Kiss Krisztina: „Kicsomagolok, valahol nagyon messze innen” – beszélgetés Sebők Maya színésszel

Kiss Krisztina: „Kicsomagolok, valahol nagyon messze innen” – beszélgetés Sebők Maya színésszel

A Játéktér 2020. őszi számából
Fotó: Gábri Zoltán

Sebők Maya (1985) szegedi születésű színművész, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végzett színész szakon, jelenleg ugyanitt doktoranduszhallgató. Kilenc évig volt a Váróterem Projekt színésze, 2020 januárjától szabadúszóként folytatja útját, közben tehetséggondozással és önmaga feltérképezésével foglalkozik. A gyakran „furcsának” titulált fiatal alkotóval szakmai kezdetekről, a Váróterem Projektnél töltött évekről, függetlenségről, a költözésről; sőt, az idő múlásáról is beszélgettünk.

Jelenleg a fiatalok tehetséggondozása meghatározza a mindennapi munkádat. Ha visszaemlékszel, neked milyen tapasztalataid voltak gyerekként, téged is támogatás vett körül?

A szüleim elváltak, amikor kétéves voltam. Az édesanyám mindent megtett, amit csak tudott, többnyire egyedül nevelte fel mindhárom gyerekét: két fiú-féltestvérem van (egy bátyám és egy öcsém), számomra ők olyanok, mint az édestestvéreim. Az édesapámmal kéthetente találkoztam, vártam ezeket az alkalmakat. A szüleim támogattak, és talán mertek is hinni abban, hogy a színészi pálya sikerülhet nekem. A féltést nagyon sokáig éreztem, mivel a családi körülményekből nem tűnt annyira egyértelműnek, hogy egyetemre menjek, ráadásul külföldre. Anya rengeteget dolgozott, mellette mi is besegítettünk. Nyaranként, tizenhat éves korunktól kezdve, mindhárman dolgoztunk, és néha suli mellett is. Szerintem ez egy teljesen korrekt dolog volt. Én úgy indulhattam a színészi lét felé, hogy az érettségi után meglett a kereskedelmi technikusi végzettségem. Szóval, előtte már volt egy szakma a kezemben.

A színház felé kacsingatás úgy igazán a középiskolában kezdődött. Édesanyám mondta, hogy menjek el a suli színjátszókörébe, mert segíteni fog abban, hogy nyitottabbá váljak. Ahogy elkezdtem színjátszóba járni, nem igazán foglalkoztam többé az áruismerettel, a közgazdaságtannal, a kereskedelmi és vállalkozói ismeretekkel. Amikor tizedikben bekerültem szakközépiskolába, onnantól kezdve az órákon verseket olvasgattam, néha emiatt ki is küldtek óráról. Sokszor az is előfordult, hogy suli helyett reggel bementem a (szegedi) Somogyi-könyvtárba, és délután jöttem ki onnan. A család mellett nagyon sok hitet kaptam a barátaimtól és a középiskolai színjátszókörös tanárnőmtől, Kispéter Andreától.

Mielőtt a kolozsvári színi egyetemre jelentkeztél volna, volt már néhány felvételis tapasztalat a hátad mögött, és Cegléden is voltál színészképzésen. Mesélnél ezekről a tapasztalatokról?

Színművészeti egyetemre többször jelentkeztem: Pesten négyszer, Kaposvárott egyszer. Pesten először tizenhét évesen voltam, akkor azt mondták, hogy érjek még, és visszagondolva, akkor valóban közöm nem volt semmihez. Aztán tizenkilenc évesen is elmentem, abban az évben halt meg az édesapám, és pont egy olyan verset választottak – Török Sophie Apám című versét –, ahol az első két sort elmondtam, elcsuklott a hangom és nem tudtam folytatni. Akkor annyit mondtak, hogy hagyjak időt magamnak.

Ezután jött Cegléd, volt egy hároméves színész II.-képzés; mondhatjuk, hogy ott segédszínésznek tanultam. Közben még elmentem egyszer felvételizni Pestre, de nem sikerült. Aztán következett Kaposvár, ott kaptam pozitív visszajelzést, de nem jutottam tovább, és azt hiszem, amit akkor mondtak, nagyon igaz volt rám. A kis védelmi falaim elég jól működtek, és azt érzékelték, hogy nem igazán engedek betekintést, nem adom ki magam. Aztán, miután elvégeztem Cegléden a képzést, egyből Kolozsvárra mentem.

