Tervek és szempontok: válaszok a nagyváradi intézményátszervezésre
Textul în limba română / Román nyelvű szöveg
Miruna Runcan: Ceaușescu árnyéka Nagyváradon
Bessenyei Gedő István: Nincs nyereség befektetés nélkül
IULIA POPOVICI – színikritikus, színházi kurátor, a Kulturális Minisztérium államtitkára
Helyi recept: a reformhoz végy egy költségcsökkentést
Az intézmények összevonása önmagában semmit nem hoz magával a papíron elkönyvelhető megtakarításokon kívül. A legszemléletesebb példa erre a Bukaresti Operettszínház beolvasztása a Nemzeti Operaházba. Eredetileg ehhez az „intézménykomplexumhoz” kellett volna csatlakoznia az Országos Táncközpontnak is, ez azonban „megmenekült”, miután hosszas erőfeszítések árán a döntéshozókat sikerült meggyőzni az egyébként kilométerekről látható különbségekről: a klasszikusbalett-együttessel rendelkező operaház teljesen másként működik, mint egy tánccal foglalkozó intézmény, amelynek nincsen állandó társulata.
Az Operettszínház öt éven keresztül agonizált az Operaház „részlegeként”, mialatt elveszítette nézőinek jelentős hányadát és a műsora addig egyértelmű koncepcióját, míg a társulat ügyeinek intézésébe beszivárogtak az Operaház személyzeti problémái. Végül is nagy nehezen újra elérték az intézmények különválását, és az Operettszínház azóta is minden erejével igyekszik feltornázni magát arra a szintre, ahol az összevonás előtt állt.
Tíz évvel ezelőtt Nagyváradon a színházreform abban állt, hogy nyelvi alapon szétválasztották az előadóművészeti intézményeket. Nyilván abból a megfontolásból, hogy ha egy színházi társulat és egy néptánccsoport tagjai az utcán ugyanazt a nyelvet beszélik, akkor bennük több közös dolog van, mint két olyan társulat között, amely a színjátszás évszázados hagyományán osztozik, de tagjai eltérő nyelveken imádkoznak (és vásárolják a kenyeret). Nincs tudomásom arról, hogy bármilyen formában elemezték volna ennek a különválásnak a következményeit: Többen jártak ezután Nagyváradon színházba? Több bihari helységbe látogatott el a két megyei szintű intézmény? Részt vettek-e országos és nemzetközi fesztiválokon? A nyelvi egységesítésen kívül mégis mit értek el ezzel?
Számomra ez alkalommal sem világos, hogy mi a célkitűzése a két nagyváradi színház, valamint a városi filharmónia bejelentett összevonásának. (Mondjuk azonkívül, hogy egyrészt csökkenne a könyvelők, titkárok stb. száma, másrészt pedig a most létező intézmények megszűnésével lehetővé válna, hogy a jelenlegi meghatározatlan idejű szerződéseket meghatározott idejűekre cseréljék.) Hogy úgy legyen, mint Európában? Jelezni szeretném, hogy „Európa” kulturális értelemben – pontosabban az EU-ban országos szinten kezelt, másodlagos fontosságú intézmények tekintetében – 27 teljesen különböző rendszert jelent. Ezekben mégis van valami közös: sehol sem találni ipari jellegű művészeti komplexumokat, ahol egyetlen intézményben működne egy filharmónia, egy színház, egy gyerekszínház és egy néptáncegyüttes.
És van még valami, amire sehol nincs példa: hogy egy művész egész életében ugyanabban az intézményben dolgozzon, de meghatározott idejű szerződésekkel, amelyek hol egy hónapra, hol ötre, hol egy évre szólnak. Az európai igazságszolgáltatás fórumain már régen konszenzus született arról, hogy az ilyesmi ellentmondana a nemzetközi egyezményeknek, és hogy Európában minden embernek joga van a munkahely stabilitásához. A hosszútávú bizonytalanság pedig nem hozza ki a művészekből a tehetséget, és nem erősíti a ragaszkodásukat ahhoz a közösséghez, amelynek számára alkotnak. Ettől csak egyre kétségbeesettebbek lesznek.
