Miruna Runcan: Ceaușescu árnyéka Nagyváradon
Textul în limba română / Román nyelvű szöveg
Bessenyei Gedő István: Nincs nyereség befektetés nélkül
Romániában még a rendszerváltás után 30 évvel is minduntalan felüti fejét egy igencsak furcsa szocio-pszichológiai kórság. A politikusok, városon csakúgy, mint faluhelyen, amint hatalomra kerülnek, rögtön agyalágyultak lesznek, és visszarepülnek a saját gyerekkorukba. „Mi leszel, ha nagy leszel, Gigel/Pisti/Heinz?” „Ceaușescu, tanár elvtársnő!” És, noha már tényleg felnőtt, Gigelt/Pistit/Heinzot tudat alatt még mindig kísérti annak a megalomániás embernek az árnyéka, aki a 80-as években a tévéképernyőn keresztül arra buzdított minket, hogy „tegyünk meg minden tőlünk telhetőt,” amivel az ő és családja javát szolgáljuk – miközben éheztünk és nélkülöztünk.
1983 januárjában eleven testet öltött a szellem, amely ma is kísért olyan politikusokat, mint Ilie Bolojan Nagyváradon, és a hozzá hasonlókat szerte az országban. Ez a szellem elkezdte megvalósítani az „önfenntartásnak” nevezett rémálmot, amely már 1975-től ott lebegett előtte, de a hatalmi apparátus valamelyest mégis józanabbnak bizonyult a saját vezetőjénél, és egyre halogatta megvalósítását. Konkrétan elrendelte, hogy minden kulturális intézménynek, a falusi könyvtáraktól egészen a Nemzeti Színházakig és Filharmóniákig, abból kell finanszíroznia tevékenységét, amit maga termel – olyan gazdálkodási elveket követve, amelyek szerint a piacgazdaságban mondjuk egy csavargyár működik. Mindezt olyan körülmények között, hogy Romániában egyrészt nem létezett szabad piac, mert a gazdasági rendszert államosították (és ami azt illeti, ebből a központosított rendszerből kilépve még a legjobb csavargyár is csődbe ment volna egy fél év alatt). Másrészt pedig a kulturális intézmények nem csavargyárak: a termékek, amelyeket létrehoznak, nem olyanok, amelyek a piaci versenybe lépve azonnali hasznot hoznának. „Hogyan válhatna egy könyvtár gazdasági értelemben önfenntartóvá?” – tették fel a kérdést 1983-ban az emberek, úgy, ahogy most bizonyára Önök is felteszik. És amikor azt mondom, „az emberek”, akkor egyaránt gondolok a könyvtárak alkalmazottaira és olvasóira (akárhányan is voltak), sőt, a párttisztviselőkre is, akik már évek óta dolgoztak a könyvtárak, színházak, operaházak, néptánccsoportok és filharmóniák igazgatásában. „Hát, nem igazán lehetséges!” – jutottak mind ugyanarra a válaszra. „És akkor mihez kezdünk?” „Valahogy megoldjuk, vagy úgy teszünk, mintha megoldottuk volna!”
Az 1983-as év folyamán a fővárosban és szinte minden nagyobb városban az ment végbe, amiről a Bihar Megyei Tanács elnöke éjjel-nappal álmodozik: összevonták az előadóművészetekkel foglalkozó intézményeket, minimálisra szűkítették a könyvtárak személyzetét, felére csökkentették a könyvek beszerzését, vagy teljesen leálltak vele stb. S vajon ettől költséghatékonyabbak lettek az intézmények? Természetesen nem: a könyvkereskedelem átköltözött a feketepiacra, a színházak műsora megtelt a 20-as, 30-as évekből származó bulvárdarabokkal, amelyekért nem kellett szerzői jogdíjat fizetni, abban a (nyilván hiú) reményben, hogy a közönség majd özönleni fog, és lelkesen nézi azoknak az indiános filmeknek az ad hoc színpadi változatait, amelyeket az 50-es években szakadatlanul vetítettek a mozikban. A színháztermek kiürültek. Egyes igazgatók összebeszéltek a csavargyárosokkal, és kötelezték a munkásokat, hogy színházi bérletet váltsanak: 15 színész játszott 10 „bérletes” nézőnek.
