Ozsváth Zsuzsa: A víz ígérete

Ozsváth Zsuzsa: A víz ígérete

Beckett Rövidek. Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

„Kedves S. Beckett! Alighanem mindannyian örültünk volna, ha nincs beleszólásod 2020 forgatókönyvébe. Mély tisztelettel, ajánlom magamat.” Zakariás Zalán rendező is így gondolhatta, ezért megragadta Beckett grabancát, és a „fogd meg a söröm” gesztusával leforgatott 9+1 filmes színházi kísérletet a pandémia idején, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulatával. Így született meg a Beckett Rövidek/Scurte/Shorts című online előadás. 

A Tomcsa Sándor Színház és a Hargita Megyei Kulturális Központ Facebook-oldalán online sugárzott előadás tíz Beckett-darab láncolatából áll, a következő sorrendben: Némajáték I., Mit hol, Jövés-menés, Nem én, Léptek, Katasztrófa, Akkor, Monológ, Lélegzet, Színműtöredék I. Ez a sorozat teljes láncként tekintve olybá tűnik, mint egy kissé hosszas és réveteg gyászfeldolgozási folyamat, főleg ha rávetítjük – evidens aktualitással – a ma embere és a jelen év történései viszonyára. A tagadás abszurd mizéria, a harag passzív-agresszív, az alkudozás hrabali fergeteg, a depresszió szürke, pókhálós mélység, az elfogadás sziszüphoszi. Fun fact: ha feljegyzem az egyes jelenetekben fellelhető szereplők mennyiségét, és azt mondom, hogy egy szereplő tá, két vagy három szereplő ti-ti, és nulla szereplő pedig szün, akkor letapsolva a következő ritmusképletet kapjuk: tá, ti-ti, ti-ti, tá, tá, ti-ti, tá, tá, szün, ti-ti. Ugye, milyen sziszifuszi az elfogadás? Ti-ti. Ám most a zenei analógiát felváltom, és filmes szóhasználattal élve ráfókuszálok az egyes etűdökre.

A Némajáték némajáték, egyetlen színésze (Dunkler Róbert) abszurd, bohócszerű, világba vetett figura, aki egy amolyan dárkos Dalí-festményt idéző, szürrealista berendezkedésű színpadi térben rendre szalasztja el az élet által felkínált lehetőségeket. Füttyszóra érkeznek hozzá a tárgyak a térbe, és mintegy reflexből, a szereplő maga is felfigyel a körülötte végbemenő változásokra, de csak töredékesen sikerül alkalmazkodnia hozzájuk. Végül képtelen lesz konstruktívan felhasználni a kellékeket (pl. fa, olló, kockák, olló), és megszerezni valami igazán lényegeset – mondjuk egy kaniszter vizet.

Dunkler Róbert (próbafotó)

A hiábavalóság érzetébe kapaszkodik a Mit hol is, mely a loop élményét használja fel, az események hurokszerű ismétlődését, az újra és újra próbálkozások verejtékét látjuk. Védőruhába öltözött alakok próbálnak kiszedni társaikból információkat, de válaszok nincsenek, csak a keresés maga, és a női narrátorhang a férfi fejében, aki szervezi a jelenetet. A raktárhelyiségben forgatott jelenet enyhén posztapokaliptikus hangulatot idéz, a 12 majom című filmet juttatja eszembe.

Három nővér, akarom mondani három gyerekkori barátnő (Albert Orsolya, László Kata, Nagy Xénia-Abigél) üldögél a parkban egy padon a Jövés-menésben. Ru, Flo és Vi sárga, piros és lila kabátjaikban (jelmeztervező: Lőrincz Viola m.v.) a múlt feldolgozatlan traumáitól tikkelve csacsognak egymásról, egymásnak, helycserés felállásban, de az egymásról pletykáló nők körül nem párolog el a titok ködje, csak annyit tudunk meg, hogy valaha mindhármójuk jegygyűrűt viselt. Ennél a résznél az az érzésem, mintha a Twin Peaks vörös bársonyos szobájában ülnénk. Csak épp törpe nem jön. Pedig jöhetne.