Jelenleg Romániában az, aki egy művészeti intézményt finanszíroz, azt tehet vele, amit csak kedve tartja. Kísérletezhet, mégpedig nemcsak az ott dolgozók tehetségével és szakmai kompetenciáival, hanem az illető közösség igényeivel is. Hatalmi erőfitogtatásról van szó, amelyben egyáltalán nem számít a következő lépés sem, nemhogy a hosszútávú tervezés. Fel tudunk húzni új épületeket, mert ki tudjuk számolni, milyen legyen az alapozása. De ahhoz nem értünk, hogyan kell egy kulturális identitást felépíteni.
PÁL D. ATTILA – produkciós igazgató, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Szubjektív bevezető
Sok éve azzal a pesszimizmussal gondolkodunk, hogy pár éven belül a romániai színházműködtetési rendszer meg fog változni. Eddig ez nem történt meg. Ha volt is próbálkozás, akkor a szakma erős reakciója megállította az átalakítást. Romániában a politikum nagyon figyel a művészek véleményére, és az országos vezetés mindigis egyfajta tisztelettel kezelte ezt. Ezért az én nagyon szubjektív feltételezésem, hogy ami most Bihar megyében történik, az egy kísérletezés. Ezt segíti a legnagyobb kormánypárt helyhatósági ereje. A Bihar Megyei Tanács 67,65%-át, illetve a Nagyváradi Városi Tanács 77,78%-át a Nemzeti Liberális Párt biztosítja.
Tények
Információink nagy részét a sajtóból szerezzük, amely már átalakul a szerző és az érintettek véleménye és meglátása által. Kevés olyan információt találtam, amely a Megyei Tanács álláspontját képviselné. A kiszivárgott átalakítási tervekre teljes egészében van törvényadta lehetőség.
Tehát joguk van rá.
Sőt, a csendes közvélemény többsége is támogathatja ezt az ún. reformot. A Megyei Tanácsnak nem kell a tömegek ellenállásától tartania, mert az előadóművészeti intézmények alkalmazottainak havi jövedelem növekedése megpiszkálta egy bizonyos (és jelentős arányú) réteg érzékenységét. Az évek hosszú során fennálló sajnálkozó és együttérző attitűd átalakult egy „semmit sem csinál, mégis szinte annyit keres, mint én” hozzáállássá.
Tervek
A romániai gyakorlat azt mutatja, hogy a határidős szerződés az egyik legmotiválóbb tényező az országos munkapiacon.
Valóban (és sajnos) a határidős szerződéssel alkalmazott személyek felelősségérzete nagyobb, de ezt kijelenteni az ország összességében merem. Azt, hogy Bihar megyében ez mennyire jellemző, nem ismerem. Ez az egyéni felelősségérzettől függ a legjobban.
Az intézmények egyesítése látszólag logikusnak tűnik. Főleg, hogy egy pár európai országban működik is.
Az általam ismert intézményegyesítési praktikák során mindig kiderült, hogy ez nem költséghatékonyabb. Az alintézmények működtetéséhez, a megemelkedett munkavolumen miatt, úgyis kell a megfelelő alkalmazottszám. Például: ha eddig volt 1+1 könyvelő, most lesz kettő, annyi különbséggel, hogy az egyik vezetővé válik. És ez jellemző volt az átszervezések minden további részletére. Végül lett egy vezérigazgató, az igazgatók, valamint helyettes igazgatók száma pedig megmaradt. A végeredmény az egyesített intézmények irányításának centralizálása vagy szűkítése. Feltenném azt a kérdést, hogy a 2011-es intézményi szétválásra büszke örömmel reagáló felek elégedettségét és szempontjait miért nem veszi figyelembe most a fenntartó? Továbbá: elemezte valaki a két intézmény eredményességét és láthatóságának növekedését? Én abban az egyesítésben hinnék, ami az intézmények részéről indul, és egy szakmai érdekerősítésről szól.
A több kulturális esemény, főleg szabadtéren, nagyobb népszerűséghez vezet.
Az események számának növelése, főleg nyáron és főleg szabadtéren – ahogy a Megyei Tanács elnöke nyilatkozott – a bevételt és az intézmények népszerűségét emeli, de a végeredmény az, hogy a fenntartó népszerűsége emelkedik a legtöbbet. Ez által az előadóintézmények kiszolgáló tevékenységet fognak végezni, ami jelentősen csökkenti az alkotást. Sarkítva és meredeken fogalmazva, szerintem a showbusiness-hez nem kell az adófizető pénze.