Vajon volt valami haszna annak, hogy ugyanaz a három könyvelő, aki azelőtt három különböző színházban dolgozott, most az összevont intézmény „közös adminisztrációját” intézze? Vagy hogy ugyanaz a három szabó és öt asztalos készítse a Rigoletto meg az Arzén és levendula jelmezeit és díszleteit, ha mindkét előadásnak ugyanazon a héten van a bemutatója? Nyilván nem. Ahelyett, hogy nőtt volna, az előadások száma lecsökkent.
Amit Ilie Bolojan úr és BÁRMILYEN párthoz tartozó kollégái nem fognak fel, az, hogy milyen SAJÁTOS módon kapcsolódik össze a gazdaság, a kulturális élet és a helyi hagyományok a kulturális intézmények adminisztrációjának rendszerével abban az országban, ahol maguk is születtek, és ahol elnézték nekik, hogy kis helyi Ceaușescukká váljanak. Tehát magyarázzuk meg nekik:
1. A Broadway-modell egy olyan évszázados iparra épül, amelyben a producerek (pénzmágnások) különböző pénzalapokat hoznak létre, hogy a piacra dobhassanak egy jól eladható terméket, amelynek bevétele fedezi a költségeket, és profitot is biztosít az előadások, koncertek jegyáraiból. Párhuzamosan ezzel a 19. századi hagyománnyal, a Broadway-modell az USA-ban és más országokban piaci versenyben áll és kiegészül hasonló, off és off-off jellegű modellekkel: olyan független, nonprofit társulatokkal, amelyek szponzoroktól, adományokból teremtik elő a szükséges pénzt, vagy… a központi és helyi hatóságok támogatják őket. És miért kapnak ilyen támogatást? Azért, hogy olyan kulturális termékeket hozzanak létre, amelyek függetlenek a pénztől. Hogy kibontakoztassák a tehetséget, az eredetiséget, a kreativitást. Amelyből aztán, mint egy vámpír, a Broadway-modell táplálkozhat.
2. A francia modell, a maga kisebb-nagyobb egyensúlyzavaraival (ami szinte minden évben felbolydul) a kulturális intézmények különböző rétegeinek együttélésére épül. Egyeseket a központi vagy helyi költségvetésből finanszíroznak állandó jelleggel vagy egy-egy projekt erejéig, másokat független forrásokból tartanak fenn, megint mások részben pályázati pénzekből, részben saját bevételükből élnek. Ez a hálózati rendszer több ezer kulturális intézményt foglal magában, nem kb. 50 előadóművészeti központot, amennyi ma Romániában működik. Vagyis bármilyen összehasonlítás teljesen haszontalan mindaddig, amíg Romániában nem változik meg gyökeresen a kultúrpolitika, az intézmények szervezésének törvényes kerete. Mégpedig azért, mert:
3. Romániában nincsenek: A. Producerek. B. Érdekvédelmi szervezetek vagy szakszervezetek, amelyekhez a színházak dolgozói valós védelemért fordulhatnának, akár alkalmazottak, akár munkatársak, akár függetlenek. És ezért az, hogy a helyi (városi, megyei, országos) hatóságok által fenntartott intézményeket átalakítsák „projektenként” finanszírozott kulturális központokká, úgy, ahogy van, őrültség a szó fizikai, jogi, és főképpen gazdasági értelmében.
4. Európa-szerte a művészeti fesztiválok jelentik a kulturális intézmények bevételének kiegészítő, de igen lényeges forrását minden területen, legyen az színház, opera, szimfonikus vagy popzene, népművészet, stb. Az ilyen rendezvények révén az adott helység hírnévre tehet szert, így a turizmus is beindul, és természetesen a helyi intézmények költségvetésének egy részét is biztosítják. Csakhogy ezek az intézmények mindig részesülnek valamilyen mértékű támogatásban, vagy pedig független forrásokból szerzik be a hiányzó részt. Ha Bolojan úr szeretné hatékonyabbá tenni annak a megyének a kulturális életét, amelyet ideig-óráig vezet, a kollégáival együtt arra kellene törekednie, hogy a már létező néhány fesztivál mellé újabbakat hozzon létre. Az ilyen befektetéseknek nemcsak a helyieket és a megye más településeinek lakosait kellene vonzaniuk, hanem lehetőleg külföldieket is. És akkor bőven lesz bevétel, a helyi alkotóknak lesz munkájuk, illetve a vendéglátóipar is fellendül.
