Beretvás Gábor: Már csak bús emlék

Beretvás Gábor: Már csak bús emlék

Lila ákác. Szigligeti Színház, Nagyvárad
A Játéktér 2020. tavaszi számából

Fotó: Vigh László Miklós

A Lila ákác (Egy fővárosi fiatalember regénye) először prózai műként jelent meg, 1919-ben. Ezután a kisregényt maga Szép Ernő írta át színdarabbá – a szerző adaptációját a színházak mind a mai napig játsszák. A Lila akác (sic!) mégis az 1934-es filmként lehet leginkább ismerős a nagyközönség számára, már csak azért is, mert az akkor már sztárnak számító Kabos Gyula figurája volt benne a humor egyik forrása. A film az akkori korszellemnek megfelelően a Szép Ernő-szövegtől eltérően, azaz happy enddel végződik. (Talán érdekes lehet, hogy ugyanaz a rendező, Székely István 1972-ben, az eredeti címhez erősebben kötődve, Lila ákácként újra filmre vitte a történetet, ekkor már jobban ragaszkodván az eredeti Szép Ernő-i cselekményvezetéshez is. Ebben a filmben a Kabos-szerep, némi változtatással persze, az idős Ráday Imréé lett, míg a főszereplők, Csacsinszky Pál és Tóth Manci szerepét Nagy Györgytől és Ágay Iréntől a Bálint András – Halász Judit páros vette át.)

Önkéntelenül is felmerül bennünk, hogy vajon mi mozgathatta a fiatal rendezőgenerációhoz tartozó Botos Bálintot, amikor a Lila ákácot a nagyváradi Szigligeti Színházban, pontosabban annak stúdiójában színre vitte? Mi érdekelhette ebben az anyagban? Nem mintha nem vennék elő mostanság máshol is ezt a történetet. „Szerelmes história”-ként például Sebestyén Aba is megrendezte a Szabadkai Népszínházban. Illetve a budapesti József Attila Színház repertoárján is szerepel a darab, „zenés szerelmi látomás”-ként aposztrofálva. Ha ez utóbbi esetében csak a zenei hivatkozásokat vesszük alapul, akkor érzékelhető, ahogy Telihay Péter rendező a nyolcvanas évek ellenkultúráját idézi meg. Azaz a század eleji történetet századvégi elemekkel köti össze. Ami végül is érthető, hiszen Telihay zsenge fiatalsága épp a nyolcvanas évekhez köthető, lévén most 56 éves.

Ami közös Telihay és Botos párhuzamosan futó interpretációjában, az, hogy mindkét feldolgozásban Guelmino Sándor átiratában hallhatja a közönség Szép Ernő szövegét. A szövegkönyv mellékesen a 2008-ban, majd 2011-ben is bemutatott Lila ákáchoz készült, amelyeket akkor Guelmino maga is rendezett Győrött, illetve Tatabányán és a (Pesti) Magyar Színházban. (A rendező-dramaturg Guelmino Sándor nevére onnan emlékezhetnek talán leginkább az erdélyiek, hogy a 2018-as temesvári TESZT fesztiválra elhozott tatabányai A mi osztályunkat például ő rendezte. Ez az előadás mély nyomot hagyott bennem, és, gondolom, nem csak bennem.)

Guelmino a Lila ákácban igyekezett meghagyni az eredeti szóhasználatot. Ez már önmagában is érdekes. Hiszen felmerül, hogy 2020-ban mit is lehet kezdeni a saját korában trendinek számító, de már több mint százéves pesti úri szlenggel? Mit is jelent pontosan a kroncsi, a hercig, a garni vagy a privát ezekben a színpadi helyzetekben? (A József Attila Színház erre vonatkozólag egy szótárat is elhelyezett a színház.org-on.)[1] Persze a kifejezések jelentése a színpadi kontextusból nagyjából kiderül ugyan, de fontos megjegyezni, hogy ezek a szavak ma már másként lélegeznek, mint a századelőn. Ami akkor trendinek számított, most inkább idegennek és viccesnek hat, inkább a korszakot, illetve annak hangulatát meghatározó elemként van jelen. Ez kétségkívül érdekessé tesz egy mai előadást, hiszen megmarad Szép Ernő stílusa, és a szövegben fellelhető a XX. század elejére oly jellemző társadalmi kasztosodásra való utalásrendszer. Az persze jó kérdés, hogy a mai nézőt a saját korára is képes-e emlékeztetni ez a szöveg.

