„Nekünk annyira vagány volt az a három év, és nagyon kellett, hogy élő legyen” – Heletya Orsolyával Nagy Janka beszélgetett

Borítókép: Béres Miklós

A szakmai, színházi és egyetemi életet érintő témák mellett több egyéb érdekes kérdést is érintettünk Heletya Orsolyával a közel félórás online beszélgetés során. A kezdetektől a jelenen keresztül jutottunk el a jövőbeli tervekig. Szó esett többek között a felnőtté válásról és az anyaságról is. Nem csinálna semmit másképp, szerinte mindennek így kellett történnie ahhoz, hogy jelenlegi személyisége kialakuljon.

Mesélj a gyermekkorodról, hogyan alakult ki a kapcsolatod a színházzal?

Igazából már négyéves koromban, tehát kezdettől fogva tudtam, hogy színire szeretnék menni. Nagymamám mindig verseket tanított nekem; volt egy szavalóverseny otthon, Nagykárolyban, amire megtanultam Petőfi Sándor egyik versét, és mama azt mondta, hogy színésznő leszek, és ez annyira jó volt. Nagyjából akkor tudatosítottam, hogy ezt a szakmát választom, de végül nem színire mentem elsőre, mert lusta voltam készülni, úgyhogy el kellett jöjjön az ideje ennek is. Amúgy nagyon szerettem énekelni, nálunk mindenki ilyen muzikális otthon.

Volt olyan előadás, ami nyomot hagyott benned, meghatározó volt számodra? 

Igen, de már nem tudom a címét, mert kicsi voltam. Nagyon erős emléket hagyott bennem. Hét-nyolc éves lehettem, és a Harag György társulat jött Nagykárolyba. Rendes körülmények között nem mehettem volna el felnőtt-előadásra, de az egyik barátnőmnek az édesapja nem jött akkor, és az anyukája elintézte, hogy mi is mehessünk. Emlékszem, hogy volt egy jelenet, lilás színű volt a színpad, és volt egy szereplő, akinek kalapács állt ki a fejéből. Közben megjelentek fura alakok rövid parókával, és annyira titokzatos és misztikus volt az egész, amitől egyszerre félsz és elvarázsol, hihetetlen élmény volt. Ekkor éreztem azt, hogy milyen jó lehet benne lenni ebben a titokban, és ezt csinálni.

Melyik színis éved volt a legnehezebb? Volt, amikor azt érezted, hogy inkább abbahagynád? 

Persze, ezt elég gyakran érzi az ember szerintem ebben a szakmában. Különböző korszakok vannak: olyan is, amikor már annyira eleged van mindenből, hogy csak azért könyörögsz, hogy egy napod legyen szabad, amikor öt perccel tovább zuhanyozhatsz, annyira be van osztva minden perced. Szerintem a harmadév volt a legnehezebb, mert nagyon sok előadásunk volt, és minden nap volt valami, ami ugye azzal is járt, hogy mivel egyetemen voltunk, mi pakoltunk be, mi kellett berendezzük a nézőteret, mindent mi csináltunk, és ez nagyon megterhelő volt. De igazából soha nem akartam abbahagyni.

Köztudott, hogy a színművészetis diákoknak kevesebb a szabadidejük, mint másoknak. Hogy érzed, ezek mellett maradt időd és energiád a társasági életre, a diákéletre is? 

A színi előtt a bölcsészkaron diplomáztam, és ott teljesen kiéltem ezeket a diákéveket. Úgy értem, hogy nagyon sok barátom volt onnan is, különböző társaságokban forogtam, és csomó mindent csináltunk. Viszont a színin mindig együtt voltunk az évfolyamon. S ha napközben néha haragudtunk is egymásra, estére mindig kibékültünk és tudtunk inni egy sört közösen. Sokat voltunk így az osztállyal együtt, aztán közben csatlakoztak hozzánk mások is. 

Szerinted mi kell ahhoz, hogy valakiből jó színész legyen? 

Először is szerintem az, hogy bízzunk önmagunkban, és ne várjuk azt, hogy majd valaki felkarol minket és jóvá varázsol. Magunkban döntsük el, hogy jók vagyunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell fejlesztenem magam, vagy nem kell meghallgatnom az embereket, akik tanítanak, vagy esetleg ne tarthatnám őket mestereimnek. Csak azt jelenti, hogy inkább magunkban bízzunk elsődlegesen, és magunkkal dolgozzunk, ne másnak a perspektívájában.

Ha választhatnál, mi lenne az álomszereped? 

Egyetemen játszottam Arkagyinát a Sirályból, és remélem, hogy az a szerep még megtalál, de a Vízkeresztből is szívesen játszanám Festét, a bolondot. Sok kedvencem van, de örülnék a nagy klasszikus szerepeknek is.

Milyen színházban vagy társulatnál játszanál legszívesebben?

Olyan helyen játszanék legszívesebben, ahol szabadságot érzek, és olyan emberek között, akikkel rezonálunk. 

Sikerült elhelyezkedned a három év egyetem után? Most dolgozol valahol? 

Amikor elkezdtük a mesterit, akkor Budapestre költöztem, és benne voltam Sardar Tagirovskyék projektjében, a Diótörőben. Pár hónappal később jött a vírus, és megállt minden. Azóta Budapesten vagyok, és még nem tudom mi lesz így a jövőben. Nekem közben született egy kislányom, Viola, és ezért nem tudom, hogy most szeretnék-e ősztől valahol dolgozni, vagy sem. Vannak ötleteim meg különféle kezdeményezések, de azok még nem biztosak, és én sem tudom személy szerint, hogyan csináljam, maradjak-e még Viola mellett, vagy kezdjek dolgozni. Lehet, csak jövőre lesz valami ezekből.

