Bessenyei Gedő István: Nincs nyereség befektetés nélkül

Textul în limba română / Román nyelvű szöveg
Miruna Runcan: Ceaușescu árnyéka Nagyváradon

Mindazokat az újabb átalakítási terveket, amelyek a közelmúltban megfogalmazódtak a Bihar megyei kulturális intézmények fenntartója részéről nyilvánvalóan nem lehet leválasztani a közvetlen előzményekről, hiszen az a drasztikus leépítési hullám, amivel már korábban szembe kellett nézniük az érintett intézményeknek, eleve visszavetette az alkotómunkát, és sokakat megfosztott a munkahelyétől (ráadásul egy a járvány okozta gazdasági hanyatlás miatt különösen nehéz időszakban). Az újabban bejelentett, képtelen átalakítási tervek ezt a kilátástalanságot fokozzák tovább, indoklásukban pedig a spórlás az egyetlen őszintének tűnő szempont.

Talán fölösleges részleteznem, miért veszélyes, ha egy kulturális intézmény olyan fenntartó kezébe kerül, aki a fejlődés helyett az őrlángon működtetés mellett teszi le a voksát, és kizárólagos szempontja a kiadáscsökkentés. A befektetés és a nyereség mértéke közötti elemi összefüggéseket (még piaci alapon megközelítve is) nehezen látja át az, aki ilyen javaslatokig akár csak gondolatban is el tud jutni. 

Fontos, hogy a fenntartó kulturális értelemben is gondolkodni tudjon a „nyereség” fogalmáról, a minőségi kérdések tekintetében pedig – ha ő maga nem kompetens – megfelelő szakértői bázisra támaszkodjon. 

Ami a meghatározatlan idejű szerződések eltörlését illeti, ez az ötlet alighanem az elbocsátási hullám folytatásának alig leplezett szándékára utalhat. Súlyosbító körülmény, hogy a fenntartó ily módon már megszerzett munkavállalói jogokat szeretne elidegeníteni az intézmények alkalmazottaitól, és igyekszik tovább fokozni a művészek létbizonytalanságát. (Megintcsak fontos hozzátenni: éppen olyan időszakban, amikor a máshol történő elhelyezkedés rendkívüli nehézségekbe ütközik).

Azon túl, hogy nincs ízléstelenebb dolog, mint művészeket egzisztenciájukban, napi megélhetésükben fenyegetni (ez a jelenség történelmi értelemben is mindig veszélyes alaptünet), azért is nagyon kockázatos öncsonkító mechanizmus ez, mert hosszú távon szegényebbé fogja tenni a Bihar megyei kultúrát – ugyanis automatikusan művész-elvándorlást indít be,  és nagyfokú kontraszelekciót generál. 

Nyilvánvaló, hogy a legkiemelkedőbb nagyváradi alkotók lesznek azok, akik kiváló munkalehetőségek közül válogathatnak majd más városok, vagy a szakminisztérium kulturális intézményeiben. Arra apellálni, hogy az elkeseredett lokálpatriotizmus majd minden létbizonytalanságuk ellenére Nagyváradon tartja őket a végtelenségig, felelőtlen naivitás. A nyári szezonban utcazenészként muzsikáltatott, éves szerződésben tengődő filharmonikus, az utcai zenebohócnak nézett, megalázott bábművész, a vásári komédiásként csuklóztatott színész, az amatőr tánccsoport falunapi fellépőjévé leminősített táncművész, aki évről évre teljes bizonytalanságba kerül a jövőjét illetően, és még egy házkölcsönért sem folyamodhat a bankhoz (mert a hitelminősítésében a szerződéstípus bizony sokat nyom a latba), hamar eljut abba a korba, amikor az első ajánlatra is hajlandó igent mondani, ami ehhez képest emberhez méltóbb életet kínál majd neki egy másik városban. És a tehetségesebbje bőven fog ilyen lehetőséggel találkozni.

Ha nagyváradi művész lennék, és a munkahelyem fenntartója ilyen helyzetbe hozna, én is jobb lehetőség után néznék – pedig nagyon is tudom, mi a lokálpatriotizmus: a gyermekkorom városába tértem vissza kultúrát teremteni, törleszteni valamit a közösségnek, amelyik felnevelt. És nem könnyen csábulnék el, ameddig itthon megbecsülik a munkámat. De ha nem képesek értékelni ott, ahol alkot, egy művészember már büszkeségből se erőltesse magát és művészetét senkire. 

