Kiss Krisztina: Párhuzamos valóságok – beszámoló a HolnapUtán Fesztiválról

Borítókép: A nép ellensége c. előadásból, Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat. Fotó: Vigh László Miklós

A tavaszi járványügyi korlátozások következtében az online térbe áthelyezett művészeti események nemcsak más perspektívába helyezték a mindennapi befogadói attitűdünket, de talán az értékrendszerünk is pozitív irányt vett. A fizikai elérhetőségükben szinte temészetesnek vett kulturális és egyéb jellegű programok vagy digitális formában, vagy egyáltalán nem valósultak meg. Érdeklődve, talán csodálkozva is fogadtam a hírt, hogy újra megszervezésre kerül egy színházfesztivál, még ha nem is akkor, és nem is abban a koncepcióban, amelyben a szervezők eredetileg eltervezték és megpályázták. 

HolnapUtán

Az eredetileg áprilisra meghirdetett fesztivál programjában három ország nyolc társulatának előadásait tekinthette volna meg a közönség, azonban a szeptemberi, rendhagyó kiadásban a Szigligeti Társulat hat előadása, illetve két vendégelőadás kapott helyet. Ezzel egyidőben zajlott a színház miniévada, tehát a több mint egy hétig tartó előadássorozat arra is szolgált, hogy az elmúlt félév színházi kimaradása után egy hétnyi tömény színházzal próbálják visszacsalogatni a nézőket.

Az először 2013-ban, majd évente megszervezett fesztivál alapkoncepciójában a szervezők a progresszivitást, a kortárs (színházi és összművészeti) formák gyakorlatának középpontba helyezését és a pályakezdők felkarolását jelölték meg irányelvként; egy olyan eseményt létrehozva, ami a szakmai beszélgetések mellett a Kárpát-medencei magyar színházművészeti egyetemek hallgatói számára is találkozási pontként szolgál. Ebben az évben csupán az erdélyi színiegyetemek hallgatói (színis, teatrológus és drámaíró hallgatók) dolgoztak együtt az egy hetes műhelymunka során, amelyet Tasnádi-Sáhy Péter rendező-dramaturg vezetett.

Az első, áprilisi verzió szerint az előadások válogatásának tematikája a család, a rokoni és generációs viszonyok lett volna. Az akkor meghívott előadások közül csupán négy maradt benne az őszi programban, ezek egészültek ki a nagyváradi színház egyéb, repertoáron lévő előadásaival. Az idei rendhagyó kiadáson tehát nem feltétlenül kérhető számon az egységes tematikus keretezés, inkább a műfajban és stílusban is vegyes előadáskínálat volt jellemző.

család

A fesztivál első és utolsó előadásait, a Főnixtervet és a Lila ákácot (mindkét előadás rendezője Botos Bálint) sajnos nem volt lehetőségem megtekinteni, így számomra a fesztivál a Magyar Dráma Napján frissen bemutatott Gyerekjátékkal kezdődött, amely a váradi Szigligeti Társulat és a szatmári Harag György Társulat között létrejött koprodukció. A már hagyományossá vált dráMázaton debüt-díjjal jutalmazott darabot O. Horváth Sári írta, középpontjában a gyerekvállalás, a gyerekvállaláshoz és családhoz fűződő viszony áll. A rendező, Szilágyi Bálint a darab írójához hasonlóan pályázati úton érkezett a nagyváradi színházhoz. Az előadásban hat nő (Bogár Barbara, Budizsa Evelyn, Gajai Ágnes, Gál Ágnes, Kocsis Anna, Pitz Melinda, Tóth Tünde) és egy férfi (Szabó Eduárd) történetét ismerjük meg, akik mind más-más élethelyzetet képviselnek, és mindvégig a színen vannak. A meglehetősen tömör, néha nyers szöveget a színészek természetes tolmácsolásában hallhattuk, láthatóan a szöveg és a színészi játék uralja az előadást. A tér- és eszközhasználat meglehetősen egyszerű (látványtervező: Márkus Sándor), a díszlet meghatározó elemei az élénken színes műanyag gyerekházak és játékok, a jelmezek, mintegy a színes kavalkád ellenpontjaként, fekete elegáns ruhák. A monológok során számomra néha kissé erőltetettnek tűnt a gyerekházakkal történő játék (ki-bezárkózás), a jelmezek adottságaiból kiindulva nem könnyed, fesztelen cselekvések voltak ezek. Az amúgy is elidegenített emberi viszonyok mellett a rendezés operabetétekkel operál, Schumann Frauen-Liebe un Leben dalciklusából hallunk egy-egy részt, amely már a német nyelv idegenségével is kizökkentett, talán nem pozitív értelemben, hiszen a darab világának a nyersessége önmagában is felráz és gondolkodtat. 

