Váradtól Mexikón át Udvarhelyig – Dálnoky Rékával László Zsuzsa beszélgetett

Váradtól Mexikón át Udvarhelyig – Dálnoky Rékával László Zsuzsa beszélgetett

Borítókép: Dálnoky Réka, Kiss Tamás, Trabalka Cecília a 9. Interetnikai Színházi Fesztiválon, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely, 2018. Fotó: Szász Zsuzsi

Dálnoky Réka dramaturg, drámaíró tavaly ősz óta az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészeti vezetője. Egy kávé mellett beszélgetünk. Nem ismerjük egymást személyesen, a találkozóra egy kedves, energikus fiatal nő érkezik. Első ránézésre nem arra gondolnék, hogy egy kőszínház művészeti vezetéséért felel. Nem is akármilyen világhelyzetben… És lám, mégis!

Kezdjük azzal, hogy komoly színházi kötődések vannak a családodban. Hogyan is?

A nagyszüleim színészek voltak, a nagynéném szintén, az unokatestvérem is egy ideig, és a testvérem is az (Dálnoky Csilla a Csíki Játékszín társulatának tagja – szerk. megj.).

Ez mennyire befolyásolt a későbbi döntésedben, hogy színházzal szeretnél foglalkozni?

A családban igazából csak a szüleim nem színházi emberek, bár az ő életüknek is szerves része volt mindig a színház, így nekem is azzá vált kicsi korom óta. Emlékszem, gyermekkoromból, ahogyan a váradi színház páholyának bordó bársony párnázatára tettem az államat, és áhítattal néztem az előadásokat. Még szünetben sem akartam kimenni, nehogy eltűnjön a varázslat.

Fel sem merült benned, hogy színész légy?

Gyerekkoromban sok színjátszókörben vettem részt, és nagyon élveztem csinálni, később viszont egyre jobban elkezdett vonzani a külső szemszög, ezért is választottam ezt a szakmát. Egy dramaturg, drámaíró mindig a teljes képet látja. Más ez, mintha benne lennél a sűrűjében, és ez nekem mindig tetszett. Nagyon izgalmas rálátni az egészre, és annak tükrében foglalkozni az apró elemek polírozásával. Én Skóciában jártam egyetemre, és ott nagyon más a színházi oktatás: inkább „színházcsinálókat’’ nevelnek, mint egyvalamire szakosodott alkotókat. Tavaly például Csíkban dolgoztam dramaturgként Vladimir Antonnal a III. Richárdban[1], és egy ideig – a vírus miatti szigorítások alatt – a próbákon maximum hárman lehettek a színpadon. Ha már nagyon hiányzott még egy test vagy egy hang, akkor én álltam be. Dramaturgként mindenkinek tudtam a szövegét, ez nagyon praktikus volt. Persze, adódtak vicces, konfúz helyzetek, amikor megkérdezték, hogy „Te most Buckingham vagy? Az előbb még a királynő voltál.” 

Olyan színházi közegben nevelkedtem, amiben mindenki azt csinálja, amire épp szükség van. Fellépek a színpadra vagy hangosítok, ha kell – persze, nem értek mindenhez egyformán jól, de mindig az a mentalitás vezérelt, hogy a helyzeteket meg kell oldani, és Skócia ezt csak megerősítette bennem.

Akkor térjünk vissza kicsit Skóciába! Ott tanultál, majd maradtál még az egyetem után is egy ideig.

Sokféle színházi élményben volt részem, de azt soha nem hallottam az egyetemi évek alatt, hogy színházat így, vagy úgy kell csinálni. Az a közeg, amiben tanultam, nagyon demokratikus, és kicsit mindenki mindenért felel. Ez azért jó, mert így sokkal inkább együtt vagyunk a folyamatokban. 

Ami még rendkívül fontos, hogy ott nagy hangsúlyt fektetnek az empátiára, erős a szociális érzékenységre való nevelés. Hogy csak egy példát mondjak: az állam figyelmet fordít arra, hogy a fogyatékkal élő színészek kapjanak munkalehetőséget, erre kiépített weboldalak is vannak. Az empátiát minden téren nagyon tudatosan fejlesztik: ahhoz például, hogy jó drámaíró legyek, hogy empatikusan tudjam a színész szájába adni a szöveget, értenem kell, milyen érzés reflektorfényben állni, és egy szöveget elmondani.

Hány évet éltél külföldön?