Jönnek majd más önkormányzati és minisztériumi fenntartású intézmények, amelyek meghatározatlan idejű munkaszerződéseket kínálnak hosszabb távon a legjobb nagyváradi művészeknek, olyat, amelyre már lehet egzisztenciát építeni, családot alapítani, gyereket nevelni, iskoláztatni, lakás- vagy autókölcsönt igényelni. Arról nem beszélve, hogy mindemellett a hivatásukban is kiteljesedhetnek, olyan közegben, amely támogatja és értékeli a munkájukat. Sokan fájdalommal hozzák majd meg a döntést, mert szívük szerint az egész életüket a nagyváradi kultúrának áldoznák, és nem mindegy nekik, melyik közösséget szolgálják. De ahol nem kellenek, ahol a munkájukat nem övezi megbecsülés, ott valóban nincs miért maradniuk.

A bihari fenntartó épp azzal az elemi szabályszerűséggel nem tud mit kezdeni, hogy a művészeti munka alaptényezője mindig a humánerőforrásban ragadható meg. Ezt a humánerőforrás-bázist hosszú távra teszi tönkre az intézkedéseivel, sőt, már ezek terveivel is. Mert, akárcsak a piaci logikában, a kulturális életben is fontos tényező az, amit a gazdaság a „befektetői bizalom” terminussal nevez meg. A váradi fenntartó annyit máris elért, hogy ez a bizalom minimalizálódott a szakmában. Nagyon elkeseredett és munkanélküli kell legyen valaki ahhoz, hogy a jelen pillanatban alkotóként Nagyváradra szerződjön, olyan közegbe, amelyben nincs kiszámíthatóság, nem tudja, mikor jelent be valami új, elképesztően abszurd átalakítást a fenntartó, meghosszabbítják-e a szerződését, ha jól dolgozik, egyáltalán: érvényben marad-e, amit kétoldalúan aláírt a munkaadójával?

A Bihar megyei kulturális öncsonkítás területén tehát egy dologhoz máris „gratulálhatunk”: már most sikerült hosszabb távra elijeszteni a város környékéről minden értékes, s épp ezért megbecsülésre és létbiztonságra számot tartó művészt. Ahogyan a tőzsdeárfolyamok is zuhanni kezdenek egy kedvezőtlen sajtóhír hatására, úgy hat a kulturális piacokra is a létbizonytalanság, a politikailag motivált fenntartói agresszió. És ehhez az „árfolyamzuhanáshoz” már az eddigi, drasztikus leépítések is bőven elegendőek voltak.

Most, miután sikerült elijeszteni az eddig esetleg Nagyváradra vágyakozó művészeket, a még ottlévőket is mintha szándékosan elriasztani akarnák ezekkel a fenyegetésekkel.

A legszomorúbb, hogy az egész ötletbörze következményeit nem a politikai aktorok, de hosszú távon még csak nem is a nagyváradi művészek fizetik meg. Ők, egy nehéz átmenet után, megtalálják majd azokat a kulturális intézményeket, amelyek szeretettel és megbecsüléssel várják őket máshol (a kevésbé szerencsések pedig pályát módosítanak, és elhelyezkednek a privát szférában, alighanem, jobb fizetésekért). Az egyetlen kárvallottja mindezeknek az intézkedéseknek a nagyváradi közönség lesz.

Az intézmények összevonása hasonlóan súlyos ballépés: felszámolja saját arculatukat, ellehetetleníti a művészeti céloknak alárendelt, autonóm gazdálkodásukat: a célok és hozzájuk rendelt gazdasági eszközök hatékony összekapcsolását. Lesz egy gigaintézmény, hét művészeti tagozattal és egy közös menedzsment, amelyik egyikhez sem tartozik: mindenkié és senkié. Ellenben hét különböző kulturális piaci szegmenst próbál majd meg kiszolgálni, és bónuszként a nyolcadikat: az utcai tömegkultúrát, nyári szezonban. Ne legyenek illúzióink afelől, hogy egy ilyen gigaintézmény menedzsmentje képes lesz mindenik szegmenst akárcsak átlátni is mélységeiben, nemhogy prioritásokat és stratégiákat felállítani.

