Színház, poszthumanizmus és pandémia – interjú a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület tagjaival

Színház, poszthumanizmus és pandémia – interjú a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület tagjaival

Borító: Exeunt c. előadásból. Fotó: Bogdan Botaș
Textul în limba română / Román nyelvű szöveg

A kolozsvári Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesületet és előadóteret 2014-ben alapították. Azóta számos független színházi alkotásnak, koncertnek és kiállításnak adtak helyet. Fresh Start nevű projektjük a fiatal színházi alkotókat, Drama 5 rezidenciaprogramjuk a kortárs drámaírást támogatja, illetve a MiniReactor keretében gyerekeknek szóló előadásokat tekinthet meg a közönség. Az idei évadban Poszthumán. Performatív megközelítések néven indítanak előadás- és műhelysorozatot. Ennek kapcsán Ugron Nóra beszélgetett a csapat tagjaival: Petro Ionescuval, Oana Mardareval és Alexa Băcanuval, akik a Reactor menedzselésével foglalkoznak, valamint Olivia Grecea rendezővel, a Reactor munkatársával és Oana Hodade színésszel, aki az új projekt első előadásának, az Exeunt egyik színésze.

A poszthumanizmusnak eddig nem sok hatása volt a romániai előadóművészetre. Mi motivált titeket a Poszthumán. Performatív megközelítések (Postuman. Abordări performative) kulturális program létrehozására?

Petro Ionescu: Még ha általában nem is ekként említik őket, úgy gondoljuk, hogy az előadóművészetek területén számos poszthumán elem van, amelyek befolyásolják egy művészi alkotás létrehozásának és befogadásának a módját. Egyre többet dolgozunk és kommunikálunk digitálisan/virtuálisan (a járvány pedig ezt még jobban kihangsúlyozta), mindenféle kütyüvel rendelkezünk, amelyek paradox módon megkönnyítik, de bonyolultabbá is teszik az életünket. Amikor ezen a projekten gondolkodtam, két irányt tartottam szem előtt: a tartalmit, a sokfele ágazó poszthumán területtel kapcsolatos kritikai reflexió révén, illetve a formait, a technikai elemek révén, megcélozva a digitális technológiák integrálását a performatív aktusba. Ez egy olyan terület, amelyet egyelőre még megérteni próbálunk, ezért szerettük volna létrehozni ezt a programot. Ha a jövő egyre technologizáltabbnak tűnik, akkor az előadóművészetnek lépést kell tartania ezzel, mindig megkérdőjelezve a hozzá kapcsolódó változásokat.  A projekt lebonyolítása váratlanul egybeesett a koronavírus-járvány kirobbanásával és zajlásával, amely számos poszthumán megközelítést vetett fel például etikai, filozófiai, társadalmi és politikai szinteken. Folyamatosan gondolkodom azon, hogy mit jelent az elszigeteltség és a számos tevékenység online térbe költözése, kezdve a munkától a vásárlásig. Néhányunk számára ez az átállás hozzáférhető volt, azonban a sérülékenyebb társadalmi csoportokba tartozó személyek számára bizonyosan nehezebb. A technológiai fejlődés nyilvánvalóan még inkább kiélezi a társadalmi különbségeket, azzal együtt, hogy feltételezhetően az emberi munka egyszerűsítését és segítését is szolgálja.

Milyen projektekre számíthatunk ősztől a program keretében? Gyanítom, hogy a járvány hatással van a lehetőségekre és a témákra is.     

