!!! Legal mention of copyright is mandatory !!! For any request : contact@hubertamiel.com

Biró Réka – Varga Anikó: A nagy mutatvány – burnout, cirkusz, kabaré

A nagy B – egy kabaré a burnoutról. Sound Reactor / ZUG, Kolozsvár;
Burning. Julien Fournier / L’Habeas Corpus Compagnie
A Játéktér 2020. tavaszi számából

Borítókép: Burning. Fotó: Hubert Amiel

V. Anikó: Két különböző előadásról beszélgetünk, amelyek a burnout szindrómával foglalkoznak: te A nagy B (egy kabaré a kiégésről) című előadást láttad a kolozsvári ZUG-ban, én Julien Fournier Burning című dokumentarista újcirkuszi előadását Budapesten, a Trafóban. Mindkét produkció független-kísérleti közeghez kapcsolódik: a klasszikus repertoárszínházak mintha nehezebben jutnának el a kortárs létmódunkat érintő jelenségekig, holott lassan a burnout is beírhatja magát az olyan nagy témák közé, mint a szerelem, akkora össztársadalmi tapasztalatunk gyűlt össze róla. Ha a burnout „karrierjét” nézzük, érdekes, hogy míg ezzel a pszichológia a hetvenes években mint hangsúlyosan a segítő szakmákat érintő betegséggel kezdett el foglalkozni, addig napjainkban az erről való gondolkodás bekerült a filozófia keretei közé is – ez az expanzió vélhetően összecseng azzal, hogy ma mintha már nem lenne olyan életforma és munkatípus, ami ne lenne kitéve a kiégés kockázatának. Byung-Chul Han A kiégés társadalma című könyvében egyenesen kortünetként beszél a kiégésről, a munka- vagy teljesítményelvű társadalom vonatkozásában. Han szerint a posztindusztriális kapitalizmus megváltoztatta a munka fogalmát: az immateriális javakra épülő termelés és a munkavállalói mobilitás formáinak (részmunkaidő, rövid távú szerződés, önfoglalkoztatás) elterjedésével, amelyeket a globalizáció és a digitális technológia tett lehetővé, nem csupán elmosódtak a klasszikus munka-pihenés-szórakozás határai, aminek következtében a munka behatolt az életünk minden területére, de mindez a túláradó pozitivitás jegyében történt. Vagyis a munkát már nem kívülről érkező kényszer szabályozza: ez a kényszer átkerül a szubjektumba és a még nagyobb hatékonyság és profit érdekében a szabadság és önmegvalósítás formáiként interiorizálódik. Ez a szabadság azonban megszünteti a lezáró jutalmazás lehetőségét, és ez vezet az önmagát túlteljesítő én összeomlásához.

Visszatérve a színházhoz, a témafelvető előadások egyik nehézsége, hogy egy témát önmagában nehéz definiálni, mivel ez mindig bele van foglalva más témákba: egy jelenségről komplex módon mindig más jelenségeken keresztül lehetséges beszélni. Nézőként az az élményem, hogy a témafelvető alkotói közelítések sokszor az ismeretterjesztés vagy illusztráció szintjén maradnak. Ezért kíváncsi voltam, hogy a Burning hogyan járja körül a kiégést. És könnyen kapcsolódtam Fournier alkotásához, hiszen okos, átgondolt előadás, ami a kiégést egy szélesebb társadalmi-gazdasági kontextusba helyezi. Ez akár közhelynek is tűnhet, hiszen sejtjük-tudjuk, hogy azzal van összefüggésben, de közben – mivel a kiégést mint az énműködés válságát többnyire egyéni kudarcként éljük meg – rendkívül felszabadító, jótékony ez a kritikai és összefüggéseket kereső gondolkodás. De mit jelent A nagy B esetében a kabaré műfaja? És milyen gondolatokkal indultál megnézni? Mire számítottál, átírta-e az elvárásaidat az előadás?

