úgy gabalyodunk bele lassan a két házaspár „szeret–nem szeret”-jébe, ahogyan Vass Zsuzsanna Második nője küzd hősiesen az érzelmek rózsaszín óriásgomolyagával az előadás illuzórikus wrestling-közjátékában. A színésznő hatalmas játékkedvvel, élvezettel megformált mesélője folyamatosan fenntartja az érdeklődést, nem úgy, mint Kónya-Ütő Bence viccesen szívató karaktere. Csak vicceltem, az ő intenzív energiái is egyértelműen vonzották és odaszögezték a nézői figyelmet a történet könnyen elveszíthető, monologikus formája ellenére.
Illúzió és valóság egybefonódik, ahogyan a forgószínpadon megelevenített különböző emlékek és közjátékok a történetmesélésbe ágyazódnak. Ehhez hasonlóan a prózai színházi játékot a bábszínházzal ötvözi az előadás: a szereplők halálának megjelenítésére tett kísérlet hibrid bunraku bábokkal történik – a bábok „legyilkolása” pedig a prózai színészek amatőr mozgatása által. Már-már nekem fájt a kitekeredett élettelen figurák fölösleges tortúrája – mintha nem két lépés választaná el egymástól a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat a Cimborák Bábszínháztól és a szakmai segítségtől.
A fentiekben feltett kérdésre tehát a válasz, hogy igenis érdemes egy alapvetően narratív szöveget több hangra bontva színpadra állítani, de csak ha nem sajnáljuk a temérdek húzást a szövegtől, és ha olyan mértékű humorral és nyitottsággal viszonyulunk a rendezés kihívásaihoz, ahogyan Pálffy Tibor. Bár az előadás több sebből vérzik, képes volt új szemszögből elénk tárni a szerelem elcsépelt definíció-kényszerét. Látszólag csak hétköznapi történetet mesél el, de úgy szól két házaspár életéről, hogy valójában mindannyiunkról szól, és úgy határozza meg a szerelmet, hogy egyúttal bebizonyítja annak meghatározhatatlanságát is. Egy biztos: olyan izgalmas és humoros, víziószerű világba csöppenünk, amely mindenképpen kíváncsiságot ébreszt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendezés mesterszakán idén diplomázó Pálffy Tibor illúziói és valóságértelmezései iránt, ami az elkövetkező rendezéseit illeti.
——————————
Illúziók. A bemutató dátuma: 2019. december 13., Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Rendező: Pálffy Tibor; Szerző: Ivan Viripajev; Díszlet- és jelmeztervező: Papp Gyopár; Rendezőasszisztens: Márkó Eszter. Szereplők: Bezsán Noémi, Kónya-Ütő Bence, Pignitzky Gellért, Vass Zsuzsanna.