Kolozsvárt ki ajánlotta?

Botos Bálint. Cegléden tanított engem. Akkor még nem voltunk együtt, és ő mondta, hogy szerinte próbáljam meg a kolozsvári színművészetit. Felültem a buszra, elmentem, és fel is vettek. Ez 2008-ban volt.

Mik voltak az első benyomásaid?

Én egyből nagyon otthonosan éreztem magam. Visszagondolva, a felvételin is nagyon zárt voltam, viszont mondtam egy monológot – Tennessee Williams: Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak –, ami számomra a kitörésről és a szabadságról szól. Akkor elkapott az az érzés, hogy mennyire vágyom arra, hogy szabad legyek, hogy legyen tér és csend körülöttem, és hogy néha ezt csak abban látom, ha eltűnhetek, és elsírtam magam. Utólag hallottam, hogy talán ez volt az a pont, ami eldöntötte a sorsom és felvettek, mivel hagytam, hogy valami kiderüljön rólam.

Először Keresztes Attila volt az osztályvezetőtök, vele kezdtétek, aztán Köllő Csongorral végeztetek, közben meg volt egy év, amikor nem volt vezetőtanárotok. Ezt színisként hogy éltétek meg?

Amikor Keresztes Attila elmondta a döntését (Keresztes 2009-ben elvállalta a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti vezetői pozícióját – szerk. megj.), igyekeztünk megérteni, és próbáltuk elfogadni, ami nem ment egyszerűen, mert mégiscsak évfolyamvezető nélkül maradtunk. Emlékeim szerint ő megpróbálta elintézni, hogy valaki átvegyen minket, viszont ez valamiért nem jött össze, így maradtunk magunkra. Nehéz volt az az időszak, mert az évfolyamtársaim is eléggé határozott, erős egyéniségűek voltak, tele alkotóenergiával, és nem volt, aki ezt az egészet összefogja. Emiatt születtek fölösleges konfliktusok, mert nagyon akartunk tenni valamit, de csupán vergődtünk. Aztán már annyira megszoktuk ezt az egészet, hogy amikor jött Köllő Csongor, meg kellett velünk harcolnia. Szóval, nekem az alapképzés teljes káosz volt egy nagyon erős évfolyammal, tehetséges emberekkel és sok elveszett lehetőséggel.

Milyen elképzeléseid voltak, hol láttad magad az egyetem elvégzése után?

Rengeteget kételkedtem magamban, és nagyon sokáig megvolt az a bizonyos védőfal. Nem terveztem, hogy az egyetem elvégzése után rögtön hazajövök, mert közben bejött a párkapcsolat, és onnantól kezdve már teljesen konkrét volt az, hogy akkor Kolozsváron maradok. Meglepődtem, amikor megkerestek a várótermesek. Ha jól emlékszem, Visky Andris (Visky Andrej – szerk. megj.) jött oda a ballagáson, adott nekem egy citromot, és azt mondta, hogy gondolkodnak bennem, lenne-e kedvem csatlakozni. Mondtam, hogy „Persze!” Kilenc évig voltam várótermes.

Az első években, közvetlenül az egyetem után, azt hiszem, nagyokat hibáztam közönség előtt. Beleestem abba a hibába, tudod, amikor nagyon, de nagyon odateszed magad, komolyan gondolod az érzéseket, már-már annyira, hogy vért izzadsz, és persze nem csoda, hogy nem hiszik el, mert csak a szorongás, az „erőlködés”, a bizonyítás látszik; a játékból, az élményből, az élvezetből, az örömből pedig semmi nem marad. Ha most ezeknek a jeleit észlelem magamon, igyekszem a végére járni, a következő kérdésekkel kezdve a „nyomozást”: mi a baj? Miért szorongok? Mitől ijedtem meg? Kinek akarok bizonyítani?

Ha jól tudom, nem közvetlenül az alapképzés után kezdted el a mesterit. Szakmailag ez mit adott hozzád, és milyen volt az új csoporttársakkal dolgozni?

Nekem nagyon jót tett, hogy nem egyből kezdtem. Az alapképzés után tele voltam érzelmekkel azzal kapcsolatban, hogy ki mennyit foglalkozott vagy nem foglalkozott velem, vagy hogy mit gondoltak rólam. Kellett az a három év, akkorra már – úgymond – kialakult az életem, azaz nem dolgoztam már máshol. Azelőtt, az alapképzés után a Váróterem Projekt mellett gyerekekre vigyáztam és konyhán dolgoztam.