A menedzsment „messze kerül” a célközönségétől, de még a saját humánerőforrás-bázisától is. Hol él az a kulturális „Superman”, aki mélységében átlátja a komolyzenei élet, a román és magyar prózai, bábszínházi élet és a táncművészet világát, egyformán ismeri a váradi román felnőtt közönség és a magyar bábszínházi bérletesek szegmensét, tudja, milyen mezőnyben kell a filharmonikusoknak boldogulnia, mindenik társulat problémáit számba tudja venni és gazdasági eszközöket is képes csoportosítani a gondosan felállított, nyolcirányú stratégiái mellé? 

Egy ilyen konglomerátum ugyanazért fog összeomlani, ami miatt a kommunista nagyüzem mint intézménytípus – nem képes átfogó stratégiát kidolgozni mindenik szegmensre vonatkozóan. Olyan kulturális stratégia nem létezik, ami egyszerre szolgálja egy filharmonikus zenekar, két prózai, két báb- és két tánctagozat érdekeit, és mindezt ráadásul kevesebb forrásból, szűkebb humánerőforrás-bázisra támaszkodva kíséreli meg. Elég a közös műszak példáját felhozni erre: mit tesz majd a menedzser, aki egyszercsak abba a helyzetbe kerül, hogy választania kell azonos időpontban érkező fesztiválmeghívások és az otthoni játszás között? Eldönti, hogy a Iosif Vulcan Társulattal, a Szigligeti Társulattal vagy pl. a Nagyvárad Táncegyüttessel menjen-e fesztiválra a műszak, és mindaddig otthon üresen áll majd a színházterem?… Alapszintű példa, de a munkaszervezés minden szintjéig ilyen problémák keletkeznek majd egy közös menedzsment keze alatt.

A „több művészi esemény, kevesebb pénzből, kevesebb alkalmazottal” elképzelés abszurd, már csak a közös műszak példája alapján is. (Ez a gazdasági erőforrások csoportosítása tekintetében ugyanígy fog működni: ahogy a műszakos, úgy a pénz, a gazdasági erőforrás sem tud egyszerre két helyen megjelenni). 

Amikor először olvastam a Bihar megyei fenntartó „elképzeléseit” arról, hogy az utcákra vezényelné a filharmonikusokat, elsőre az jutott eszembe: talán elirigyelte tőlünk a szatmári Utcazene Fesztivált, ami egy remek, és pont ezt a célt szolgáló rendezvénysorozat. Csakhogy a szatmári fenntartó ehhez forrásokat rendel, egy különálló menedzsmentre bízza a rendezvényt, amely egy éven át szervezi és készíti elő célirányosan ezt az egyetlen kulturális eseményt. Finoman szólva sem úgy működik a dolog, hogy a helyi filharmonikusokat hajtják ki a közterekre utcazenésznek… Ha így működne, az totális csőd volna mind a Filharmónia, mind az Utcazene Fesztivál számára.

Az, hogy erre nyugati példákat hoz fel igazolásként, külön is elképesztő, mert arra utal, hogy nem sikerült megkülönböztetni a brüsszeli utcazenészt a Brüsszeli Filharmonikusok elsőhegedűsétől. Az mindenesetre dicséretes éleslátásra utal, hogy feltűnt: nyugatabbra a filharmóniában és az utcasarkon is áll egy-egy ember, hasonló hangszerrel a kezében. A felismeréshez gratulálva fontos megjegyeznünk, hogy ez a két zenész egy valóban civilizált, európai városban általában nem ugyanaz a személy.

Valóban fontos célkitűzés, hogy a minőségi elitkultúra mellett minőségi tömegkultúra szülessen minden erdélyi városban, és ezek között legyen átjárás, kölcsönösen megtermékenyítő érintkezési felület. 

