Borcsa Imola: Látszólagos parttalanság

Amikor telihold ragyog a turkáló felett. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Borítókép: Barabás Zsolt

Már az előadás rövid ismertetőjét olvasva fellelkesültem, hogy éppen egy turkálót választ kisvárosi története helyszínéül Radu Afrim, hiszen a turkálók emblematikus helyszínei tágabb régiónknak. Ezt nemcsak számuk, de életképességük is bizonyítja, hiszen a kisvárosi vállalkozások fennmaradását vizsgálva, kis túlzással arra a következtetésre juthatunk, hogy sok minden változik, de a kocsma és a turkáló örök.

Itt van tehát a Golyó & Son turkáló, itt gyülekezik a kisváros és a vidék néhány különc vagy éppen tipikus figurája, például a kotnyeles vénkisasszony, a szenzációhajhász újságíró és az Insta-sztár. Azért vannak itt, hogy rájuk találhassanak a ruhák, hisz bármit is gondolnánk, ez nem fordítva történik: a ruha választja ki a „személyiségének” megfelelő tulajdonost. De nemcsak ezért gyülekeznek; telihold van, a káosz, az események sűrűsödésének és a lehetőségek kibontakozásának ideje, kiemelkedés a hétköznapi eseménytelenségből.

Afrim közvetítésében ugyanis a kisvárosi élet eseménytelen, a szereplők nem a jelenre összpontosítanak, lelki életük jó részét a múlton való merengés vagy a jövőbeni, sejthetően soha meg nem valósuló tervek szövögetése teszi ki. Azonban ez az akaratlan vagy akaratlagos kivonulás az események sodrából, a jelenen kívüliség a varázslat lehetőségét is magában rejti. Azt hiszem, az Afrim előadásaiban megjelenő mágikus realista jegyek nem csupán egyéni vonzódás és indítékok következményei, hanem társadalmi meghatározottsággal bírnak. Erről a jelenségről beszél egy elemzésében Vasile Dâncu szociológus, amikor azt mondja, a román társadalomban a naivitás, valamint a csoda és a mágikus megmenekülési formák iránti hajlam megmaradt.

A kisvárosi élet látszólagos parttalansága, banalitása egyébként a történetvezetésben is leképeződik. Az előadás mintegy kétharmadában nem fedezhető fel a cselekmény konkrét iránya, inkább valamiféle csapongás jellemzi, a néző az eseménytelenségben lubickol, mondanom sem kell, élvezettel, Afrim fergeteges humora ugyanis sűrűn átszövi az előadást. A humorban persze társadalomkritika van, ez villan elő, sőt inkább villódzik, ugyanis szinte minden félmondatban rejtőzik ilyen intenció, ezek gyors egymásutánisága azonban néha szinte követhetetlenné fokozódik. Számomra mindenképp kulcsmomentum Tamara (P. Magyarosi Imola), a szenzációhajhász újságíró közvéleménykutatása, amely a hazai demokrácia állapotáról fest tökéletes képet: a feltett kérdésre, hogy vajon ki a hibás Dima Carmen (Pál Ferenczi Gyöngyi) magányáért, ő vagy az őt évekkel korábban visszautasító férfi, igennel vagy nemmel lehet válaszolni (így!), az öt válaszadótól pedig hat válasz érkezik.

Ha már a humornál tartunk, szót kell ejtenem a színészi játékról is; hiszen hogy mennyire kiemelkedő, arra akkor ébredtem rá, amikor rájöttem, hogy Benedek Ágnes egyébként hibátlan Claribella-alakítása nem tűnik ki zavaróan a többi közül. Székely Claribelláé – akit előző szentgyörgyi előadásából, az Egy zabigyerek kék háttér előtt törtenetet mesélből emelt át Afrim ebbe a produkcióba – egy hihetetlenül hálás szerep, és nem hiába lett belőle helyi Youtube-híresség. Ő a székelyruhába öltözött „szőke nő”, aki butácska arckifejezéssel, ropogós akcentussal mond releváns véleményt a filmművészetről. Itt van tehát ez a hatalmas humorpotenciállal rendelkező szereplő, aki könnyen válhatna a nézői figyelem középpontjává, mégsem ez történik, a színpadon teljesen kiegyenlítettek az energiák, egyformán kíváncsi a néző minden szereplőre.