Oana Mardare: A járvány jelentősen befolyásolta az évadkezdés dinamikáját, emiatt folyamatos alkalmazkodásban és átszervezésben vagyunk. Tartalmi szempontból is elkerülhetetlenül befolyásolta az ebben az időszakban létrehozott és folyamatban lévő projekteket. Kezdve épp az Exeunttal – az első előadással, amelyet a Poszthumán. Performatív megközelítések program keretében színpadra vittünk. A munkakörülmények, hogy minden alkotó az elszigeteltséggel küzdött a karantén idején, elkerülhetetlenül meghatározták az előadás hangulatát. Ugyanez érvényes a Végre a vég (În sfârșit sfârșitul) című előadásra is, amely ugyan eleve sok érzékeny, kortárs témával foglalkozott, a rendkívül nehéz időszaknak köszönhetően ezek újabb árnyalatot kaptak. A jövőben arra törekszünk, hogy több teret biztosítsunk a művészi reflexiónak és kísérletezésnek, hogy elég időt szánjunk a jelenségek megértésére és a hozzájuk való alkalmazkodásra (bár még mindig nem világos, mihez is kell alkalmazkodnunk), így kevesebb előadást fogunk létrehozni, és a már folyamatban lévő projektekről igyekszünk gondoskodni.

Paula Rotar, Végre a vég (În sfârșit sfârșitul). Fotó: Bogdan Botaș

Mely elméleti megközelítésekből vagy a poszthumánnak milyen koncepcióiból indul ki a projektetek?     

Alexa Băcanu: Két fogalomból indultunk ki, amelyek egyaránt megtalálhatók a poszthumán gondolatkörében, de az emberi újradefiniálásának kísérletét két különböző szempontból közelítik meg: az egyik a transzhumanizmus, amelynek célja a tudományos fejlődés és az emberi faj ebből fakadó lehetséges evolúciója (pl. fizikai és neurológiai augmentáció, genetikai manipuláció stb. révén), illetve a poszthumanizmus, amely megkérdőjelezi az antropocentrikus gondolkodási rendszerünket és a multiperspektivizmus mellett érvel. Természetesen a poszthumán sokkal tágabb és összetettebb, és egy még alakulóban lévő filozófiai rendszerként folyamatosan fejlődik és elágazik, ahogy egyre többen becsatlakoznak a diskurzusba, és ahogy a világ változik körülöttünk, de azt hiszem, hogy ez a két irány, amelyek önmagukban is szerteágazóak, a legreprezentatívabb. Egy a miénkhez hasonló, mindössze kétéves színházi projekt esetében jelentős egyszerűsítésre volt szükség, hogy hozzáférhető maradhasson – csupán párbeszédet akartunk indítani, a téma bevezetését elkezdeni.

Milyen témákat szeretnétek jobban megvizsgálni a posztumanista gondolkodás színházi alkalmazása révén?     

Alexa Băcanu: Mivel a poszthumanista filozófia nagyon tág, mindössze három témára összpontosítottunk, amelyeket három színházi előadásban fogunk kidolgozni: a mentális egészségre, a családra és a testre. Három, ha nem is egyszerű, de legalábbis ismerős fogalmat kellett átgondolni ezeken az új perspektívákon keresztül. Szerettük volna megfigyelni, hogy mit jelentenek a társadalmi struktúráink, a kultúránk vagy a saját énfelfogásunk szempontjából az a sokszintű változás, ami azt érinti, hogy mit gondolunk emberinek. Például hogyan hat a technológiai fejlődés a mentális egészségünre? Manapság a digitális technológiák egyre több feladatot átvesznek az emberek által korábban elvégzettek közül, ami növeli a társadalmaink hatékonyságát, fokozza a kényelmünket és megengedi, hogy másokkal állandó kapcsolatban lehessünk. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a technológiai kapcsolódás paradox módon egy emberközi megszakadással jár együtt, amelynek eredményeként egyre többen érzik magukat elszigetelve másoktól, és ez egészségügyi problémákhoz, depresszióhoz és szorongáshoz vezethet. Szélsőséges eset a hikikomori jelensége, amely először Japánban bukkant fel, majd az egész világon elterjedt; ezt a kifejezést olyan személyekre használják, akik a lakásukban elszigetelődve élnek és akár hosszú évekig nincs semmiféle közösségi kapcsolatuk. A magánytól szenvedőknek nagyjából kilenc millió brit számára Nagy-Britanniában 2018-ban Magányügyi Minisztériumot hoztak létre. Sok példát mondhatnék, és ilyen volt a helyzet már a pandémiát megelőzően, amikor a projektet kigondoltunk. A világjárvány felgyorsította, nyilvánvalóbbá tette a dolgokat, és a projekt első előadása, az Exeunt is igazodott ehhez a változáshoz, a színházi studióból az online térbe költözött, és az ultratechnológiai elszigeteltségünkre avatárokon, olyan reflexiókon keresztül kérdezett rá, amelyek egyszerre többek és kevesebbek, mint amilyenek mi lehetünk.