Az alapképzés utáni három év segített abban, hogy kicsit fókuszáltabban tudjak magáról a színészetről gondolkodni; hogy mérlegelni tudjam azt, ami egy próbafolyamatban fontos, és azt is, ami nem. Már nem az volt, mint alapképzésen, itt mertem kérdezni. Egy munkafolyamatban fontos számomra, hogy a lehető legjobban megismerjem azt, akivel dolgozom, mert akkor sokkal gördülékenyebb a munka. Ez most elcsépeltnek, koravénnek hangzik, de mindenkinek megadtam a tiszteletet, vagy inkább azt mondanám: adtam elegendő teret. Mesterin a Függvények-előadásunk volt a legmeghatározóbb. Hatházi Andrással hoztuk létre, sokat dolgoztunk rajta, és eléggé szélsőséges állapotokat próbálhattam ki ebben az előadásban. Hatházi Andrástól nagyon sokat tanultam. Aztán a Váróteremnél is dolgoztunk együtt, ami szintén jó tapasztalat volt. Mindent összevetve, a mesteri sokkal szerencsésebben alakult, termékenyebb időszak volt.

Ha megnézzük a várótermes előadásokban játszott szerepeidet, a szereplő sok esetben egy „színész”, és ez arra is utal, ahogyan dolgoztatok az előadásokon, azaz hogy legtöbbször nem kész darabokkal foglalkoztatok. Ennek a módszernek milyen pozitív és negatív oldalait tapasztaltad?

A legpozitívabb benne az önmegismerés, hogy sokat kell gondolkodnod magadról. Legtöbbször teljesen magadból indulsz ki, kívülről nem kapsz információkat, „elég vagy te”. Ez nagyon jó, egy darabig. Bennem viszont már néhány éve megszületett a kíváncsiság egy konkrét szerep iránt, ahol van egy írott szöveg, és nem a saját szókészletemmel kell boldogulnom. Azt vettem észre magamon, hogy néha ugyanúgy mondtam ki mondatokat, vagy ugyanazokhoz a részeimhez nyúltam, és ez egy idő után megijesztett – ez talán a negatív oldala. Én mindig is féltem attól, hogy mi lesz, ha kapok egy szerepet, és nem fogom tudni, hogyan „nyúljak hozzá”, hogy ott fogok állni teljesen eszköztelenül. Amikor 2019-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokra a Don Juan című előadást próbáltuk (r. Herczeg T. Tamás, 2019 – szerk. megj.), megkaptam Mari szerepét, sokszor bizonytalannak éreztem magam, mert semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztem, nem tudtam, „hogyan kell Molière-t játszani”. Valahogy nem is sikerült azt a szerepet úgy megcsinálnom, ahogy elképzeltem, de azóta már tudom, hol mentem félre, hol terelődött el a figyelmem. Bezzeg most már lenne rá forgatókönyvem!

Mi jut először eszedbe a várótermes próbafolyamatokról, melyik a legemlékezetesebb?

Sokat nevettünk, tűrtünk, beszélgettünk akár próbák után, akár olyankor, amikor nem értettünk egyet valamiben, de valahogy kibogoztuk a szálakat. Megmaradt sok apró pillanatkép. Például, ha volt egy-két fizikailag is megterhelő próbafolyamat, sokszor bent maradtunk, zenét raktunk, előkerültek az üdítőitalok, és hajnali négyig táncoltunk a hideg ZUG-ban (független kultúrzóna Kolozsváron, amely a Várótetem Projekt előadásai mellett meghívott produkcióknak is teret ad – szerk. megj.). A Keddnél (Kedd – choirtárs előadás, r. Sipos Krisztina, 2016 – szerk. megj.) például olyan hideg volt, hogy még a leheletünk is látszott. Vagy mondjuk, a Sárkány-próbákat (Sárkány-művek, r. Imecs-Magdó Levente, 2017 – szerk. megj.) is nagyon szerettem. Mindegyik próbafolyamatnál volt olyan, amire szívesen emlékszem, és ez legfőképpen a humor miatt, vagy mert ki mertünk állni magunkért. Én nagyon szeretek elemezni, beszélgetni és éppen emiatt nagyon megmaradtak azok a pillanatok, amikor ültünk és csak mondtuk és mondtuk, elképzeltük, vitatkoztunk, érveltünk.