5. A Bolojan úr vezette Bihar megye, illetve Nagyvárad, amelyet nemrég még szintén ő vezetett, olyan európai régiók között akar versenyképessé válni, ahol a kulturális intézményeket sokkal jobban támogatják a helyi hatóságok. Annyival jobban, hogy azok az előadások, koncertek mellett gyerekeknek és fiataloknak szóló alternatív tanulási lehetőségeket, időseknek szóló kulturális és kikapcsolódási programokat is felkínálnak. És nemcsak azért, mert a művelődés elengedhetetlen az ezeken részt vevő állampolgárok számára, hanem azért is, mert így lehet a legjobban bővíteni a közönséget. Ha tehát Bolojan úr és kollégái a város és a megye hírnevére, illetve „hatékonyságra” utaznak, akkor tudomásukra kell hoznunk, hogy a hatékonyság nem nő minden bokorban. Úgy lehet szert tenni rá, hogy közép- és hosszútávú kultúrpolitikai terveket dolgozunk ki, amelyek révén szélesedik a kulturális termékek befogadóinak rétege, azaz lehetővé teszik a változatos és dinamikus közönség kiépítését.
6. A kulturális intézmények hierarchikus rendszerét 1990 előttről örököltük, és ez azóta csak nagyon bizonytalan léptekkel, lineárisan fejlődött, nem szélesedett, vagyis továbbra sem foglalja magában a romániai művészeti mozgalmak teljes skáláját. Ezt pedig nem Ceaușescu-féle módszerekkel lehet „megreformálni,” hanem úgy, hogy az egész struktúrát újragondoljuk, mégpedig abból kiindulva, hogy a művészi alkotások a „közjó” kategóriájába tartoznak, és szem előtt tartva a művészetek legújabb irányzatait (amelyek tekintetében Bolojan úr teljesen tájékozatlannak bizonyult), illetve a helyi és országos kulturális fejlődés elé reális célokat kitűzve. Olyan folyamatról beszélünk, amely Romániában még csak el sem indult, és már 30 éve várat magára, mégpedig azért, mert a politikusoknak, bármilyen színekben is játszanak, még mindig nem sikerült megszabadulniuk a diktatúra utolsó időszakának hosszú, műveletlen árnyékától.
7. Jelenleg a romániai művészekre vonatkozó törvénykezés annyira nehézkesen működik, hogy egyik napról a másikra úgysem lehet egy meghatározatlan idejű szerződést meghatározott idejűvé alakítani anélkül, hogy ne közpénzből kellene ennek a rossz ötletnek az árát megfizetni. Bolojan úr kollégája, Kolozsvár jelenlegi polgármestere, Boc úr, 25%-kal csökkentette a közalkalmazottak fizetését a gazdasági válság idején, amikor még miniszterelnök volt. Mivel Boc úr később mégsem fizethette a zsebéből a kártérítéseket a tanügyi alkalmazottak szakszervezeteinek, az ország minden állampolgárának kellett a saját zsebébe nyúlnia, hogy betömje azt a lyukat, amit Boc úr egy évtizeden keresztül vájt. Még maguk a tanárok is hozzájárultak a saját veszteségük kompenzálásához.
Úgyhogy, tisztelt tanácselnök úr, meg kell állapítanunk, hogy az Ön álma az intézmények „karcsúsításáról” és „összevonásáról” súlyos betegség, amelynek mélyre nyúlnak a gyökerei, és ezért melegen ajánljuk, hogy mihamarabb kezeltesse magát. Szerencsére léteznek hatékony gyógymódok: könyvek, tanulmányok, a művészekkel folytatott tisztességes beszélgetések, a szakmában jártas tanácsosok, akiknek a segítségével más fényben láthat mindent. Egészséget kívánunk!
Fordította András Orsolya