A távolságot nem könnyű áthidalni. Mert a szöveg sugározta idegenség eltérítheti a kísérletet az eredeti céljától: hogy közvetlenül el tudjon beszélgetni velünk a főhős. Engem már eleve az nagyon érdekelt, hogy Botos Bálint hogyan tudja érzékletesen maivá varázsolni Szép Ernő történetét. Megtalálja-e benne azt a réteget, amit aztán érthetően és élvezetesen bemutat? Vagy előadása megmarad egy nem működő kísérletnek, mert nem tud túllépni a múltidézésen, s egy modernizált zenével és fényeffektekkel megtűzdelt panoptikum lesz.

Fotó: Vigh László Miklós

Botosnak és a színészeknek persze nem lehetett könnyű dolguk. Egyrészt az orfeumi atmoszféra megteremtése, a liget hangulata, a lakásbelső, a szeparé, azaz a miliő és a szövegben megjelenő társadalmi különbségek érzékeltetése mintha megtört volna a díszlettervező Bajkó Blanka Alíz lehetőségein vagy szándékán. A szekrénnyel való játékon túl elbírtam volna még némi ötleteskedést. A játéktérbe becsempészett kétkazettás magnó sem igazán éreztette egy gramofon, egy zenekar vagy egy DJ jelentőségét. Tehát sem a régi miliő, se annak valami modernizált változata, sem pedig a semleges tér nem volt igazán meggyőzően jelen. Sokat segíteni ezen a fényváltásokkal sem sikerült, pedig egyértelműen megvolt rá az igyekezet.

Mellesleg Bajkó felelt a jelmezekért is, és mintha ott sem sikerült volna egyértelműen kamatoztatnia tehetségét. A jelmezek sem utaltak különösebben arra, hogy a szereplők nem tartoznak egyazon társadalmi kasztba. De ha ennek érzékeltetése mondjuk nem is lett volna cél, az sem biztos, hogy arra van szüksége egy színésznek, hogy a szerepét feltétlenül egy dekoltázs játssza el. Bár igaz, hogy ebben az előadásban ennek nem látta különösebben kárát Bizonyosné figurája. Ugyanakkor az is igaz, hogy a színésznek emiatt a jellemformáláshoz kevesebb lehetősége volt belülről hozzáadnia. Az pedig, ha az orfeumi művészvilág extremitásának kifejezése nem maradt volna meg ennyire bátortalannak és satírozottnak, szintén a jobb eredménynek kedvezett volna. Hozzá kell tennem, hogy a hangulatért is felelős elemek közül a zene sem váltotta be az általam hozzá fűzött reményeket. Néha a máshonnan ismerős dalok áthangszerelt dallamaihoz fejben az eredeti szöveget is tudtam társítani. Számomra idegennek hatott, hogy a zenei betétek az előadás hangulatát inkább a mélabú irányába tolták el, mintsem hogy a megfelelő narratív pontokon a közönségre eléggé élénkítő módon hatottak volna. Lett volna erre pedig esély. Erre szolgálhatott volna a megkoreografált táncos jelenet. De, őszintén szólva, nem pezsdített fel. Holott talán a rendezői akarat szerint ott még nevetnem is illett volna.

„Nem untatlak?” – kérdezi meg kiszólva a nézőtérre a főszereplő, Csacsinszky Pál az előadás során. Bár a kérdés nyilván költői, mégis erősen hathat. Mert valójában a néző érdeklődése jogosan lankadhat a kérdés feltételének pillanatában. És nem feltétlenül azért, mert Sebestyén Hunor, Csacsinszkyjának megformálása során, nehezen képes levetkőzni biztonságot adó sármját, és így a játék során lassan bontódik ki a figura. Hiszen a rendezés is ennek dúcol alá. A színész sokszor csak ül és meredve próbálja a szövegben búvó mélységekkel találkoztatni a nézőt. De ez mintha már nem volna elég. És bár a szöveg erős elbeszélésjellegét próbálja a rendező apró intermezzókkal színesíteni, mégis, leginkább az marad meg bennünk, hogy a hangsúly a statikus színpadképekben egy ücsörgő és monologizáló figurára helyeződött.