valós és virtuális

A Schroffenstein család című előadást a Szigligeti Társulat szintén idén mutatta be. Kovács D. Dániel rendezésében Heinrich von Kleist darabja meglehetősen elemelt és parodisztikus stílusban elevenedik meg. A történet részben hasonló a Rómeó és Júlia cselekményéhez, hiszen két szembenálló család konfliktusában jelenik meg az igazságkeresés témája, fordulatos és humorban gazdag jelenetekben kidolgozva. Az előadás kezdőképe elsőre Thomas Ostermeier Hamlet rendezését juttatta eszembe, ahogy a sír fölött búslakodó családra locsolják az esőt, mintegy megadva egy elrajzolt alaphangulatot. A látványban és technikailag is gazdag előadásban fontos szerep jut a filmes eszközök használatának, hol egyik, hol másik szereplő tartja kezében a kamerát. Az igazság és a valóság többirányú értelmezhetőségének párhuzama tematizálódik a filmes elidegenítésben, hiszen a kivetítőn viszontlátható jelenetek technikai megteremtését a színpadon is látjuk. Ez a fajta merész stilizáltság nemcsak a nézőt igyekszik kimozdítani a komfortzónájából, de a színészeket is, bizonyára ez a próbafolyamat, a kihívás mellett, felszabadító is lehetett számukra (amennyire ezt nézőként feltételezhetem). Az előadás erőssége, hogy nem hagyja lankadni a figyelmet, a már nevetségesen patetikus elemek és látványmegoldások elegye állandóan dinamizálja a színpadi történéseket. A produkció mintegy parodisztikus drámaként hömpölyög végig, de csak látszólag fullad tragédiába, végül senki nem hal meg véglegesen, hanem egy újabb buli veszi kezdetét. 

A váradi társulat egy másik előadása, az Y is film és színház összekapcsolásával játszik, amelynek ugyancsak a fesztivál során volt az élő bemutatója (online júniusban lehetett megtekinteni). Az ötlet megszületésétől számítva többéves projekt a Balogh Attila és Benedek Zsolt által megálmodott előadás, amely a virtuális és valós tapasztalatokat, valóságélményeket helyezi egymásra. Főszereplője az Y generációhoz tartozó Eszter (Román Eszter), akinek egy napját követjük végig egy furcsa psy-tech-szürreális megközelítésben, legtöbbször a fején lévő GoPro kamera közvetítésében – a nézőpont teljesen világos. Az előadás kiindulópontja, hogy mindenki a saját világában izoláltan él, elmosódnak a határok a megtörtént és a fiktív események között. A produkció ifjúsági előadásként jött létre, a bemutatón is sok fiatal ült a nézőtéren, és láthatóan élvezték a mindenféle filmes vagy számítógépes játékhatásokat magába tömörítő látványt, amelyet felerősített a hangzásvilág – teljesen el lehetett merülni ebben az utazásban. A néző az előadás által egy szeletet kaphat arról, hogy milyen hatások érhetnek egy fiatalt a szűkebb és tágabb környezetében (a családdal való felszínes kapcsolat, önkeresés, barátok, buli, drogok stb.), ugyanakkor felmerült bennem a kérdés, hogy a szerteágazó témafelvetés nem jár-e együtt a felszínen maradással, például Eszter coming outja esetén: bár Eszter és Helga (Trabalka Cecília) érzéki, szépen felépített jelenete valóban értékes pillanata az előadásnak, nem nagyon jutunk tovább az első rétegeken a téma boncolgatásában. Az előadás formavilága, vizuális hatásai különleges és izgalmas élményt nyújtanak, talán szándékosan el is fárasztják a nézőt az ingerdömping végére. Pozitív tapasztalat az is, hogy a színészek, akárcsak a fent említett előadásban, mennyire jól tudják használni a technikát, amely online és offline térben egyaránt remekül működött.

generációk

A fesztivál két vendégelőadása közül a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című előadását (rendező: Sebestyén Aba) láthattuk előbb, amely a Yorick interkulturális párbeszéd projektjének egyik állomása. Elise Wilk drámája személyes történetekből és dokumentációs munka alapján született szöveg, amely egy erdélyi szász család történetét dolgozza fel, és a migráció témáját állítja középpontba. Az első rész az 1989-es forradalom idején zajlik, és az azt követő tömeges kivándorlást mutatja meg, hogy majd ezután visszautazzunk a második világháború végére, amikor szászokat deportáltak oroszországi munkatáborokba; a harmadik rész a Románia 2007-es Európai Unióhoz való csatlakozása utáni időben játszódik. A színészek – Szilágyi Enikő, Bajkó Edina, Scurtu Dávid, Szabó János Szilárd, Tóth Zsófia és Sebestyén Aba – korszakonként változtatják szerepeiket, kivéve a Szilágyi Enikő által megformált nagynénit, aki központi figuraként fiatalkorától egészen öregségéig résztvevője és szemlélője az eseményeknek. Minden korszakra jut egy mesélő, aki legtöbbször halott szereplőként reflektáltan, a történelmi kontextusba ágyazva meséli el a család történetét. A tér közepén egy négyzet alakú, forgatható szerkezet működik, mintegy forgatva az idő kerekét. A puritán látványvilág ellenére (vagy épp emiatt) egy élő-múlt érzés lengi át az előadást, néhol didaktikusan, viszont az általában egységes, keserű játékmóddal jó elegyet képezve (ehhez az érzéshez hozzáad a két csellista élőzenéje is). Alapvetően az előadás beváltja a hozzá fűzött reményeket, hiszen a Yorick produkciói közt remek múltfeldolgozó előadásokat találunk, ám sajnos ezúttal a téma nem vált sokkal közelebbivé számomra.