B. Réka: Próbáltam nyitottan érkezni az előadásra, illetve végig kíváncsi maradni, magam mögött hagyva a prekoncepcióimat. Erre tudatosan készültem. Ez a tudatosság azért volt fontos A nagy B esetében, mert az a tapasztalatom, hogy a témafelvető előadásokra jellemző, hogy a komoly háttérmunka ellenére a felszínen maradnak. Ahogy te is írod: az ismeretterjesztés vagy az illusztráció szintjén maradnak. Ennek az elcsúszásnak – amit nézői és alkotói pozícióból is tapasztaltam –, úgy érzem, különböző okai lehetnek. Az egyik, hogy bár látszólag könnyebb egy kijelölt témával foglalkozni, mert azt gondolnánk, hogy a téma ad egy jól meghatározott keretet, egy irányt, hogy személyesen érint minket, valójában súlyos teherré válhat, ha nincs szigorú szelekció, szűrés és sűrítés. Ez egyfajta lemondással jár, és ezt a döntést nem könnyű meghozni. Nehéz elengedni az izgalmas anyagokat, elvetni a folyamat során összegyűlt fontos kérdéseket. Egy téma kutatása során mindig kiderül, hogy annak tágabb összefüggései vannak, azaz nem vizsgálhatjuk a környezetéből kiragadva. A másik, amit megfigyeltem, hogy a kutatás után nehézkes színházi nyelvre transzponálni az összegyűlt anyagot. És itt történik meg az elcsúszás.

Ehhez hasonló gondolatokat igyekeztem magam mögött hagyni, amikor A nagy B előadásra készültem. Ugyanakkor azokat is, amiket az utóbbi időben tanulmányokból, interjúkból, beszélgetésekből összeszedtem a burnout jelenségével kapcsolatosan. Nem szerettem volna elvárásokkal érkezni, és végig arra koncentrálni, hogy az előadás kipipálja-e a kiégés összes jellemzőit. Szerencsére már az előadás elején kiderül, hogy ez nem is cél. Sikeres választásnak tartom a kabaré formát, hiszen ez a műfaj nem késztet bennünket arra, hogy a székünkben feszengve foglalkozzunk a burnout témájával. A kiégés végső stádiumának jellegzetességeit felnagyítva, de egy bizonyos távolságból nézzük, a műfaj könnyedsége pedig megengedi a játékosságot. Fel tudunk nevetni, biztonságban vagyunk. Ugyanakkor arra is használ, hogy egy keretet adjon a tág témának, lényegében leegyszerűsíti a téma komplexitását. Ennek nyilván vannak hátulütői is, viszont mindenképp jó döntésnek tartom, hogy az alkotók nem akartak többet vállalni.

V. Anikó: A műfaji keretezés vagy önreflexió mindkét előadás esetében erős, és azt sejtem, eltérő módon, de ugyanazt szolgálja: egy felszabadult és reflektált nézői viszonyulás kialakítását. A Burning műfaja dokumentum-színházi újcirkusz, ami eleve jelez egy kritikai irányt a téma színházi kibontását illetően. Fournier annak az élményét ragadja meg az előadásban, hogy milyen az, amikor valakinek teljesen kicsúszik a lába alól a talaj. Ezt szó szerint kell elképzelni: a kezdetben vízszintes plató, amin mozog, az előadás folyamán lassan megdől, és a végére függőleges helyzetbe kerül, miközben az előadó embertelen erőfeszítést tesz arra, hogy fenntartsa a „normál” mozgás illúzióját. Úgy tesz, mintha a plató még mindig vízszintes lenne, miközben már csúsznak le róla a tárgyak. Ezt a perspektívaváltást ugyanakkor az individuális élménynél jóval tágabb kulturális-társadalmi értelmezés keretezi. A Burning, miközben pontosan követi egy kimerülési folyamat fázisait, mégsem arra fókuszál elsősorban, hogy miként néz ki egyéni/pszichológiai értelemben a kiégés, hanem inkább azon gondolkodik, hogy ez milyen viszonyban áll a kortárs kulturális, gazdasági, társadalmi meghatározottságokkal. Kiszélesedő nézőpontot használ, amin keresztül a munkavégző egyén mellett magára a „talajra” is rákérdez, hogy ez miben áll. A kérdezés színházi eszköze egyrészt a fent említett performatív vizualitás, a folyton dőlő plató és a mozgás közti feszült viszony. Másrészt az előadó mozgását egy felvételről hallható beszédfolyam kíséri gyorsuló tempóban, ami különböző vállalati pozíciókban és szakmákban dolgozó emberek vallomásaiból van összeszőve (ám egyetlen színésznő hangján halljuk mindezeket), és ez rávetül, párbeszédben áll a mozgással. A platóra való vetítés, ami a mechanikus adatolás, a kiégésről szóló statisztikák a bolygónk éjszakai képeit mutatja, szintén a tágabb rápillantást szolgálja.