Fotó: Vigh László Miklós

A legfőbb feladat a dráma felépítése folytán is Sebestyén Hunornak jut. Az ő figurája van leginkább reflektorfényben. És végül Sebestyén a monológok, vagy, ha úgy tetszik, a közönséggel folytatott bizalmi beszélgetések során el is nyeri a bizalmat. Hajlamosak leszünk bólintani, amikor szerelembe esett fiatalembere önigazolásért folyamodik hozzánk. De akkor is, meg kell hagyni, hogy a bevezetőben még nagyon is fellengzősnek tűnő figura túl lassan enged csak fel az előadás során. A közbenső közös jelenetek pedig annyira nem gyorsítják az előadás ritmusát vagy erősítenek rá a karakterekre, hogy a lendület egyszerre legyen elég a mély érzelmek feldolgozására, a szövegben is erős társadalmi vonatkozások elsajátítására, sőt, még a humor befogadására is, úgy, hogy az előadás egy maradandóan élvezetes színházi élmény legyen.

Csacsinszky belső vívódásait annak kivetülései, legfőképpen a nők színen való feltűnései tennék igazán élményszerűvé. Tasnádi-Sáhy Noémi Bizonyosnéjában nem találom a femme fatale-t, ami iránt a főszereplő epekedve vágyakozik. Nem igazán látom benne a szerelem kiüresedett tárgyát sem. Az ürességet úgy láthatjuk játékában, hogy a figurának csak teste van. Holott a szereplőnek többről kéne szólnia, hogy elhiggyük Csacsinszky és a többi férfi odaadó udvarlását. Kár ezért, mert ötletek vannak arra vonatkozóan az előadás során, hogy teljesen átlényegüljön, akárcsak egy pár pillanatra is, Bizonyosné figurája. Azokat érdemes lenne bátran kiaknázni, jobban elszakadni az üres nőtől, és erősen eltérő nőfigurákat megjeleníttetni vele. Ezzel a színész megtestesíthetné azokat a vágyálmokat, amikre többször is történik utalás.

Az affektáló hanghordozás, amely egyenletesen végigkíséri a játékát, és Bajkó Blanka Alíz jelmeze tehát a felszínen tartják az alakítást. Ez baj. Mert kiemelkedően fontos a szerep. Látnunk kellene ezt a nőt úgy is, ahogy Csacsinszky, vagy ahogy a többi férfi, illetve nő látja. De nem látjuk. Tasnádi-Sáhy Noémi nem vádolható azzal, hogy elválik a szereptől, Bizonyosnéja megmarad a hangi intonáció és az eltúlzott testbeszéd hegyormán. Még akkor sem láthatunk különösebb érzelmeket, amikor a légyott percei eljönnek, vagy akár a lebukás következményeként sem. Érdekes, hogy Botos egy Barbie-szerű álomképet fogalmazott meg, ahelyett, hogy rafinálttá, számítóvá, játékossá vagy jó értelemben véve ösztönössé tette volna Tasnádi-Sáhy Noémi Bizonyosnéját.

Csacsinszky Pali jellemének kibontásában a másik segítség a vele majd egyenlő jelentőséggel bíró Tóth Manci. Kislányosan évődő játéka során Román Eszter a „varrónessnek” egyfajta vidékről-jött-mosogatólány pózt adagol. Ez sokban az eredeti szövegben is fellelhető kiejtésbeli sajátságokból táplálkozik. Illetve Román mozgásában megfigyelhető némi tenyeres-talpasság, ami szintén ezt támogatja. Ezt majd csak a táncjeleneteknél vetkőzi le kissé. Az érdekes, hogy a színész bakfisos vihogása, mimikája, színpadi megjelenése taszítja leginkább a múlt porába      a produkciót, azzal együtt, hogy az előadásra jellemző kissé eltúlzott színpadiasság neki áll a legjobban. Román Eszter Tóth Mancijából hiányzik a megbúvó kecsesség, ami csak akkor halványulna el, amikor kinyitja a száját. Nem látunk átváltozást sem, ami az életmódváltás következménye lehetne. Nem válik rút kiskacsából hattyúvá sem. Ezen még a flitteres jelmezek sem segítenek. Román Eszter Tóth Mancija is állandó, bár nyilván másképpen, mint Tasnádi-Sáhy Noémi Bizonyosnéja. A főhőst inkább egy óvodás incselkedés szintjére húzza le Román nyelvöltögetős játékstílusa. Kár, mert a szövegből következtetve a naiv ártatlanság megragadását várnám. Így sem Tóth Manci, sem Bizonyosné színre vitele nincs összhangban a monológokból kibomló Csacsinszkyval.