Konklúzió
Úgy gondolom, hogy minden tiltakozás és jogi lépés ellenére ezt a kísérletet véghez viszik. Ezt erősíti az a tény, hogy az épület adminisztrálási jogát a Megyei Tanács már elvette a színházaktól. Tudom, hogy jogi szempontból nagyon áttekintő lesz a fenntartó, de meggyőződésem, hogy a Bihar megyei kulturális élet sínyli meg ezt a kezdeményezést, és ezáltal a Bihar megyei emberek is.
És ez a folyamat nem fog véget érni Bihar megyével.
CLAUDIU GROZA – színikritikus, színházi kurátor, újságíró
A kultúra mint lángosos bódé
A hatástanulmány és a költséghatékonyság olyan kifejezések, amelyeket az elmúlt évtizedben nagyon gyakran hallottam Romániában, mind a helyi, mind az országos közigazgatásban. Az elsőt sokat emlegették, de csak nagyon ritkán valósították meg. A második pedig a legtöbb esetben olyan döntések alapjául szolgált, amelyek felbolygatták a szociális szférát és a kulturális életet – mivel az oktatás, a szociális munka, a közösségi élet és a művelődés politikai szempontból a mai napig marginálisnak bizonyulnak.
2010-ben több helyen is azon kaptuk magunkat, hogy „kulturális kolhozok” vesznek körül, és csak a csoda mentett meg attól, hogy ez a rendszer országos szintűvé váljon. Úgy tűnik, ez a modell most újraéledt, és nagy népszerűségnek örvend a politikusok körében, mintha az elmúlt tíz év alatt olyan sikeresnek bizonyult volna. Pedig nem bizonyult annak!
Nagyváradon tíz éve egy adminisztratív paradoxonnak lehettünk tanúi: a szétválasztás általi összevonásnak. Az Állami Színház két társulata – ti. a román és a magyar – két különböző intézmény lett, majd mindkettőhöz csatlakozott egy-egy bábszínház-társulat és egy-egy néptánccsoport. Így jött létre két olyan intézmény, amelyeknek a működését mind a költségvetés, mind pedig a műsor szempontjából elég nagy kihívás megszervezni.
Időközben a romániai törvényhozás egyre sűrűbb bozóttá alakult: sok ága-boga van a pénzügyi intézmények, a hitelutalványozók, a számviteli bizottságok viszonyainak.
Aki ma azt hiszi, mint Ilie Bolojan úr, hogy a megfelelő megoldás összevonni egy filharmóniát két színházzal, amelyeknek egyenkét három társulata van, és így létrehozni egy kulturális mamutot, az elég nagy adminisztratív arroganciáról tesz tanúságot, nem beszélve az illető intézmények működéséről való ismeretek teljes hiányáról.
A Bihar megyei Tanács elnöke ugyanis azt képzeli, hogy a könyvelők, jogászok és HR-esek számának csökkentése megtakarítást jelent a költségvetésben. Sőt, eltervezte azt is, hogy a meghatározatlan idejű szerződéseket meghatározott idejűekre cseréljék (rossz belegondolni, mit szólna ehhez egy munkajogi ügyvéd). Mindezt anélkül, hogy tekintetbe vette volna: az illető könyvelőknek és HR-eseknek elvégezhetetlen mennyiségű munkával kell majd megbirkózniuk. Vagyis azért, hogy évente néhány tízezer eurót spórolhasson, Bolojan úr kész feláldozni a nagyváradi kultúra hosszútávú fejlődését. Most arra ki sem térek, hogy egy meghatározott időre szóló szerződés arra kényszeríti a művészt, hogy mindig legyen B terve is, megragadjon bármilyen lehetőséget, még akkor is, ha más városokban készülő produkciókban kell részt vennie. Sőt, ha alkalmi munkáról van szó, akkor a költségek valójában növekedhetnek: ha igényt tartasz a munkámra, akkor én döntöm el, mennyiért vállalom. A havi műsort pedig vagy egész félévre előre kell majd megtervezni, vagy pedig az utolsó pillanatban, mert minden művésznek lesz más elfoglaltsága is.