Exeunt. Fotó: Bogdan Botaș

Nemcsak színházi előadásokat tervezünk létrehozni, hanem olyan műhelyeket is, amelyek arra ösztönzik a művészközösségünket, hogy kissé kitolva a bizonyosságunk határait módokat találjon a világ és önmagunk művészi újragondolására. Azt hiszem, amit valójában szeretnénk, hogy új perspektívákat, új kérdéseket és új reflexiós lehetőségeket kínáljunk a művészeink és közönségünk számára.  A poszthumán korszak elején járunk. Hogyan lehet kibékülni az eddig a világ középpontjában álló ember trónfosztásával? Hogyan ne veszítsük el önmagunkat anélkül, hogy ellenállnánk a változásnak?

Milyen új lehetőségeket, netán kihívást jelent a poszthumanizmus az előadóművészet számára?     

Petro Ionescu: Óriásiakat, ha lenne erre költségvetés. Nagyon provokatív vizuális világot nyit meg, ha van infrastruktúra ilyesmihez. Itt szorosan a munkamódszerek technikai feltételeire gondolok. Másrészt az is fontos, hogy ezt mint eszközt hogyan használják, hogyan viszonyulnak hozzá az ötletek és a tartalom szempontjából, mit változtat ez az emberi viszonyulásban. Japánban vagy más országokban, ezt a technológiát már teljesen más szinten fejlesztve, vannak olyan színházi előadások és performanszok, amelyekben az élő színészek mellett megjelennek rendkívül emberinek tűnő robotok is, amelyek emberi karakterek szerepeit töltik be. Léteznek olyan hibrid alkotások, amelyekben épp az ember és  robot/mesterséges intelligencia közötti kölcsönhatás furcsaságán van a hangsúly, illetve olyan installációk, amelyekből az emberi komponens teljesen kivonódik, ezek mégis látványosak, performatív jelleggel bírnak. Mi messze vagyunk attól, hogy ilyen módon készítsünk eladásokat, és nem tudom, hogy ez egyáltalán kívánatos lenne-e. Egy másik fontos szempont a független színház, ennek a lehetőségei és korlátai, amelynek a keretében mi is tevékenykedünk. A poszthumán ebben a kontextusban olyasmivé válik számunkra, amelyet érdemes a képességeinkhez és igényeinkhez, a művészi céljainkhoz igazítani és ezek függvényében tárgyalni róla. Diskurzív, filozófiai és politikai szinten kíváncsiak és nyitottak vagyunk a párbeszéd elindításához ebben a témában, azonban az alkotások szintjén óhatatlanul a fizikai tér és a költségvetés korlátaiba ütközünk.

A karantén idején. Fotó: Bogdan Botaș

Az Exeunt, amelyet a karantén alatt hoztatok létre, és amelyet a színészek otthonaiból élő közvetítésben adtatok elő és vágtatok össze, a poszthumanista program első produkciója. Az előadás Lavinia Braniște költői szövegeiből áll, és röviden összefoglalva a különféle, egyenként zárt terekben tartózkodó karakterek reflexióit, gondolatait, érzéseit és emlékeit mutatja be. Hogyan dolgoztatok együtt a karanténban, és az előadás létrehozásának folyamatában mi különbözött a korábban úgynevezett normálistól? Milyen volt bemutatni a darabot anélkül, hogy a nézőkkel fizikailag ugyanabban a térben lennének?     