Érdemes lenne külön is szólni mindenkiről, én azonban Pál Ferenczi Gyöngyi játékát emelném ki, aki a szerep kedvéért az orgánumát is megváltoztatja, és egy „engem annyi csalódás ért az életben, hogy bármelyik pillanatban teljesen jogosan elsírhatnám magam”-tónusban szólaltatja meg Dima Carment, a saját cudar sorsában tetszelgő vénkisasszonyt.

Az előadás több esetben is körüljárja egy-egy szereplő saját sorsához, illetve a közösségen belül betöltött szerepéhez való viszonyának kérdését, és majd’ minden esetben az identitás válságával találkozunk, ami a külvilág rólunk, illetve a mi magunkról alkotott kép közti diszkrepanciából fakad. Ott van például Golyó (Erdei Gábor), a családi hagyományt továbbvivő, és annak súlyát hordozó turkálótulajdonos, aki disszociatív személyiségzavarral küzd, és időnként nagyapja, Vörösházy Vilmos személyisége tör belőle felszínre. A grófnő, Puskás Hajnalka (Gajzágó Zsuzsa) alakja szimbolikusnak tekinthető, a külvilág Erdély-képe egyesül az ő figurájában. Vámpírjelmeze a külföldiek mentális térképén a vidékünket jelölő Drakula és Báthory-grófné alakjait juttatja eszünkbe (díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu), különös betegsége (éjszakánként fél órát magyarul, fél órát pedig románul beszél), sajátos és humoros megjelenítése a romániai magyar tudathasadásos léttapasztalatnak, annak, hogy Romániában magyarnak, Magyarországon pedig románnak tekintenek.

A tetőponthoz közeledve felgyorsulnak és határozott irányt vesznek az események, ekkor kap egy noir tónust az előadás. Megtudjuk, hogy egy átkot kell feloldani, s ennek egyetlen lehetséges módja a gyilkosság, ráadásul fontos kikötés, hogy az áldozat csakis jövevény lehet. A gyilkosság rituális jellegét emeli ki az áldozatnak kiszemelt, véletlenül, távolról odakeveredett utazóra, Andorra adott maszk is. Nemcsak maga a gyilkosság, hanem annak elbaltázása is többletjelentéssel bír. A vehemens hagyományőrzés és az idegen befolyás elutasítása közben mégiscsak megvan az igény a világ sodrásába való becsatlakozásra, bár mindezek főként kölsőségekben jelennek meg. Ugyanezt az üzenetet erősíti a színpadkép is, a turkáló vitrinét a magyar népművészetben fellelhető, indás motívumvilág díszíti, belső tere azonban modern, a bevásárlóközpontok üzleteire emlékeztet.

Habár a gyilkosság ezúttal nem sikerül, a történet nem érhet itt véget, a következő alkalomra egy újabb áldozatot kell kiszemelni, hiszen lesz még telihold, s élnie kell a reménynek, hogy az átok feloldható.  

Az Amikor telihold ragyog a turkáló felett egy eklektikus, burjánzóan részletgazdag előadás, amelynek könnyed humora alatt rengeteg felfejtésre váró réteg rejlik. Afrim jó érzékkel tapint rá a közösség problémáira, mentalitására, tükrébe belepillantani egyszerre élvezetes és elgondolkodtató.

——————————
Amikor telihold ragyog a turkáló felett. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. A bemutató dátuma: 2020. október 9. Rendező: Radu Afrim. Író: Radu Afrim; Fordító: Kali Ágnes; Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu; Zene, sound design: Kónya-Ütő Bence; Színpadi mozgás: Vass Zsuzsanna. Szereplők: Bartalis Szabolcs, Benedek Ágnes, Csomó Tünde Tímea, Erdei Gábor, Gajzágó Zsuzsa, Kónya-Ütő Bence, P. Magyarosi Imola, Pál Ferenczi Gyöngyi, Szakács László, Vass Zsuzsanna.