Fritz Gergely: „Örülök, hogy nincs több művészet”

Fritz Gergely: „Örülök, hogy nincs több művészet”

POOL (no water), Kolozsvári Állami Magyar Színház

Kivételesen sok balszerencse övezte a kolozsvári színház POOL (no water) című előadását – az alkotókról nem is beszélve, hiszen első ízben 2018-ban próbálták egy pályázat keretében színpadra vinni Mark Ravenhill darabját, ám a színház anyagi nehézségei miatt a bemutató elmaradt. A pótlásra akkor került volna sor, amikor a koronavírus-járvány miatt Romániában is bezárták a színházakat, így az alkotók kényszerűségből tető alá hoztak júniusban egy online premiert. 

Ravenhill darabja egy csapatról szól, akik elveszítették barátjukat: Sallyt rákban, Ray-t pedig AIDS-ben. Ennek a traumának a reprezentációja (már ha létezik ilyen) teszi ki magát a szöveget, pontosabban megerősíti a traumakutatás alaptézisét, miszerint a trauma nyelvi eszközökkel nem beszélhető el. A kovideónak nevezett kísérleti projekt a távolságtartás szabályainak betartásával készült, a színészek nem érintkeznek egymással, mindegyikük saját életterében tartózkodik, személyközi interakció egyáltalán nincs, képek, vizuális effektek találkoznak és fonódnak össze egymással. Ez a forma kiválóan érzékelteti a darab alaptézisét, az egymástól elidegenedett Csapatot, akik most technikailag sem tudnak egymással interakcióba lépni. Az egyes felvétel-darabkák mind mikrojelenetek, amelyek összeillesztésével bomlik ki egy, a formális logikától teljesen idegen narratíva.

Radu Nica, Andu Dumitrescu és Vlaicu Golcea rendezők nem merülnek bele a darab viszonyrendszereinek, konfliktusainak elemzésébe. Ez az előadás tiszteletlen, határsértő, alternatív ízlésű: direkt trash. Nem akar semminek és senkinek sem megfelelni. Más kérdés, hogy az alkotóknak miért kellett ehhez Ravenhill darabját felhasználni, azon túl, hogy a szöveg elhangzik a jelenetfüzérben az öt színész, Buzási András, Kali Andrea, Marosán Csaba, Ötvös Kinga, Varga Csilla előadásában. A szöveg, a színészi játék valójában csak ahhoz kell, hogy alárendelődhessen annak, hogy értéktelenné és viszonylagossá válhasson. A kolozsvári színház művészei, akik maguk is összefonódnak a magasművészet ethoszával, vizuális jelekként esnek szét az előadásban. Az alkotók projektje a vírushelyzet kontextusától korántsem függetlenül inkább a művész alakjának szétesettségét, a művésznek mint szubjektumnak a körülírhatatlan nem-létét reprezentálja a művészek látható arcainak felhasználásával. Az öt színész úgy ad arcot ehhez a projekthez, hogy épp az identitásuk alapját képző entitás folyamatosan szétesik, széttöredezik és felbomlik a vizuális dramaturgia és hatáseffektek által. Ravenhill darabja, amely maga is álnaiv módon belecsúszik annak hibájába, hogy etikai alapon bírálja a művészidentitás mindenhatóságát, ezzel valójában ugyanazt termeli újra, ami ellen küzd: maga a mű olyan etikai entitásnak tartja magát, amely képes ítéletet alkotni. Nem véletlen, hogy az alkotók nem ezt az utat választják: minden etikai ítélet kívül marad ezen a megrendezett virtuális világon. 

„Annyira örülök, hogy végre nincs több művészet és végre emberek lehetünk” – mondja az előadás egyik jelenetében Varga Csilla, amely mondat a belső fikciós világ határán átlépve érvényessé válik a teljes műre, a projektre, a színészekre, az alkotókra, akiknek művész-létét a vírushelyzet most radikálisan átírta. Művésznek lenni márpedig nehéz, mondhatnák most delejes bölcsességgel az alkotók, érzékenyítve minket arra, hogy most különösen, főleg színházi embernek mily nehéz lenni, hiszen a vírus miatt megannyian egzisztenciális bizonytalanságba kerültek bizonytalan ideig. Nagyon bátor, hogy ebből az anyagból most nem készült egy hosszú művészsirám (természetesen fontos a szolidaritás, nem szeretném degradálni a színházi szakmában dolgozók helyzetének súlyosságát).

A szereplők ventilálása egy olyan formába helyezkedik el, amelyben vizuálisan kikezdi azt a trash és az irónia, az önidézet, így a komolytalanság, az ízlésrelativizmus. Ez az anyag a nézhetőség határán táncol, hiszen egy idő után a teljes történet feloldódik a szöveg és a képek delíriumos áradásában, és fogalmunk sincs, hogy épp ki kicsoda, mit csinál és mit akar. A projekt egyedüli állítása, hogy hiába egy trauma, egy törés, aktuálisan egy vírushelyzet, a művészet elveszítette azt a funkcióját, amelyet korábban birtokolt, nevezetesen azt, hogy utat mutasson és értékeket jelöljön ki. Persze ezt már eddig is tudtuk, a trash-esztétika épp erre erősít rá újra és újra, és fontos, hogy végül ezt a kiváló anyagot a kolozsvári színház alkotói tető alá hozták. Legyen akár színházi-filmes performansz, vagy plusz lehetőség ahhoz, hogy az online térben is jelen legyen a színház, magába foglalva és összekeverve számos stílust, a konceptualizmustól a pop-artig.  

Szép idézet, amikor az összefirkált banánt a végén egymásnak adogatva megeszik (interakció itt sincs, a képernyőből adják tovább), utalva David Datuna performanszára, amelynek keretében a művész a miami Art Basel kiállításon megette a 120 ezer dollárt érő, falra kiállított banánt. 

Bárkiből és bármiből lehet művész és művészet, állította Andy Warhol.

POOL (no water). A bemutató dátuma: 2020. június 10., Kolozsvári Állami Magyar Színház. Radu Nica, Andu Dumitrescu, Vlaicu Golcea projektje. Fordította: Sényi Fanni. Projektasszisztens: Kántor Melinda. Szereplők: Buzási András, Kali Andrea, Marosán Csaba, Ötvös Kinga, Varga Csilla.