Nekem a VtP-s előadásokról elsőként a humor, a játék és az improvizáció ugrik be. Ezeken hogyan lehet dolgozni?

Lehet és kell is rajtuk dolgozni. Többször felmerült, hogy kellene tréningeket tartani. Nagyon sok energia ment el arra, hogy éppen meleg vagy tisztaság legyen a térben, hogy az alapkörülményeket megteremtsük. Hogy önmagunkon mennyit dolgoztunk…? Szerintem egyénileg és csapatszinten is sokkal nagyobb volt a fejlődési igény bennünk. Többször megfogalmaztuk, hogy lehetne jobban csinálni az előadásokra való felkészülést.

Fishez, Váróterem Projekt. Fotó: Orbán Eszter

Szerinted alkati kérdés a független színházasdi? Te eleve függetlenben gondolkodsz, vagy felmerülhet, hogy valahová elszerződsz?

Fura és összetett ez a kérdés, mert a független lét szabadságérzetet ad, közben viszont rengeteget izgulsz meg szorongsz, és bízol benne, hogy biztos lesz holnap. Alkotni szeretnél, közben meg félsz, és ez a félelem le tud blokkolni. Akinek fontos a havi fix és a biztos anyagi háttér, az nem tudom, mennyire bírná ezt a típusú létezést. Sokat gondolkodtam azon, hogy én vajon hogyan tudnék működni egy kőszínházban, de erre nincs válaszom, mivel abszolút nem voltam ilyen közegben. Tehát, fogalmam sincs. Most inkább úgy állok ehhez, hogy mindegy, csak dolgozhassak. Hogy ez egy kőszínházban fog megvalósulni vagy független térben, független társulattal, nem tudom. Legyen meleg.

Amikor megszületett az igény benned, mondjuk, a drámaalapú előadások iránt, elkezdted keresni ennek a lehetőségét?

Ezek ilyen pici vágyszerű dolgok voltak, hogy „ó, milyen jó lenne”, de valójában a Váróterem mellett nem igazán kerestem ennek a lehetőségét, egészen 2018-ig. Az év nyarán, mielőtt hazajöttem volna Szegedre, megfogalmazódott bennem az, hogy nyáron is kellene dolgozni. Innen jött az ötlet, hogy jelentkezzek statisztának a Szegedi Szabadtéri Játékokra, aztán végül Jourdainné szerepét kaptam meg. Sorsszerűnek éreztem az egészet. Mielőtt jelentkeztem, és kiderült volna, hogy Jourdainné szerepét nem tudta elvállalni az a színésznő, akire eredetileg gondoltak, Herczeg T. Tamás utólag mesélte, hogy arra gondolt, erre a szerepre olyan színésznő lenne alkalmas, aki valamilyen szempontból szegedi vonatkozású, Erdélyben végezte a színművészeti egyetemet és százhetvenöt centi magas. Utána kapta meg az önéletrajzomat, amit a Szegedi Szabadtéri Játékok produkciós menedzserének, Kristó Helgának küldtem, és rám mindhárom kritérium talált, amit Tamás magának megfogalmazott. Mi előtte nem ismertük egymást, utánam kérdezett, és mivel mások is megerősítették, hogy alkalmas lennék erre a szerepre, felhívott telefonon. Pont aznap volt a harmincharmadik születésnapom. Azt hiszem, ez volt az a folyamat, ami elindította bennem, hogy ne csak a ZUG faláig lássak el, és ha vannak vágyaim, akkor menjek tovább! Muszáj választ kapnom a bennem felmerült kérdésekre.

A Váróteremből többen játszottak a Reactor előadásaiban is. Ez nálad felmerült?

Annyira fura, így visszagondolva, hogy soha nem kerestem máshol lehetőséget. Néha megfordult a fejemben, hogy milyen lenne máshol játszani, de igazából a Váróterem a szívügyem volt, teljes energiával csináltam.

Hogy állsz az idegen nyelven való játszással? Volt egy román nyelvű monológod is az egyik előadásban.

Régebben nagyon be voltam feszülve attól, hogy idegen nyelven megszólaljak, ez nyilván egy hozott dolog, és sokszor, amikor tudtam vagy értettem, akkor sem mertem beszélni. Szerencsére, amikor minden tétet levettem erről, akkor már mertem jobban használni a román nyelvet is. Most már lazább a viszonyom ezzel.