Burning. Fotó: Jeremy Javierre

Kezdetben, miközben egy vállalati dolgozó különböző – és globálisan szervezett – divíziókon átívelő munkafeladatairól hallunk monológszerű és pörgős beszámolót, Fournier a platón lévő kartondobozokat pakolja egymásra, egymásba, egymás mellé szüntelenül, mintha a munka konfigurációit modellezné sziszifuszi módon, ám lelkesen, energikusan. Mindez kiegészül egy extra dimenzióval és helyszínnel: a magánélettel, amelynek futópadján a munkás apa konkrétan is átbucskázik a fején, hogy egyszerre gombolja az ingét, telefonáljon, vigye a gyereket iskolába, hozza el onnan, rohanjon vele magánórára, sétáltassa meg a kutyát, egyen közben valamit, és a szabadidő maradék pillanataiban még fel is üssön egy könyvet. Ismerjük a ritmust, ami  ilyen cirkuszi mutatványokra kényszeríti az embert, és aminek multitasking maximalizmusa szinte megvalósíthatatlan – ahogy az előadó is le-lecsúszik a futópadról. De azért a test fitt, jól teljesít, és ezeket az ironikus jeleneteket áthatja valamiféle eufórikus lendület: hogy ezt jelenti benne lenni az életben, élni.

Később aztán, amikor egyre nehezebbé válik magán a talajon megmaradni, a színpadi képet elönti a kiégés globális érzete: a félig megdöntött platóra már a műholdtávlatból mutatott éjszakai, nyüzsgő, fénylő városok hálózatával átszőtt földgolyó képe vetül, és ezek a városok egyszer csak lángolni kezdenek. És Fournier is – hatalmas erőfeszítéssel – kúszni-csúszni kezd a földre lassan merőlegessé váló talajon. Ami szintén szellemes ellentmondás – jókat is lehet nevetni rajta –, mert a kimerülésben az élet alapmozdulatai is rettentő erőfeszítésbe kerülnek. Úgy sejtem, talán a kabaré miatt, hogy A nagy B-ben másfajta, talán az emberi helyzetekre inkább alapozó humor működött.

B. Réka: Igen, jól sejted, hogy A nagy B esetében inkább az emberi helyzeteken keresztül közelítik meg a témát. A kabaré műfajának sajátosságából adódóan egymástól függetlenül sorakozhatnak fel a sztereotip emberi helyzetek, az ún. műsorszámok, amelyeket a konferanszié lazán, olykor a rá jellemző csípős megjegyzésekkel fűz össze. Három személy történetét látjuk, melyekben olyan tipikus foglalkozást vagy élethelyzetet mutatnak be, amely hajlamossá teszi az embert a kiégésre. Az első egy vállalati dolgozó (Corporatista Trista / A Szomorú Korporatista), aki szakmai elfáradásra panaszkodik, és egy team buildinges összejövetelen próbálja jelezni főnökének a problémáját, nyilván sikertelenül. A második egy anya (Mama Deea Medeea / Médea Mama), aki a szülői létbe fáradt bele, a harmadik egy orvos (Doctorul Fără De Minți / Téboly Doktor), aki ugyancsak szakmai kifáradással küszködik a túlterhelés miatt. A nézőket a konferanszié (Mc Pasiune / Mc Szenvedély) arra invitálja, hogy eldöntsék, ki az hármuk közül, aki leginkább ki van égve. A győztes egy pénzösszeget nyer, ami majd abban segíti, hogy rendbe tehesse életét. Tehát az egész játék lényegében egy versenyhelyzetet teremt a szereplők között, ami még inkább erősíti a kiégést előidéző teljesítménykényszer-feelinget. A műsorvezető mellett még egy zongorista is segíti a szereplőket, Mica Pianistă Care Nu Există (A Nemlétező Kis Zongorista), aki zongorán kíséri a dalokban elmesélt történeteket. Az előadás alatt rajta élesben láthatjuk, hogyan hajtják túl a munkában, a konferanszié állandóan sürgeti, lehurrogja, ami nem marad következmény nélkül.

A nagy B – egy kabaré a burnoutról. Fotó: Tóth Helga

A felvezető szövegben, illetve az etűdök összekötésében és folyamatos kommentálásában utalnak a kiégés jellemzőire, elhangzik, hogy milyen fázisok figyelhetőek meg, milyen érzésekkel, gondolatokkal küszködik valaki, aki az elfáradás örvényébe került. Mindezt dallamosan, humorral, iróniával és öniróniával mondják, de a teljesség igénye nélkül. Hangsúlyozzák is, hogy nem akarják untatni a közönséget tudományos tényekkel. Nem is untatják.

