Bács Noémi: Kimászni a száraz medencéből
POOL (no water), Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvár
Fotók: Pool (no water) előadás teaser/trailereiből, forrás a Kolozsvári Állami Magyar Színház hivatalos oldala.
Viszontagságokkal teli helyzetekben az ember vagy depressziós lesz, vagy megoldást keres és alternatívákat fedez fel. A Kolozsvári Állami Magyar Színház a második opciót választotta. Alkotóit támogatva alkalmat kínált egy online bemutatóra 2020 nyarán, amikor a vírus miatt tilos volt zárt térben rendezvényeket szervezni.
Műfaji bejáratlansága miatt – legalábbis a KÁMSZ úgy hirdeti az előadást mint az online film-színházi performansz országos premiere – az előadás nem mindig elégíti ki teljes mértékben az igényeket, amiket az újdonság promoválásával felállított a színház. Az események olykor nehezen értelmezhetőek. Ha a néző nem futotta át az esemény hivatalos leírását, nem biztos, hogy követni tudja a művészeti egyetem régi csapatának sikerhajszáját, mert a történetvezetés nem egyértelmű a rengeteg filmes effektnek „köszönhetően”.
A való világ túlszépítésére és a magánélet megjátszására hajlamos emberek – ez esetben művészek – történetét írja meg Mark Ravenhill, kortárs brit drámaíró 2006-ban a Pool (No Water) című drámájában. A vírushelyzet megnehezítette a színészek munkáját, ezért döntött úgy a KÁMSZ kétnyelvű alkotócsapatának egy része, hogy Radu Nica rendezésében filmre viszik a színházat. Erre egyébként 2018-ban már volt egy próbálkozás, de pénzhiány miatt végül nem valósult meg.
A színészek (Buzási András, Kali Andrea, Marosán Csaba, Ötvös Kinga, Varga Csilla) egyesével jelennek meg a kijelzőn, szigorúan home office-ból dolgozva. A felvételek minőségéből könnyen megállapítható, hogy saját telefonjaikra hagyatkoznak, miközben azt mesélik el, hogy Sally (rák) és Ray (AIDS) meghalt már a drámai történet kezdete előtt. Elgondolkodtató, hogy csak a halott szereplők neveit tudjuk meg, a Csapat többi tagja nincs nevén nevezve, érzékeltetve identitásuk jelentéktelenségét. Bármelyikük mondhatná bármelyikük szövegét, az eseményeken ez mit sem változtatna. Akár azt is gondolhatjuk, hogy az összes élő ember ugyanazokkal az általános problémákkal szembesül, ettől már-már társadalomkritikusnak hat az előadás. Miután megtudjuk, hogy két tag a baráti csapatból kiesett, egy harmadik pedig befutott művésszé vált, túlszerkesztett videók lejátszásával elindul az ominózus este bemutatása. A luxusvillával (és nyilván medencével is) rendelkező, sikeres csapattagot Varga Csilla játssza, aki meghívja magához régi barátait egy nosztalgikus estére. Arra azonban senki nem számít, hogy a fiatalkori vetkőzős póker emlékei mellett most azt is megtapasztalják, hogy milyen az, ha közülük valaki a medencébe ugrik és nincs csobbanás, csak reccsenés.
Hála az online tér nyújtotta lehetőségeknek, az alkotók képekben mutatnak be különböző hiányosságokat, amik érvényesek a ma emberére is. Amikor nem épp lábujjakat látunk erős zenei aláfestéssel, a néző képzeletben megtapasztalhatja, hogy milyen lehet gyógyszerfüggőnek lenni és egy érdekbaráti társaságba tartozni; vagy épp hálát adhat azért, hogy az ő élete messze nem ilyen romlott. Képek segítségével könnyebb mély témákat érinteni, ezért is jó választás az alkotócsapattól, hogy ebben a formában dolgoz fel traumákat. Optimálisnak tűnik a képernyő mint tér a kábítószer- és egyéb függőségek árnyalt színreviteléhez, de az elidegenítő hang- és vizuális világ nem engedi a nézőt egy teljes felismerésbe. A történetmesélés és az audiovizuális effektek egyvelege akkor segít az események megértésében, amikor Ötvös Kinga színésznő fürdőruhában imitálja, hogyan nézte meg eszméletlen társuk testét a pánikoló csapat. Sokkos állapotuk várhatóan csak a baleset pillanatáig tart, amíg fel nem fedezik a siker lehetőségét abban a szétroncsolt testben, ami a víz nélküli medence alján fekszik. A stilizált mozdulatok és a torzított látványelemek megerősítik a nézőt, hogy nemcsak az online performansz formája szokatlan, hanem maga a kegyetlen társaság sem egy mindennapi történet részese.
Az intenzív hangeffektek (Vlaicu Golcea technikailag és zeneileg egységesítette a videókat) elérik a kívánt hatást: pszichedelikus hangulatot teremtenek, ami a nézőt arra készteti, hogy elgondolkodjon saját önzőségén. Ugyanakkor az özönvíz-szerűen áramló túlszerkesztett videóeffektek folyamatosan megakadályozzák az együttérzést. Emlékeztetnek minket, hogy ez csak egy film Ravenhill elméjéből, és hogy a sokszor elhangzó „le a ruhákkal” felszólítás figyelmeztet a test múlandóságára és egyben nosztalgiával tekint a ruha nélküli produkciókra. A kómából felébredt, Varga Csilla által alakított szereplő ezt felismeri, ezért követeli a roncsolt testéről készült képeket, amiket társai készítettek róla az ő kéthónapos kómája alatt. A balesetkor kétségbeesett álbarátok elkezdték fotózni a betonra zuhant testet és abban reménykedtek, hogy ezekkel a megrendítő képekkel végre elismert művészekké válnak. Itt is kirajzolódik a szereplők közti felszínes viszony, hiszen a kezdeti lelkiismeretfurdalást gyorsan leküzdve, képesek a saját társuk testéről készült fotókat árusítani, ha ez garantálja számukra a hírnevet.
Felvetődik a gondolat, hogy a szöveg (fordította: Sényi Fanni) csak ürügyként szolgál az alkotóknak, hogy színes és hangos videókat készítsenek otthon, és azokat Andu Dumitrescu látványtervező egymás után illessze. Szerintem azonban a néző azért mégiscsak fokozott kíváncsisággal figyeli a művészet etikai kérdéseit boncolgató alkotókat az innovatív szerkesztésekkel spékelt felvételeken. Az előadás részei sokszor eseménytelenek, de a vége felé hirtelen mégis mindenkinek egyszerre lesz mondanivalója, amelyet mindenképp egy ehető banán-mikrofonba szeretnének elmondani.
——————————
POOL (no water), Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvár. A bemutató dátuma: 2020. június 10. Szerző: Mark Ravenhill. Radu Nica, Andu Dumitrescu, Vlaicu Golcea projektje. Fordító: Sényi Fanni. Projektasszisztens: Kántor Melinda. Szereplők: Buzási András, Kali Andrea, Marosán Csaba, Ötvös Kinga, Varga Csilla.