Albert Orsolya, Nagy Xénia-Abigél, László Kata (próbafotó)

Elköszönvén a csacsogó nőktől, máris egy újabb csacsogó női száj érkezik a vászonra, bár a Nem én egész ideje alatt pontfénnyel megvilágított close-up-ja más minőségben beszél (Pál-Varga Márta). „Megáll az ész, jönnek a szavak”, mondja, a jelenet pedig artikulált, de féktelen szóáradat, mintha egy elítélt mondaná utolsó szavait. Közléskényszer, kétségbeesés ez, nézem a vörös rúzst, a vibráló fogsort, nézem a szájkaraktert, és a központozatlan versszerű beszéd egy idő után kissé elfáraszt. Aztán vége lesz.

Erős hangulati váltás jön. A Léptek helyszíne egy templom alagsora, tele gyertyákkal. Egy csuklyás nő járkál fel-alá, mániákusan pillog ide-oda, közben elhunyt édesanyjával beszél. A halál értelmezhetetlen kategóriává minősül, kérdés, hogy a halottak hogyan beszélhetnének, az élő hogyan válaszolhatna, még ha szó nem is hangzik el. Zavaros számomra ez a rész, legalább annyira, mint ahogy a szöveg szerint a beszélők sem értenek sok mindent. Nézőként valahogy nem tart meg a kép/szöveg/metajelentés viszonya, és kiesek a ringből.

Lukács Emőke, Zakariás Zalán (próbafotó)

A hatodik etűd a Katasztrófa címet viseli. Helyszínileg visszatérünk a színpadra, kapunk egy orosz rendezőt, amint asszisztensével igazgatja a „piedesztálra” emelt, fehérre meszelt arcú férfi testtartását. A rendező szivara állandóan kialszik, tüzet kér, és kap is: vagy az asszisztenstől, vagy egy, a semmiből megjelenő kézből, utóbbi kávéval és hamutállal is szolgál a magas státuszú félnek. A jelenet végén a mozdulatlan férfitest feje felső átlóban elmozdul és néz, nem túl bizakodón, a jövőbe. Hanem ez a jövőbe révedés nem tart soká, az emlékezés folyamata veszi át a gyeplőt. Az Akkor című jelenet ismét egy közeli, premier plán egysnittes: melankolikus női arc (Fincziski Andrea) rezdüléseit követjük le, fejében különböző női hangok nosztalgiáznak a gyerekkor és a fiatalság illékony, de eleven kábulatáról. Az emlékezés önmegszólító hangvétele cikázik a régmúlt képei között, keresi bennük, közöttük önmagát, amit énnek nevezhet, a változó világ megfoghatatlansága ellenére – vagy éppen miatta.

A Monológban mintha a kriptából hallanánk kiszűrődő gondolathadat egy halott üres koponyájából, állandó rovarnesz kíséretében. Mintha a semmiről, az üres sötétről, a megnevezhetetlen kedves lényekről, tárgyakról szóló szavakat a rohadó testet kapargató élőlények munkája festené alá, andalító monotóniával. A többi néma csend és hullaszag. Felocsúdva e meditatív állapotból, alig pislognánk, már véget is ér a következő jelenet, amely maga is a Lélegzet címet viseli, és egy fenti spotfénnyel megvilágított, alig pár másodpercig látható jókora fekete X megtekintése után a fény lemegy, és elérkezünk az utolsó részhez, a Színműtöredék I.-hez, amely egy vak zenész (Pál Attila) és egy tolókocsis figura (Szűcs-Olcsváry Gellért) találkozását villantja fel. Mivel filmes eszközökkel megmutatott színházi szkeccset nézek, eszembe jut a Vaklárma című film, amely egy vak és egy süket páros közös botorkálásáról szól – csak míg utóbbiban van szívderülés, tanulság, addig Beckett természetesen nem old fel minket oly egyértelműen.