Majdnem nyolcat. Elvégeztem az alapképzést, azalatt egy évre elmentem Francia Polinéziába, Tahitire, egyfajta kulturális követként. Ott diákszínjátszó-köröket tartottam, interaktív, szociális színházat csináltunk az ottani fiatalokkal azokról a témákról, amelyek foglalkoztatták őket. Miután befejeztem az egyetemet, egy évet voltam Mexikóban, ahol szintén drámafoglalkozásokat tartottam, és forgatókönyvírást meg kommunikációt tanítottam. Majd visszamentem Skóciába mesterizni, és utána hazaköltöztem.

Arra nem gondoltál, hogy maradj még, hogy ott keresgélj újabb utakat, lehetőségeket? Mi hozott haza?

Valamiféle idealizmus, amit néha fel is rónak nekem. Nem mintha nem lenne felfedezni való más helyeken, de abban hiszek, hogy el kell menni, majd visszatérni a megszerzett tapasztalatokkal. Mindenképp azt szerettem volna, hogy amit én eddig örömmel és lelkesen fedeztem fel, hazahozzam.

Most egy színház művészeti vezetőjeként sok mindent hasznosíthatsz ezekből a tapasztalatokból. És akkor lassan érkezzünk is meg Udvarhelyre! Hogyan történt a társulattal való találkozás, majd a folytatás?

Miután hazaköltöztem, sokáig szabadúszóként dolgoztam, ódzkodtam a leszerződéstől. Hívtak kőszínházakba, de féltem, hogy pont azt a változatosságot veszítem el, amit külföldön megtapasztaltam, és amit szerettem volna megtartani. Aztán Boros Kinga beajánlott egy pici munkára Udvarhelyre, hogy szakmai beszélgetéseket vezessek egy fesztiválon, ami alatt az akkori művészeti vezetővel, Zakariás Zalánnal jól egymásra hangolódtunk. Zalán megbízott egy egyéni műsor dramaturgi munkájával, majd amikor Vladimir Anton jött Udvarhelyre A mi kis városunkat[2] rendezni, engem ajánlott mellé dramaturgnak.

Vladimir Anton és Dálnoky Réka A mi kis városunk olvasópróbáján, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely, 2019. Fotó: Máthé Miklós Mónika

Addig is szimpatikus volt számomra az udvarhelyi társulat, de ez olyan ritka-szép találkozás volt nekem, a rendezőnek és a társulatnak is, hogy akkor nagyon megkedveltem a csapatot. Utána visszajárogattam még fesztivált szervezni, ilyenkor sokat beszélgettünk, izgalmas dolgokat találtunk ki Nagy Pállal, a színház igazgatójával, és azt éreztem, nagyon jól tudunk együttműködni. Aztán, amikor Zalán elment a társulattól, az igazgató engem kért fel művészeti vezetőnek. Ismertem, kedveltem a társulatot, nekem is ügyem volt, ami velük történik. Fontos, hogy ne egóból, státuszért vállaljon el az ember egy ilyen munkát, hanem valóban szívügye legyen, hogy miként tudja segíteni, továbblendíteni a társulatot abba az irányba, amerre mennie kell.

Rögtön döntöttél, hogy elvállalod, vagy rágódtál rajta? 

Ez felelősségteljes döntés, több mint százszor átgondoltam, és sokat egyeztettünk Nagy Pállal azzal kapcsolatban, hogy miket szeretnék megtartani, továbbvinni vagy változtatni. Nem volt könnyű döntés, de mindig szerettem a kihívásokat. Akkor mondtam igent, amikor biztosan éreztem, hogy jól el tudom végezni ezt a munkát, hogy a külföldön megtapasztalt rugalmasságot, színházi sokféleséget hasznossá tudom tenni. 

Hogyan fogadott a társulat? Hiszen más az, amikor együtt fesztiváloztok, időszakos munkákban dolgoztok együtt, és más helyzet, amikor megérkezel művészeti vezetőként.

Nagyon nyitottan fogadtak, azok is, akikkel még nem dolgoztam együtt, akik nem tudhatták, mire lehet számítani. Azt éreztem, ha sikerül megszabni egy olyan irányt, amiben motiváltan tudunk együtt haladni, akkor jól együtt fogunk majd működni. Ez persze hosszas folyamat.

Hogyan látod most a társulatot, miként tervezed őket tovább segíteni az útjukon?