A költséghatékonyság (és a jövedelmező vállalkozás) kritériumainak ebben a kontextusában tekintsük most Bolojan úr – véleményem szerint utópikus – szlogenjét. Mert, amint már említettem, ha a kultúra annyira jövedelmező lenne, akkor senki nem virágüzleteket és lángosos bódékat nyitna, hanem csupa színházat és filharmóniát, képgalériát és könyvkiadót… Mégis milyen esélye van a költséghatékony működésre egy olyan intézménynek, amelyben mind a művészi, mind a technikai személyzet fluktuációja állandó, a költségvetés szűkös (mert nálunkfelé a költségvetést évente tervezik meg, 3 hónappal az üzleti év kezdet után), a hosszútávú fejlődés pedig bizonytalan? Az a sejtésem, hogy egy menedzser, aki ilyen körülmények között képes kézben tartani egy intézményt, ugyanolyan jól boldogulna egy multinacionális cégnél is – csak sokkal több pénzt kapna.
Attól tartok, Bolojan úr egy könyvelői képlet szintjére akarja leegyszerűsíteni a kultúrát, anélkül, hogy mérlegelte volna döntéseinek következményeit, vagy tisztességes módon kikérte volna a kulturális szektor képviselőinek szakértői véleményét. Ezt most be kellene pótolnia, még mielőtt helyrehozhatatlan hibákra kerülne sor. Hogy Nagyvárad ne a szépen rendbe hozott épületek múzeuma legyen, hanem egy eleven, színes város, ahol pezseg az élet, és a kulturális rendezvények megadják a hely egyedi hangulatát.
BOCSÁRDI LÁSZLÓ – igazgató, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Jó ideje tetten érhető a kultúra globális szinten történő háttérbe szorítása. Egy művészeti intézmény célja, hogy alkotásokat hozzon létre, amelyeket következetesen, megfelelő körülmények között, minél szélesebb nézőközönség előtt bemutasson. A nagyváradi átalakítások számomra azt jelentik, hogy a művészetet szolgáltatássá akarják degradálni. A bevétel növelésének kényszere arra fogja kényszeríteni az intézményeket, hogy fő célkitűzésük a szórakoztatás legyen.
Ez a kezdeményezés precedens értékű, és a művészeti intézmények státusának, társadalomban betöltött szerepének országos szinten való gyengüléséhez vezethet.
A határozatlan idejű szerződés határozott idejűvé való átalakítása nem újkeletű dolog, más országokban is alkalmazzák. Művészi szempontból akár pozitív hatása is lehet, ha az intézmény vezetője az alkalmazással kapcsolatos döntéseit kizárólag művészi szempontokat szem előtt tartva hozza meg. Azonban ha az intézmények élére – és ez a tendencia látszik körvonalazódni – nem csak az adott művészettel kapcsolatos végzettségű személyeket neveznek ki, ezen művészeti ágak leépülése akár borítékolható. A művészek kiszolgáltatott helyzetbe kerülése az intézményen belüli közérzet romlásához vezet, és ez a művészi munkát egyértelműen negatív irányba fogja befolyásolni.
Két egymástól ennyire különböző tevékenységet folytató intézmény, mint a filharmónia és a színház egyesítése adminisztratív szempontból rendkívül kockázatos, és hogy egyazon műszaki személyzet szolgálja ki mindkét intézményt véleményem szerint lehetetlen.
Nyugaton léteznek nyári játszásra szakosodott művészeti intézmények. Ezek az év folyamán előkészítik és létrehozzák azokat a produkciókat, amelyeket nyáron mutatnak be. Egyazon intézmény esetében elképzelhetetlen az, hogy év közben repertoárszínház legyen és közben nyári évadot is játsszon.
Az átalakítás úgy tűnik, a színházak repertoár jellegét kívánja megváltoztatni, és olyan intézmény létrehozására törekszik, amelynek célja már nem művészi alkotások létrehozása, hanem a minél nagyobb tömeget elérő szolgáltatásszerű tevékenység.
A román nyelvű szövegeket magyarra fordította: András Orsolya