Az nagyon vicces volt, amikor az Occupy yourself című előadásban a rendező, Cosmin Matei azt mondta a bemutató előtt öt vagy hat nappal, hogy „Maya, ezt románul kéne mondani.” Két és fél oldal románul… Elkezdtem Cosminnal alkudozni, hogy negyven–hatvan százalék román–magyar. „Nem”, mondta, „az egész”, és akkor végül is megbeszéltük azt, hogy fele-fele. Hatházi kitalálta, hogy legyen ott nálam románul a szöveg, és ha elakadok, akkor kezdődjön a jól bevált interakció a közönséggel (Maya a nézőkkel együtt olvasta fel a papírra írt román nyelvű szöveget – szerk. megj.). Egy idő után már az volt nehéz, hogy eljátsszam, nem tudom jól kiejteni, nem tudom a szöveget sem, s mindez hihető legyen.

Botos Bálint, aki a párod is volt, több várótermes előadásnak a rendezője. Milyen volt a közös munka?

Szerintem mi a végére megtanultunk együtt dolgozni. Az, hogy éppen mennyire tudtuk félretenni, hogy mi egy párt alkottunk, hullámzó volt. Nyilván hatottunk egymásra, elég jól ismerem az ő gondolkodását, a nézeteit a színházról, és szerintem nagyon jól tud színészt vezetni. Amiken jókat derültünk – persze, mindig utólag –, hogy például a Zéró próbáján (r. Botos Bálint, 2014 – szerk. megj.) kint álltam, és be kellett jönnöm; bejöttem, vettem egy levegőt, és mondta, hogy „nem jó”. Annyira ismert, hogy abból, ahogy vettem a levegőt, ő már tudta, hogy rossz úton indulok el. Szerintem neki azt kellett megtanulnia, hogy hagyjon megnyilvánulni, és utána mondja, hogy nem jó. Nekem pedig meg kellett tanulnom azt, hogy ha ő néha élesebben fogalmazott, ne vegyem szívre. Ezekhez időre volt szükség.

Közel tíz éven keresztül egy társulatban dolgozni, egy jól összeszokott csapatban, bizonyára biztonságérzetet adott. Milyen érzés ebből kilépni?

Hiányoznak a többiek, de érzem, hogy meg kellett tennem ezt a lépést, nemcsak amiatt, mert szinte minden borult az életemben, hanem mert azt is éreztem, hogy talán meg kellene próbálnom, hogy mit bírok. A Váróteremhez egy évig visszajártam Szegedről játszani, aztán – vicces kimondani is – tizenkét év után hazatértem Szegedre. Hazajöttem, nem kellett azért teljesen a nulláról kezdeni. Nem tudtam pontosan, mi vár rám, azt tudtam csak, hogy lesz a tehetséggondozós munkám.

Jól érzem magam itthon. Szeged sokkal nyugodtabb, mint Kolozsvár, és itt valahogy én is nyugodtabb vagyok. Érdekes, hogy mennyi emlék csengett már le bennem, és most azokra, amelyek korábban fájópontok voltak, könnyebben tudok visszagondolni.

Kolozsvárhoz milyen a viszonyod?

Szeretem Kolozsvárt, mert sok barátom van ott. Azt hiszem, nem hiába tartott egy évig az az ingázás. Lehet, hogy egy év kellett ahhoz, hogy teljesen elköszönjek a várostól. Olyan típus vagyok, aki a végtelenségig kitart, lehúzok magamról sok-sok réteget, hogy „bírom, menni fog”. Aztán rájöttem, hogy nincs értelme. És pont jól jött ki a lépés, mert jöttek új tagok a Váróteremhez, két nagyon tehetséges ember, Veres Orsi és Varga Huni. Ők át tudtak venni szerepeket tőlem, és ilyen szempontból is jót tett a csapatnak, mert van vérfrissítés.

Egyébként vicces, mert a Románia 100-at játszottam utoljára (r. Lovassy Cseh Tamás, 2019 – szerk. megj.), és ott az utolsó mondatom előtt megkérdezi tőlem Mostis Gergő, hogy „Eszter, hová mész?”, én pedig azt válaszolom, hogy „kicsomagolok, valahol nagyon messze innen”. Igazából ezzel a mondattal búcsúztam a ZUG-tól és a Váróteremtől. A többiek tündérek voltak, előadás után kaptam tőlük egy szép füzetet, amibe mindenki írt, szerencsére adtak hozzá egy csomag zsebkendőt is. Felszálltam a buszra, ott kellett elolvasnom, és hát, gondolhatod… Nagyon szépen megfogalmazták azt, hogy milyen volt együtt, hogy miket tapasztaltak belőlem. Írták azt is, hogy mindenben támogatnak, nem tartozom semmivel, ne legyen lelkiismeret-furdalásom, menjek és csináljam a dolgom. Szóval, sírtam egyet.