A nagy B egyéni helyzetekkel foglalkozik, kiemeli közegéből az egyént, és egy-egy magánválságot mutat be. Igaz, az egyének mellett még megjelennek az őt körülvevő szereplők (főnök, gyerek, asszisztens, páciens), de ők csak a helyzetteremtés kellékei. Jelenlétüknek nem az a szándéka, hogy megmutassák a másik oldalt is, hogy például jobban megértsük, miért hajszolja a főnök alkalmazottait, hanem csupán azért vannak jelen, hogy segítsék a szereplőt a történetmesélésben, hogy megértsük a kontextust. Az előadás a témát nem a csoport, a közösség felelőssége felől közelíti, hanem egyéni kudarcokat látunk. Nem kérdez rá a környezetre úgy, mint ahogyan a Burning rákérdez például a talajra – ahogy te írod. A humor az egyetlen, ami segít abban, hogy azt érezzük, ebben a történetben együtt vagyunk. Kíváncsi vagyok, hogy a Burning esetében megteremtődik-e valamilyenfajta feloldozás. Azt írod, hogy van szellemes ellentmondás – jókat is lehet nevetni rajta –, de valamiért nekem úgy tűnik, hogy ez inkább egy keserű nevetés, mintsem egy kibukó, feszültségoldó felkacagás, amire A nagy B játszik – olykor elcsépelt poénokkal, melyek mégis szerethetőek tudnak maradni.

V. Anikó: Ahogyan leírod, van irónia abban, hogy A nagy B versenyhelyzetként tálalja a burnoutot, ami maga is egy versengő gazdaság és kultúra terméke – ahol a nagyobb profit, tökéletesebb szerepmegfelelés érdekében nem csak másokkal, de önmagával is folyamatosan verseng az ember. Elgondolkodtató, hogy ebben a jólétibb munkákat érintő groteszk versenyben is kiváltság a szünet, az újrakezdés lehetősége, amihez pénz és idő szükséges.

Az is jó kérdés, hogy a szünet ajándéka mire szolgálhat: hogy regenerálódva az ember még jobb, hatékonyabb termelőként térjen vissza? Talán nem véletlen, hogy mindkét előadást foglalkoztatja a burnout kapcsán az identitás és újrakezdés problémája: a Burningben például nyitva marad, hogy mi következik a teljes kifáradás után. Miután láttuk Fourniertől az extrém kimerültség állapotát, amiben fizikailag sem bírja tovább vonszolni magát, a fallá emelkedett vízszintes játéktérből lenyílik egy ugródeszkaszerű pallócska. Erre fekszik ki – mintegy a semmibe – az előadó, és kis ideig nem is csinál semmit, csak néz felfelé, a kezei lelógnak. Furcsa állapot ez, fáradtság és nyugalom egyszerre árad belőle. Az előadás pedig többértelmű képpel zárul: az előadó a palló végén áll, mintha ugrásra készülne, de nem tudni, hogy ez az önfelszámolás, az újrakezdés, vagy valami másnak a mozdulata lesz. Talán azt hordozza az eldöntetlenség, hogy nincs egyszerű válasz arra, miként fest a kiégésből való kilábalás, hiszen ha nem csak egyéni, de strukturális probléma is, akkor ez azzal a feszültséggel szembesít, hogy nem elég az ént „meggyógyítani”, de egy gazdasági szerkezetbe ágyazódó munkafelfogást szükséges egyszersmind megváltoztatni, újragondolni.

A Burning humora valóban fanyar, nem a paródia felharsanó, közös nevetése. Inkább a téma és a műfaj sajátos viszonyából fakad. A cirkuszi akrobatika a gravitáció könnyednek mutatott legyőzésére épül, a plató felemelkedésével viszont egyre jobban látszik a teljesítmény mögötti erőfeszítés, ami egybeesik annak az illúziónak a lehetetlen fenntartásával, hogy az ember két lábbal áll a földön. Ennek a szellemes feszültségét viszi el a határig az előadó. Hogy nyújt-e feloldást a kiégés problémájára az előadás? Azt hiszem, a célja épp egy feszültség fenntartása, ami a kérdésfelvetés továbbgondolását szolgálja. Viszont kínál valamiféle választ a kimerülésre: a pihenés-kifekvés pár pillanatát. A teljesítő én elengedését. A lelassulást, az unalom állapotának – igaz röpke – felmutatását. Olyasmiket, amelyekhez egyszerűségük ellenére mindennél nehezebbnek tűnik hozzáférni manapság.

A nagy B – egy kabaré a burnoutról. Fotó: Tóth Helga