Fotó: Vigh László Miklós

Zenés temető – hangzik el az előadás során. Ezt az orfeumra érti a főhős. Elég találó kijelentés, mert igazság szerint az előadásban a kifáradásról kapunk képet. Egyrészt Csacsinszky is elfárad önmaga ilyetén való keresgélésében, másrészről a többi szereplő jelenléte is, sajátosan ugyan, de a végnapokra figyelmeztet. Míg eredetileg a humor forrása lenne Angelusz és Zsüzsü számos jelenete, Botos Bálintnál inkább két csalódott transzvesztitát találunk, meglehetősen frázisszerű életbölcsességekkel. Hasonló a helyzet Majmóczy és Mínusz esetében is. Az, hogy  a beszédhibákra építi fel Botos a két ügyefogyott figurát, kevés ahhoz, hogy, akár a főhőssel együttérezve is, az ilyen módon karikírozott alakokon nevessen az ember. Kiss Csaba és Balogh Attila is élt már meg komolyabban kimunkált szerepeket. Láttam.

Gajai Ágnes Hédije a hullámzó kedélyállapotban megbúvó és az öngyilkosságot áruló figura. Rajta keresztül megrajzolható lenne egy olykor kedélyjavítókkal oldott hangulatú depressziós nő, aki a társadalmi felkapaszkodás kísérleteibe bukik bele. Felvehetné a karakter a primadonnaság álarcát is olykor. Vagy, ha modernizálni próbálná a rendező, lehetne bipoláris zavarban szenvedő. Így azonban Gajai Ágnes Hédije leginkább csupán a lehangoltság mintaképeként marad meg valahol halványan. Fábián Enikő virágárus Milije is egy hasonló, lassan elhalványuló szereplő. Bár mindkét alak magában hordozza a tragédia lehetőségét, Mili sincs elég alaposan kibontva. Hajdu Géza Józsi főura pedig akkor működne igazán, ha a színen lévő többi szereplő lereagálná rendesen a benne rejlő lehetőséget, mert így, egyedül hagyva, leginkább a szomorkás hangulati tónus marad meg a pincérből is, mintsem a vicces jelenetek, ami, gondolom, az eredeti elképzelés lehetett. Mert az előadás sikere akkor teljesedhetne ki, ha a mélység és a humor lehetőségei egyszerre lennének kiaknázva a színpadon. Botos Bálint ezen rendezésében, sajnálatomra, ezzel ritkán szembesülhettem. Mintha nem sikerült volna igazán megragadnia és bemutatnia azt, ami eredetileg foglalkoztathatta ebben a Szép Ernő-műben.

A cikk szerzője egy 2019. nov. 10-i és egy 2019. nov. 11-i előadást látott (az egyiket élőben, a másikat felvételről). (Szerk.megj.)

——————————
Lila ákác, Szigligeti Színház, Nagyvárad. A bemutató dátuma: 2019. október 26.; Rendező: Botos Bálint; Író: Szép Ernő – Guelmino Sándor; Díszlet-és jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz; Koreográfus: Györfi Csaba. Szereplők: Balogh Attila, Fábián Enikő, Gajai Ágnes, Hajdu Géza,   Ifj. Kovács Levente, Kardos M. Róbert, Kiss Csaba, Kocsis Anna, Lajter Márkó Ernesztó, Román Eszter, Sebestyén Hunor, Tasnádi-Sáhy Noémi.


[1]Tóth Manci és Csacsinszky Pali személyes szótára – Lila ákác kisokos. szinhaz.org, 2018. március 8.