Románia 100, Váróterem Projekt. Fotó: Bethlendi Tamás

Akkor te 2020 januárjától vagy hivatalosan szabadúszó? Mit csinálsz még emellett?

Szabadúszó vagyok, és Szegeden a bűnmegelőzési központnál tehetséggondozással foglalkozom. Itt a fókuszban elsősorban a gyerekek és a kamaszok vannak. Kispéter Andrea az elnöke a szegedi központnak, aki a volt színjátszókörös tanárnőm. Andival húsz éve ismerjük egymást, mindig figyelemmel kísérte az életemet, mint egy jó szülő. Amikor felborult körülöttem minden, ő jött ezzel, hogy szerinte alkalmas lennék arra, hogy tehetséggondozással foglalkozzam. Nagyon örültem neki, mindig is szerettem volna ezt kipróbálni. Gyerekeknek tartunk képességfejlesztő és társadalmi beilleszkedést segítő foglalkozásokat; van élménypedagógia része is, és a kollégáim pedagógusoknak is tartanak tréningeket, amiken én is részt veszek. Mellette a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Kar Zeneelméleti Tanszékén vagyok óraadó tanársegéd, Herczeg T. Tamással kínai operaénekeseknek tartunk színpadi gyakorlati órákat.

Nagyon furcsa, mert hazajöttem, és valahogy sorra jöttek a lehetőségek, eszébe jutottam embereknek, akik azt mondták: „Gyere, Maya, nézzük, hogy csinálnád.”

Akkor igazából nem ért téged hidegzuhanyként a szabadúszás, meg az, hogy magadat kell menedzselned.

Ezt még tanulom. A barátaim szerint van, amit csiszolni ezen, mert túl szerényen csinálom. Szerintük sokkal bátrabban, magabiztosabban kellene jelen lennem, de szerintem nem véletlenül volt sokáig egy fal körülöttem, én ennél jóval óvatosabb vagyok. Nekem kell egy kis idő, amíg feloldódom. Persze, ez is helyzetfüggő, de általában először szeretem alaposan felmérni a terepet.

Ha valaki végiggörget a Facebook-profilodon, láthatja, hogy állást foglalsz közéleti témákban is. Ez a felelősségtudat vagy felelősségvállalás mindig jelen volt az életedben? Feladatodnak érzed, hogy felhívd ezekre a témákra a figyelmet?

Ameddig Kolozsváron laktam, addig is nyomon követtem bizonyos eseményeket, most pedig nagyon sok olyasmit olvasok és tapasztalok, amikkel magánemberként nem értek egyet, amiket konkrétan embertelennek gondolok. Egyszer ültünk egy asztalnál, az elnyomás témáját jártuk körbe, és egy darabig teljesen nyugodtan tudtam hozzászólni, de egyszer csak eldurrantam. És mielőtt az öngyötrés bekapcsolt volna, Zsolt (Csepei Zsolt, a Váróterem Projekt tagja – szerk. megj.) teljesen megnyugtatóan összefoglalta nekem, hogy ez nem jó és nem rossz, egyszerűen én így működöm: van egy pont, ahol kiakad az igazságtalanság-hőmérőm, és olyankor robbanok.

Szerintem fontos, hogy beszéljünk ezekről a témákról. Ezt most nem ilyen nyálas gagnek szánom, de amiatt, hogy elkezdtem gyerekekkel és fiatalokkal sok időt tölteni, dolgomnak érzem, hogy az a sok tehetséges és jó képességű gyerek higgyen a képességében, és kezdje el használni, amit tud. Mert igenis fontos, hogy ők hogyan mennek tovább, mennyire merik magukat vállalni.

Doktoranduszhallgatóként mi a kutatási területed? Esetleg várható, hogy egyszer csak tanítani is fogsz?