Oana Hodade: Az Exeuntban épp ezekből a kérdésekből indultunk ki: távol egymástól hogyan adjuk át a tudást magunk között mint művészek és alkotók? Hogyan működhetünk együtt és külön? Hogyan fertőzhetjük meg kölcsönösen egymást az ötletek, az érzékenység és a művészi univerzumok szintjén az online találkozásokban? Mi lehet releváns művészeti termék egy világjárvány és egy bolygószintű elszigetelődés kontextusában? Hogyan viszonyulunk a nézőkhöz? Mit gondolunk a jövőről? 

A jövő gondolata, amely már első témafelvetésekben és improvizációkban megjelent, akkoriban annyira törékenynek tűnt, hogy bármilyen ehhez kapcsolódó elképzelés, legyen szó akár a lehetőségek végtelenjét kínáló történetszövésről, nehezen, és inkább spekulatív módon épült fel. Azt hiszem, ezért is mozdultunk el lassan afelé, hogy arról beszéljünk, ami abban a pillanatban volt bennünk. Sok bizonytalanságot, szorongást és magányt találtunk magunkban és egymásban, ugyanakkor ezt áthatotta a többiek iránti gyengédség és felfokozott gondoskodás. Másfél hónapig szinte naponta találkoztunk online. Bobi és Lavinia kijelölt pár munkatémát számunkra. Az első így hangzott: eltelt 10 év, még mindig elszigeteltségben élünk, képzeljünk el egy helyzetet. Mindannyian egy-egy videóval válaszoltunk, és ebben a téma-válasz formában folytattuk a munkát a folyamat közepéig, amikoris láthatóvá vált a koncepció és az előadás szerkezetének és esztétikájának egy része. A próbákon megnéztük a videókat és közösen elemeztük őket. A feladatok otthonra maradtak, így egyedül is sokat dolgoztunk a csoportos találkozásokon kívül. A szokásos próbafolyamattól eltérően, amikor napi 6-8 órát próbálunk együtt egy teremben, itt más volt az arány: 3-4 óra csoportosan online, ezen felül pedig egyedül, ki amennyit bírta. Legtöbbször, miután bezártam a Zoom-ot, felhívtam egy-egy kollégámat, hogy folytassuk az online elkezdett párbeszédet, vagy hogy megvitassunk egy felmerült ötletet, amely javaslatként is működhet. Vagy csupán lássuk, ki hogy érzi magát aznap. Akadt olyan nap is, amikor nem volt elég motivációnk a kreatív munkához, párhuzamosan az egyre növekvő esetszámokkal, a hírekkel, az otthonról érkező telefonhívásokkal, a saját felelősségünkre vonatkozó nyilatkozatokkal, maszkokkal, mentőszirénákkal, egy új valósággal, amelyhez folyamatosan kapcsolódni és alkalmazkodni kellett. Személyesen elmondhatom, hogy még mindig nem dolgoztam fel teljesen ezt a két hónapot, a munkaidőszakot és az első előadásokat, amelyekben volt valami varázslatos, a sajátos és felfokozott érzelmi terheltség mellett. 

Oana Hodade, Exeunt. Fotó: Bogdan Botaș

Az Exeuntban az előadás elején írja, hogy ez egy hibrid alkotás, amelyen keresztül tesztelni akarjátok, mit lehet átvinni a színház lényegéből online környezetbe. Pár online előadás és a TIFF fesztiválon tartott vetítés után – mely szintén élő közvetítés volt, nagy vászonra vetített videóval és szabadtéri nézőkkel – mit válaszolnátok erre a kérdésre?     