Ez egy viszonylag fiatal, és nagyon fiatalos, dinamikus, kísérletezőkedvű társulat. Hogy merre halad, az Zalánnal nagyjából már körvonalazódott. Szerintem szép irányba. Amikor ő elment, volt egy megtorpanás, de úgy látom, igazából azt az utat kell folytatni, amin vele elindultak. És tovább erősíteni a kísérletezőkedvet, hiszen alkotóként kötelességünk olyan utakat is kipróbálni, amelyekről nem tudjuk, hová vezetnek. És az udvarhelyi társulat nyitott a kísérletezésre, az újra. Itt van például a kirakatszínház, aminek ugyan több évtizedes múltja van, de Udvarhelyen nem volt még ilyen. Nagy kíváncsisággal készült rá a társulat, együtt írtuk a szövegeket, de mivel az események nincsenek előre meghirdetve, felmerült a kérdés bennünk, hogy megállnak-e majd az emberek kirakatszínházat nézni. És azt tapasztaltuk, hogy sokan megállnak, olyanok is, akik nem biztos, hogy bejönnének a színházba. De az utcán elkapják, és érdeklődéssel nézik végig.

Így lehet, hogy kíváncsivá válnak, és legközelebb a színházba is bemennek.

Abszolút. És ez milyen szép, nem? Minden eddigi tapasztalat azt bizonyítja, hogy ha az ember önazonosan, hitelesen, a nézőkért hoz létre valamit, és nem öncélúan – úgy értem, nem csak azért, mert ez a színházi forma most milyen érdekes, milyen furcsa, milyen különleges –, akkor a nézők is nagyon vevők rá.

Szinte meg is válaszoltad a következő kérdésemet, ami az lett volna, hogy szerinted az udvarhelyi közönség mennyire nyitott a kísérletezésre.

Én bízom, nemcsak az udvarhelyi, hanem a mindenkori közönségben, pontosan az előbb mondottak miatt. Szerintem nem feltétlenül az újítás vagy a kísérletezés a cél, hanem hogy figyeljünk az aktuális kérdésekre, amelyek a közönséget foglalkoztatják, hogy azok minket is foglalkoztassanak. Az így feltett kérdések, és az ezekre való válaszok keresése hozzák majd a formát.

Nagy Xénia-Abigél, Az, amelyikben minden rendben van. Meghatározatlan időre – kirakatszínház, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely. Fotó: Erdély Bálint Előd

Kiket szeretnél a társulathoz hívni, kikkel szeretnél együtt dolgozni?

Olyan alkotókat szeretnék hívni, akik – akárcsak én – a merész színházban hisznek. Akik nem félnek hozzányúlni sem témákhoz, sem szövegekhez, akik nem ragaszkodnak a műfaji követelményekhez.  Akiknek fontos, hogy kihívásokat állítsunk magunk elé. Én például nem szeretem az operettet, de drámaíróként rég foglalkoztat, hogyan tudnék olyan operett-szöveget írni, amit én élveznék nézni. Szerintem izgalmas éppen annak nekimenni, ami számunkra nehéz, és abban próbálni megfogalmazni, megtalálni a saját igazságunkat. És úgy látom, a színészek is azokat a kihívásokat szeretik, amelyek kimozdítják őket a kényelmi állapotukból – ehhez kell helyzeteket, lehetőségeket teremteni számukra műfaji változatossággal, különböző megközelítésekkel állandó rugalmasságban.

Milyen előnyei, esetleg hátrányai lehetnek annak, hogy ilyen fiatalon kerül valaki egy társulat élére?

Ami a koromat illeti, volt bennem félelem a közösen kialakított viszonyunk miatt. Mert társulatvezetőként akarva-akaratlanul olyan helyzetekbe is kerülsz, amikor negatív visszajelzést kell adnod valamivel kapcsolatban egy jóval idősebb, és a saját kontextusában sokkal tapasztaltabb embernek. Ami jólesett, és ez szintén az udvarhelyi társulat érdeme, hogy azt tapasztaltam, ha jól van megfogalmazva egy kritika, ha azt nem az éveim számából, hanem simán csak abból mondom, hogy én kívülről látom azt, amit ő csinál, akkor ezt a másik jól fogadja. Úgy gondolom, az, hogy valaki fiatal, lehet előny és hátrány is, csak attól függ, hogy ezt hogyan használjuk. Tudatosan próbálom mindig szem előtt tartani, hogy miben mennyi tapasztalatom van, és ezt a helyzetet a társulat előnyére fordítani. Nyilvánvalóan nem szólok bele olyasmibe, amihez nem értek, vagy amivel kapcsolatban nincs tapasztalatom; és az egyetemen tanultaknak köszönhetem, hogy nem esik nehezemre ilyenkor tanácsot, véleményt kérni. A színházcsinálás csapatmunka – nemcsak a színpadon, intézményes szinten is.