Most a doktorimmal küzdök. Hatházi András a témavezetőm, megígértem neki, hogy havonta küldök részeket, amit nem tudtam tartani, mert nem volt olyan gyors és egyszerű az újrakezdés. A kutatási témám a figyelem szerepe a színészképzésben. Amiatt kezdtem el a doktorit, mert érdekel a tanítás, és azt keresem, hogy mik azok a tényezők, amik segítik, illetve gátolják a figyelmet. Egy olyan módszert keresek, ami segít megtanulni, hogyan kezelhetjük azokat az érzelmi hullámokat, amik a színészképzés során blokkokat idézhetnek elő. Egyelőre azt érzem, nem rendelkezem elég tapasztalattal ahhoz, hogy egyedül tanítsak. Még. Vagy még szerénykedek, nem tudom. Egyelőre korainak érezném, de hosszú távon nem tartom lehetetlennek.

Érdekes ez a kettősség, mert szerintem sokaknak egy nagyon határozott nő képe ugrik be rólad, a sokat emlegetett bizonytalanságok elsőre nem észrevehetők.

Szerintem ez örök életemre el fog kísérni. Kaptam olyan visszajelzéseket is, hogy van egy rideg vagy hűvös kisugárzásom, ami – őszintén – meg szokott ijeszteni, ennél lazábbnak gondolom magam. Nagyon bizonytalan tudok lenni, viszont megtanultam, hogy a kételyeink nem pusztán ellenségek, és ha bizonytalan vagyok, akkor valahol jó úton vagyok, mert van ott valami kérdés, aminek utána kell járnom. És nagyon szeretek elemezni.

Nehéz lehet úgy élni az életed, hogy közben folyamatosan reflektálsz rá. Hogyan kapcsolsz ki?

Azért szoktam adni az agyamnak is pihenőt. Szeretem a csendet, akkor nincs önmegváltás, semmi keresés. Olyankor csak csend van, és nagyon jó, hogy csend van. Végre. Mostanában munkába menet útba ejtem a Tisza-partot, ilyenkor egyszerűen leülök, nézem a vizet és kikapcsolok. Vagy a barátaimmal vagyok, jókat röhögünk, mert van egy bohócénem is, őt is ki szoktam néha engedni, s akkor így elvagyunk itt többen bent. A humor nagyon fontos.

Ha már emlegetted a visszajelzéseket, 2016-ban a Játéktértől A legjobb 35 év alatti színész díját kaptad, amin Simó Emesével osztoztatok. Ez a díj mit jelentett számodra?

Meglepődtem, nagyon boldog voltam és nagyon jólesett. Épp jókor jött, mert akkoriban feltevődött bennem a kérdés, hogy vajon annak, amit csinálok, van-e valamilyen minőségi értéke. De nem az volt, hogy „jó, akkor hátradőlünk”, hanem csupán annyi, hogy „hú, oké, akkor csináljuk tovább”.

Emlékszem, Hatházi András laudációját hallgatva az volt az érzésem, mintha egy megfoghatatlan emberről beszélne, akit tényleg nem lehet x számú karakterbe sűríteni.

Szerintem ő ott nagyon elkapott belőlem valamit. Úgymond bocsánatot kért, hogy nem aggatott rám jelzőket, de nekem meg pont ez esett nagyon jól, hogy meghagyott engem szabadon. Hogy „hű, akkor én még lehetek akármilyen vagy akárki”, és ez nagyon fontos. Valami ilyen érzetek miatt indultam én útnak egyszer valamikor. Amikor Palocsay Kisó Katával megcsináltuk a Qkacot (2016), az is amiatt volt jó, mert azelőtt már nagyon régen éreztem, hogy meg akarom próbálni, milyen egyedül végigvinni valamit. Kemény volt negyvenöt percig egy hengerbábot megszemélyesítenem úgy, hogy minden rajtam múlik, mégis imádtam. Valamiért azt éreztem, hogy szükségem van rá, hogy egyedül a saját lábamra álljak. Ezt az előadást el is fogom hozni Kolozsvárról, szeretném még játszani, és lenne Szegeden is lehetőségem rá.

A Qkac például teljes ellentéte annak, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékokon monumentális előadásokban játszol, immár harmadik éve.

Hát igen, ezzel a sok-sok ellentmondással, ami bennem van, néha nagyon nehéz. Igen, „egyedül lenni, egyedül csinálni”, „ó, de jó lenne csapatban”, „hú, csapatban vagyok”, „hú, de akkor most az kellene, hogy”… Néha azt érzem, ennek soha nem lesz vége. Van egy részem, amelyiknek kell az egyedüllét, mert olyankor töltődöm. Viszont nyilván én is szeretem az embereket, csak van egy lejárati időm, amikor el kell mennem tíz percre. Leülni padra, partra, nézni a vizet; ami jön, azt engedni, és elfogadni, hogy most pont úgy jó, ahogy van.