Oana Hodade: Kezdettől fogva abból indultunk ki, hogy az általunk készített előadás virtuális térben fog zajlani, hogy nem leszünk egy helyen a nézőkkel, és valószínűleg minimálisra csökken az interakció. Az előadásban valós időben játszunk és vágjuk össze a jeleneteket, míg a hang és a zene előzetesen rögzített. Otthonról játszunk, de egy egész technikai apparátusunk van arra, fények, projektorok, videokamerák, laptopok, hogy mesterséges térré változtassuk a szobát – otthon vagyunk és mégsem vagyunk tehát otthon. A fényképezőgép lencséje pedig a néző szemének szimbolikus szerepét tölti be, aki a képernyő előtt néz minket – ez az, ami mindig eszembe jut, ha játszunk. Paradox módon a néző hiánya jobban tudatosította bennem, hogy figyelnek, mint egy teremben játszva. De egy előadás nemcsak abból áll, ami a színpadon zajlik, hanem abból is, ami a nézők és a színpad közötti teljes térben, valamint a nézők közötti térben történik. Amit mi csinálunk, a befogadás felől hasonló lehet a one-to-one tapasztalathoz, meghitt és egy embernek szóló. Oana Stoica kritikus egy írásában rámutatott, hogy a mi vizsgálódásunk inkább a performativitás, nem pedig a színház online térbe helyezésére vonatkozik, és hajlok arra, hogy egyetértsek vele. 

A TIFF-es előadás tapasztalata azonban különleges volt. Az volt a szándékunk, hogy megváltoztatjuk az útvonalak végét (általában otthonról indulunk el és a Reactor udvarán találkozunk az utolsó jelenetben), hogy a Művészeti Múzeum udvarán találkozzunk a nézők előtt, akik a képernyőn figyelnek minket, de időhiány miatt ez nem valósult meg. Ezt az ötletet a próbákon is fontolgattuk, hogy amikor majd megnyílik a lehetőség a színházbajárás számára, az előadásvégi találkozót élőben tartsuk a nézők előtt. Ez nem történt meg a TIFF-en, de mégis találkoztunk a nézőkkel egy közönségtalálkozón, és izgalmas volt egymás szemébe nézni pár ismeretlen tekinteteknek játszott előadás után.

A kérdés azonban továbbra is fennáll: mit lehet átemelni a színházból online térbe. Termékeny kérdés, amelyet továbbra is érdemes megvizsgálni a színház és a performativitás minden szempontjából.

Fotó: Bogdan Botaș

Mikroprerformativitás workshopot is szervezetetek előadóművészeti alkotóknak. Mivel ez csak művészeknek szólt, a közönség keveset tud erről az érdekes műhelyről. Mesélnétek arról, mi történt a műhelyen?     

Olivia Grecea: A mikroperformatív gyakorlatok műhelyen a két vezető, Lucie Strecker és Jens Hauser által összeválogatott és ismertetett művészeti alkotásokon keresztül mutatta be a mikroperformativitás fogalmát. Röviden a mikroperformativitás a technológia használatára vagy a biotechnológiai művészetre vonatkozik, és érdeklődése központjában (mintegy makrodirekciókként) az emberi test belseje, az ökológia vagy az emberi/nem-emberi ellentétpár áll.

A műhely ötvözte Jens mikroperformativitásról tartott előadását és a Jens és Lucie által koordinált, a Performance Journal kiadványhoz kapcsolódó beszélgetéseket a résztvevőknek adott egyéni feedbackekkel, amelyekben Lucie végigkövette a résztvevőknek a workshop ideje alatt kidolgozott projektötleteit.  

A tudomány/kutatás és a művészi alkotás kereszteződése, amely Lucie és Jens munkaterülete, abban válik láthatóvá, ahogyan egy projekt koncepciójához viszonyulnak, elméleti és művészeti hivatkozásokkal példálózva, ugyanakkor ösztönözve egy adott médium anyagszerűségére irányuló kutatást is – példa erre a projektötletekben ismétlődően megjelenő testváladékok témája. 

A műhely lehetővé tette számunkra, hogy futólag rápillantsunk a művészeti aktus egy olyan megközelítésére, amelyben művész és kutató együtt dolgoznak, és amely a szerepek felosztását tekintve különbözik a romániai művészeti (különösen a színházi) közeg felfogásától. A romániai művészeti és tudományos kutatás finanszírozásának jelenlegi helyzetében azonban csupán fájdalmas álom a műhely ideje alatt megtapasztalt  gondolkodásmód és munkatípus.

Exeunt. Fotó: Bogdan Botaș