Fontos és szép cél, hogy Nagyvárad terei megteljenek utcazenészekkel, pantomimesekkel, hogy az önkormányzat által is támogatott független színházi műhelyek és alkotók is színesítsék a kulturális palettát. Az is fontos, hogy az elitkultúra is kilépjen néha az elefántcsonttoronyból, egy flashmob vagy egy külön megfinanszírozott szabadtéri projekt erejéig. De azt gondolni, hogy ugyanaz a hegedűvirtuóz lesz a nagyváradi komolyzenetörténet meghatározó koncertjének szólistája, aki utána, ugyanazért a fizetésért, kiáll a sétálóutcába egy „repetára”, hajmeresztő képtelenség.

Léteznek működőképes módszerek egy város kulturális életének színesebbé, gazdagabbá tételére – de hogy a Bihar megyei ötlethalmaz nem tartozik közéjük, abban egészen biztos vagyok. Ahhoz, hogy a kulturális élet valóban felpezsdüljön, nem kevesebb, hanem több befektetésre van szükség (hiszen több nyereséget remélünk). 

A street-art és utcazene kultúrát felvirágoztató pályázatok kiírása, projektek és rendezvények szervezése és célzott támogatása helyett azt képzelni, hogy majd kihajtom a színészeket vásári komédiásnak, a filharmonikusokat utcazenésznek, a mozgásművészeket élőszobornak a terekre, olyan fokú dilettantizmus, amit kommentálni is nehezemre esik – pusztán a nagyváradi kollégáim iránti őszinte sajnálat és szolidaritás késztet rá, hogy mégis megtegyem. Egy egykori szatmári helyi politikus mókás ötlete jut eszembe mindezekről, akiről valóságos városi legendák keringtek annak idején, midőn azt javasolta: a színházat alakítsák orfeummá, a filharmonikusok zenéljenek benne, és színésznők táncoljanak kánkánt a színpadon, míg a kedves vendégek bőséggel fogyasztanak az asztaloknál. Az illető ezt komolyan gondolta (nevét takarja a jótékony feledés homálya). Politikustársaiból azonban a javaslatával az egyetlen méltó reakciót váltotta ki: a kirobbanó nevetést. Javaslatát – kisváros lévén – Szatmár-szerte suttogták röhörészve az emberek, de felelős döntéshozó, aki komolyan elgondolkodott volna rajta, nem akadt. 

Fáj látni, hogy egy hatalmas múltú, 220 éves színházi tradícióval, egy csodálatos város gazdag kulturális életével ilyen felelőtlenül lehet játszadozni. 

Illúzióim nincsenek: a kultúra soha nem sorsdöntő kérdés az aktuálpolitikában. Nehéz belebukni abba is, ha felégeted a könyvtárat a filharmóniával együtt, mindaddig, míg adót csökkentesz, munkahelyet teremtesz és friss aszfalttal borítod az utakat. De a mai aszfalt holnapra feltörik, a történelemkönyvekbe – a helytörténetbe is – pedig azáltal és olyan módon kerül bele minden vezető, ahogyan a rá bízott város szellemi értékeivel is gazdálkodott. Senkiről nem jegyezték még le diadalmasan egy város történetírói, hogy aszfaltozott. Azt igen, ha színházat, könyvtárat, filharmóniát, bábszínházat alapított. És a közösségi emlékezet annak a nevét is megjegyzi majd, aki mindezeket tönkretette. Egyszerűen van, amiért – minden pátosz nélkül mondom – a történelem ítélőszéke előtt felel az ember. Egy város művelődési és kulturális életének ilyen „átszervezése” ezek közé a dolgok közé tartozik. 

A döntés a fenntartó kezében van, a következmények egy egész régió szellemi életét sújtják majd. Mi, akik még Szatmárról is jobban szeretjük a váradi kultúrát, mint ott némelyek, nem tehetünk mást, mint szolidaritásunkról biztosítjuk az ottani művészeket, és reménykedünk, hátha egy titkos, éji órán, felködlik az ottani döntéshozókban egy – mégoly távoli – színházi emlékből, esetleg olvasmányélményből a dán királyfi kérése és figyelmeztetése:

„Édes úr, nem lenne szíves a színészeknek jó szállást adatni? De hallja, jól kell aztán velök bánni; mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái; s inkább írjanak halála után rosszat a fejfájára, mint ők rosszat mondjanak felőle, míg él.”

Bárcsak ki tudnák mondani, őszintén, nyugodt lelkiismerettel a darab szerinti replikát: „Érdemök szerint fogok bánni velök…”