Így visszanézve, és persze csak általánosságban véve, valahogy mintha bevonzanád a komikus-abszurd szerepeket. Te hogy érzed?

Igen, megtalálnak ezek a szerepek, és sokszor megkapom azt a jelzőt, hogy „furcsa”. Ha a várótermes szerepeket nézem, például a Keddnél is az elrajzoltság, a humor, a furcsaság az első, és végigpörgetve szinte mindegyik előadásban. De akár most legutóbb is Szegeden az Übü királyban (Übü a király, a zabszurd, r. Herczeg T. Tamás, 2020) ahol Übü mamát játszom. Hát, nála is vannak furcsa dolgok… Talán a Liget (r. Botos Bálint, 2018) volt más, ott egy líraibb, személyesebb karakter bőrében kellett lennem, ott volt nevem is, nem csak annyi, hogy „színész”. Vagy a Váróteremnél még játszottam Gertrudist, azt testhezállónak éreztem.

Azt tudom, hogy rám Júliát, Melindát vagy más naiva-szerepet biztos nem osztanának, mert megjelenne Rómeó, ránéznék a cinikus fejemmel, és vége lenne az előadásnak. Viszont azért szeretnék más feladatokat is kapni; kíváncsi vagyok, még milyen szerepekben tudnak elképzelni.

Vannak rendezői hajlamaid, érdekel ez a része?

Amire felfigyeltem és jólesett, hogy amikor a Rendőrség, avagy a helyzet egyre hülyébb című előadásnál rendezőasszisztens voltam (r. Herczeg T. Tamás, 2019), Tamás nemcsak a színészeknek adott teret, hanem én is mondhattam az ötleteimet, jöhettem ajánlatokkal a szöveg kapcsán; és volt, ami benne is maradt az előadásban. Jó volt belekóstolni ezekbe a dolgokba úgy, hogy nem tanultam, hanem csak érzésre vagy hallásra megyek, és mint egy csatorna, mondom hangosan a szöveget. Arra, hogy egy teljes darabot megrendezzek, nem tudom, van-e elég képességem. Igen, tudom, tele vagyok önbizalommal…

Kipróbáltad magad a film területén is, voltál Filmtett-táborban. Mik a filmes tapasztalataid?

Több kisfilmhez is hívtak, például a sapientiás diákfilmekhez. Szerettem a forgatásokat, ahogy megteremtik az atmoszférát, meg az aprólékosságot, hogy pontról pontra vettük a dolgokat. Szerintem elég könnyen alkalmazkodom egy terephez, egy forgatási helyszínhez vagy egy próbateremhez, viszonylag hamar elfogadom a feltételeket. Kaptam egyszer egy érdekes bókot, amikor összefutottam valakivel az utcán, és az illető teljesen megdöbbenve kérdezte, hogy „Te a valóságban így nézel ki?” Merthogy ő látott valamilyen filmben, és teljesen más arcom van. Soha nem derült ki, mire gondolt, de hát mindenre nem kell rájönni.

Persze, engem is érdekel a filmezés, nagyon szívesen kipróbálnám magam egy nagyjátékfilmben. Régebb mindig csak azt mondtam, hogy „á, jó lenne…”, de most már nemcsak egy vágyálom, hanem „igen, ha jó lenne, akkor tegyünk is érte”. Már nem akarok annyira szerénykedni. Harmincöt éves vagyok, és ha ebbe belegondolok, akkor egy kicsit megijeszt. Voltam egyszer egy beszélgetésen, ahol egy színházigazgató nagyon finoman és részletesen elmondta, hogy a fiatal színésznő meddig fiatal színésznő, milyen szerepek találhatják meg stb. Szóval, néha megijedek, aztán megvonom a vállam, és csinálom tovább a dolgom.

A skatulyák ijesztenek meg?

Az is, meg hogy telik az idő. És hogy nagyon jó, hogy most már nemcsak másokat tartok magam előtt, hanem elkezdtem magamat is előbbre venni. Néha elgondolkodom, hogy mi van, ha túl későn kapcsoltam, aztán rájövök, hogy hülyeség, örüljek annak, hogy elkezdtem olyasmiket csinálni, amiket szeretnék. Van például egy régi vágyam: venni egy varrógépet és megtanulni varrni.

Folytatni szeretném ezt a „saját lábra állást” és tenni azt, ami az én dolgom.