A másik vendégelőadás szintén Marosvásárhelyről érkezett, a Tompa Miklós Társulat A nép ellensége című produkcióját hozta el a váradi fesztiválra. Az előadást másodszor láttam, először a vásárhelyi közönség között ülve. Keresztes Attila rendezésében Ibsen drámája teljes mértékben aktuális színezetet kap, bár a darab eredetileg egy 19. századi norvég kisváros közegében járja körbe az egyén és közösség felelősségének és a hatalmi korrupció problémáit. A történetbeli konfliktusforrás kísértetiesen hasonlít a tényleges marosvásárhelyi helyzethez (lásd az Azomures műtrágyagyár évtizedek óta tartó környezetszennyező működését), de ha kicsit távolabbról figyeljük, a dráma és az előadás által felvetett kérdések mindenki számára ismerősek lehetnek. Dr. Stockmann (Sebestyén Aba) figurája az igazságáért küzd a hatalom ellenében, háttérbe szorítva saját és családja egzisztenciáját (akik egyébként támogatják őt a küzdelmében). A darabbeli figura példa lehet a néző számára, de a rendezés megtöri ezt a fajta „didaktikusabb” viszonyulási módot egy interaktív intermezzóval. A tér elrendezése – a színpad két oldalán, egymással szemben ülnek a nézők –, ugyancsak rásegít arra, hogy a nyomdász (Henn János) a népgyűlésen a „döntő többség” felé fordulva tegye fel kizökkentő, manipulatív kérdéseit, legyen szó demokráciáról, vélemény- és szólásszabadságról vagy kisebbségi jogokról. Minden elhangzó hozzászólásra van egy újabb elgondolkodtató kérdés, ami néha be is zárja a valós interakció lehetőségét, viszont az előadás tökéletes példa arra, hogy a nézői reakciók hogyan befolyásolják az előadás energiáit. Az első alkalom során talán valamivel nyitottabbak és beszédesebbek voltak a nézők, most valahogy nem sikerült feloldani a határokat. Felmerül a néző felelősségének kérdése is: mennyire hajlandó elfogadni az előadás konvencióit, ezáltal megadni az előadásnak a lehetőséget, hogy az lehessen, aminek az alkotók szánták (bár ebben az esetben inkább álpárbeszéd alakult volna ki). Másrészt felvetődik annak a kérdése is, hogy tudunk-e, akarunk-e beszélni a máról, magunkról, aktuális problémáinkról, és tudunk-e mit kezdeni a sérelmeinkkel, harcolni saját igazságunkért. 

A fesztivál és a miniévad programja néhol összemosódott, ezért a fiatalabb korosztálynak szánt nagyváradi előadásokból is kaphattunk ízelítőt. A Szigligeti Társulat Tündér Lala című előadása, amelyet Tóth Tünde rendezett, az 5-8. osztályos gyerekeket célozza meg. Ez a kedves, látványban, humorban és mosolyban gazdag produkció üde színfolt volt a programban, egyúttal újabb réteget mutatott meg a társulat repertoárjából. Emellett a Liliput Társulat Valahol Európában című szabadtéri színpadon játszott musicaljét (rendező-koreográfus: Györfi Csaba) és A csodálatos kalucsni című bábelőadást (rendező: Seres Lajos) is meg lehetett nézni. Sajnáltam, hogy a kifejezetten gyerekeknek szóló programokról épp a célközönség hiányzott.

Mindezeken kívül a Nagyvárad Táncegyüttes két előadása is a fesztivál részét képezte. A Katonaének (rendező-koreográfus: Mihályi Gábor) a néptánc nyelvén beszélő produkció, amely a háborús időket igyekezett megidézni. A kortárs tánc vonulatát képviselő Szólótáncok három rövid, teljesen különböző témájú szólóból áll. A Miközben engem néztek során Szőcs Anita a világban zajló, hírszerű tényként közölt problémákra (mint például az amazonasi erdőtüzek) reflektált; a What the F*ck furcsa vegyülete volt a pantomimnek, a performansznak és a táncnak, ahol a középpontban egy önmagára reflektáló, folyton valami figyelemfelkeltő, komikus cselekvést végző figura áll Kányádi György megjelenítésében (e két szóló rendezője Györfi Csaba). A Láthatatlan? számomra leginkább az ember és környezete közötti nyugtalanság, sebezhetőség problémáját feszegette Kerekes Dalma előadásában (rendezője Joó Renáta). Lezajlott tehát a HolnapUtán Fesztivál, az év talán második, fizikailag is megtartott romániai magyar színházi fesztiválja, amely a körülményekhez képest, a járvány okozta szabályokhoz igazodva olyan többnapos programcsomagot kínált, amelyért érdemes volt elutazni Nagyváradra.