https://lh3.googleusercontent.com/EU4GaALf7xUeCOSy6Ejt94wUiz8SSNR5UAlVzpej2dj0BTArem3EdaNkRVHemX0tMBusEd-K8mm8JD4UNKc4xzSyQXsSV1BKPydeOzcKEiVQRfcxXA78UXa9u_E8DA
Dálnoky Réka. Fotó: Szabó Károly

Vannak új dráma-projektjeid, mikor van időd írni? Hiszen színházvezetés közben doktorálsz, és tanítasz is a marosvásárhelyi egyetemen.

Csíkban kezdtünk el egy közösségi alkotófolyamatot a megfelelés témakörében. Interjúk, beszélgetések alapján szituációkat és karaktereket szőttem, ezeket dobtuk be a színészeknek, amelyekben ők két héten át improvizáltak. Végig jegyzeteltem, és abból született meg a szöveg, amelyből majd az előadás létrejön, remélhetőleg nyáron. És van még egy szöveg, amit az egyetem alatt kezdtem el írni, és amit nagyon szeretnék egyszer az udvarhelyi társulattól látni, de ez egy hosszabb távú terv. 

Azért az vagány, hogy egy társulatnak van „házi’’ drámaírója, aki a színészekben tud gondolkodni, rájuk írni darabot.

Épp most beszélgettünk a színészekkel arról, hogy kit milyen egyéni műsor foglalkoztat. Arra biztattam őket, hogy ne feltétlenül kész szöveget keressenek, mert az őket foglalkoztató témákról új szövegeket is lehet írni. Számomra az az izgalmas, amikor egy alkotó – legyen az drámaíró, rendező – „színészből’’ dolgozik. Erre szép példák adódtak a Vladimir Antonnal való munkafolyamatban vagy a kirakatszínház kapcsán. És hogy mikor van időm írni? Amikor elkapom a megfelelő hangulatot, nagyon gyorsan megy. Most éppen Székely Csabával és Elise Wilkkel írunk közösen egy drámát. Úgy tudok dolgozni, hogy egész nap rohanás van a színházas ügyekkel, de amikor úgy érzem, elkapja a fülemet egy olyan mondat, ami inspirál, és témába vág, akkor minden marad egy pillanatra, és húsz percig csak írok.

Izgalmas, és gondolom, nem mindennapi történet „hatkezes’’ drámát írni. De ez egy másik beszélgetés témája lehet, megér egy külön misét. Mi az, amit fontosnak tartasz megváltoztatni az itthoni szakmai kultúrában? 

Nagyon fontosnak tartom a „mentorkodást’’, és ezt itt Erdélyben kicsit hiányolom. Én mérhetetlenül hálás vagyok azoknak az embereknek, akiktől lehetőségeket kaptam, akik bizalmat szavaztak nekem a kezdeteknél. Itthon először Keresztes Attilával dolgoztam együtt dramaturgként, gyakorlatilag a semmiből adott nekem lehetőséget, és sokat tanultam tőle. Most, hogy én vagyok abban a helyzetben, hogy lehetőséget adhatok másoknak, kötelességemnek érzem, hogy ezt megtegyem. Udvarhelyre minden produkcióba hívunk egyetemistákat azért, hogy tanulhassanak, viszont mi is sokat kapunk tőlük. Bejönnek, nem tudják még, mit hogyan szokás, és éppen emiatt hoznak valami újat, amiről sokszor kiderül, hogy sokkal izgalmasabb, hogy jobb úgy csinálni a dolgokat, ahogyan ők javasolják.

https://lh5.googleusercontent.com/g3sMV68pdzVlufhhAQ1eo7Mft0b7kR-bhifngekPIHMdSgUQp3cs892S5_v2w95-63LdPPG220v4sXuM0WBPuroxYrgIppc_MjUaqZJValslV4r5-tHQNUY_ybdWsw
Varga Márta, Zakariás Zalán, Dálnoky Réka és Lőrincz Viola egyetemi hallgató, a Samuel Beckett Rövidek | Scurte | Shorts című előadás jelmeztervezője, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely. Fotó: Máthé Miklós Mónika

[1] III. Richárd. Rendezte: Vladimir Anton; Csíki Játékszín, 2020.
[2]A mi kis városunk. Rendezte: Vladimir Anton, Tomcsa Sándor Színház, 2019.