Felskiccelve a tíz jelenetet, teljesen megértem, hogy miért pont Beckett és az abszurd: hisz elég nehéz a ma emberének felszabadulni a kétséges jövőképet látva, szlalomozva az akadálypályán, miközben a saját életben és globális térben szintén értékvesztéssel találkozik. Ez mindenképp traumatizál. Mintha egy kedves ismerőst, a kedves életünket veszítenénk el. A hűvös, fintorgó irónia és egzisztencialista attitűd általánosságban valahogy mégis görcsoldó hatással bír, a kísérlet a mondhatatlan kimondására, vagy az arról való beszédre igenis fontos. Megfigyelve ezt az ájult időt, két lépéssel hátrébb lépve már lehet némi rálátásunk, s ha megoldást épp nem is találunk, de elemezhetjük, esetleg szolidan szórakozhatunk az élet hiábavalóságán. Ezt személyes tapasztalatból írom, mert az előadás, vagy szkeccs-sorozat kevéssé ért el nálam ilyen hatást. Még csak nem is a formátum miatt, hanem mert több mélységet vártam – és talán pont a formátum miatt. A rövidfilm olyan, mint a velőscsont. Itt kicsit úgy éreztem magam, mintha csak az üres csontot kapnám, az pedig nem olyan ízletes.

Az abszurd nagyon izgalmas, és gyönyörködtetően gazdag stílusirányzat, és pont ezért nagyon érzékeny is, már ami a megmutatást illeti. Számos ötletet láttam a képernyőn, de valami lényeges hiányzott. Ott volt a víz ígérete a vásznon, de időközben elpárolgott. Nézőként mintha egy abszurd hős lennék, aki tíz jeleneten át keresné a kapaszkodót, hallaná a füttyöt (végtére is egy művészeti alkotást nézek), mert az a berögződés irányít, hogy majd valamit érezni fogok. Még ha az abszurd semmit is kapom, de abba is nagy otthonossággal folynék bele, érthetetlen derűvel. Igen, mondhatni elvárásom, mint néző, hogy szembesüljek ezzel a nevetséges világgal. Nem hiszem, hogy a filmes formátum zavart volna be a színházi mátrixba, lehet, hogy ennél korábban történt elakadás: az egyes ötletek kidolgozásában, elmélyítésében. Mert ha most visszahozom pár bekezdéssel korábbi elméletemet a gyászfeldolgozási folyamatról, és rásimítom a Beckett-i források abszurdumát, és a konceptuális megvalósítás tükrébe nézek, a vetületen szétcsúsznak a síkok. Nem azért, mert mondjuk nincs igazam a gyászfeldolgozás ötletében, hanem mert az egyes jelenetek túl sokfélék, változékony minőségbeli hatást produkálva. Abban biztos vagyok, hogy színészileg érdekes terep lehetett a mixed media ilyenszerű alkalmazása.

Az előadáshoz szerkesztett online interaktív műsorfüzet egyébként remek ötlet, jó időtöltés a látottak levezetésére, háttérinfók böngészésére, alkalmatosság a közös gondolkodásra.

Az utóbbi hónapokban valószínűleg gyakran lehetett az az érzésünk, hogy magányos figurákként tengődünk otthonainkban, és jó érzés tudni, hogy vannak alkotók, akiknek fontos, hogy a képernyőt nézve is új alkotásokhoz juthassunk, amelyek megpróbálnak beszélni a szinte mondhatatlanról.

——————————
Beckett Rövidek, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely. A bemutató dátuma: 2020. december 16. Rendező: Zakariás Zalán; Író: Samuel Beckett; Fordítók: Feldmár Terézia, Bart István és Romhányi Török Gábor; Dramaturg: Dálnoky Réka; Jelmez: Lőrincz Viola e.h.; Hang, zene: Boca Hunor-Lehel; Fény: Toásó István. Készült a Székelyföldi Stúdió közreműködésével (Stúdióvezető: Jakab Endre; Operatőr: Jakab Ervin; Vágó: Fancsali Levente; Technikus: Balázsi Lóránt). Előadók: Albert Orsolya, Barabás Árpád, Bekő Fóri Zenkő, Dunkler Róbert, Fincziski Andrea, Jakab Tamás, László Kata, Lukács Emőke, Nagy Xénia-Abigél, Pál Attila, Pál-Varga Márta, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Tordai István.