Melyik műfajban szeretsz a leginkább játszani, melyik áll hozzád a legközelebb? 

Nagyon szeretek énekelni, mindig ez volt az erősségem, ha ezt így meg lehet nevezni, de persze mindenkinek van valamilyen erőssége. Van, aki például mozgásban jobb, és van, aki énekben, és én is abban voltam mindig jó. Az egyetemen nagyon élveztem az énekórákat. Kati néni volt az egyik kedvenc tanárom, és nagyon sokat tanultam tőle, viszont nem tudom elképzelni magam musical- vagy operett-színészként. Ez a műfaj valahogy nem én vagyok. Jó lenne, ha lenne valamilyen köztes műfaj, valami progresszívebb dolog, amiben több minden van. 

A kisbabád mellett mennyire nehéz összehangolni a feladataidat, hogy mindenre jusson időd, és anyaként is helyt tudj állni? 

Nem könnyű, ugye még nagyon picike, és nagyon hozzám van kötve, ilyen szempontból olyan, mintha még folytatódna a terhesség, csak most már kívül van. De abszolút lehet időt találni mindenre. Nem tudom nevezhetem-e annak, de az most a szerencsém, hogy a járvány miatt sok minden került az online térbe, és így el tudom intézni, hogy nekem is megfelelő legyen. Nem kell például utazgatni, ilyen szempontból igazán jól jártam. Viszont annak nagyon örülök, hogy az első három év alatt, amikor tényleg annyira intenzív volt az élet, nem volt vírushelyzet; a mostani harmadéveseket nagyon sajnálom, amiért kevesebbet játszhattak. Nekünk annyira vagány volt az a három év, és nagyon kellett, hogy élőben ott legyünk. A mesteri alatt már nem akkora probléma, hogy online tanulunk. 

Hol látod magad öt-tíz év múlva?

Nem tudom pontosan megmondani, hogy melyik országban, viszont nagyon szeretem az erdélyi magyar színjátszást, mindig is nagyon vonzott. Mindenképpen szeretnék játszani, és ezzel valamiért az otthont kötöm össze. Szeretném filmekben is kipróbálni magamat. Van egy álmom, hogy egyszer majd megtalálnak, és akkor eljátszhatok valami igazán vagány szerepet, amivel tényleg sok munka van, és érzem, hogy dolgozom vele és lüktetek tőle. Nyilván szeretnék befutni pár év múlva, ki az, aki erre mást mondana. Azt is el tudom képzelni, hogy például tanítsak, ha nem is feltétlenül színművészetin. Mindig is szerettem beszélni, bölcsészkaron nagyon sok szemináriumot tartottunk. Később színin is szokássá vált, hogy segítettem a társaimnak, összegeztem a félévi anyagokat, és például ez is érdekel, csak nem tudom még, hogy milyen formában. Aminek meg kell találnia, az az út majd biztosan megtalál.

Kolozsváron az egyetemtől úgy érzed, hogy megkaptál mindent ahhoz, hogy színészként tovább tudj boldogulni? Volna valami, amin változtatnál? 

Az ember sokszor mondja, hogy jobb lenne, ha így lenne, vagy úgy lenne, azt viszont kiemelném, hogy soha nem mondhatjuk, hogy véglegesek vagyunk, a képzésünk befejeződött, és mindent megkaptunk. Ezt általánosan mondom: mindig fontos, hogy tanuljuk tovább, ha érdekel valami. Nem várhatjuk el, hogy a tanárok befejezzenek minket, mindent megtanítsanak, és akkor kész. Én úgy érzem, hogy nagyon sokat kaptam az egyetemtől, voltak olyan tanárok, akikkel nagyon szerettem együtt dolgozni, és nagyon vagány volt, amikor kaptál egy valódi élményt, és olyan érzés töltöttel, hogy „igen, erről van szó!” Voltak olyan tanárok is, akikkel kevésbé volt meg ez az élmény, de hát ez mindig így van. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy foglalkozzanak azzal, ami érdekli őket, menjenek neki, és ne lustálkodjanak, és ezt magamnak is mondom, mert most nagyon hajlamos az ember ellustulni. 

Azt mondtad, hogy nagyon kellett, hogy a három év alapképzés élőben legyen. Ezt a jelenlegi helyzetet hogyan éled meg? 

Nekem most sok minden találkozott egymással az életemben, és nagyon hosszú volt ez a korlátok között eltöltött időszak. Én azt mondom, hogy bármi is történne, csinálni kell. Érzem például, hogy koptam, mert nagyon régen játszottam már, régen foglalkoztam a színházzal, és egyszerűen nehéz rávennem magamat, de mindig a kezdet nehéz, onnantól meg már elkap a lendület, és érdemes nekimenni. Meg kell próbálni kreatívan gondolkozni, találni valamit, ami most összetart minket.

Mit gondolsz a felnőtt, önálló életről? Mikor, és mitől válik valaki igazán felnőtté szerinted?

Szerintem nincs olyan, hogy felnőtt élet. Legalábbis nincs behatárolva, hogy mikortól van az. De mindenképp a felelősséggel kapcsolnám össze. Ha egyre több dologért vagy felelős, az önállóvá tesz. Ahhoz pedig, hogy valamiért vagy valakiért felelősséget vállalj, bátornak kell lenned. Nekem például nagyon nagy szabadságot adott, amikor elég bátor lettem ahhoz, hogy felismerjem, Violának én vagyok az anyja, és ebben senki sincs felettem.

Melyek azok a dolgok, amiket az egyetemi éveid alatt tanultál meg? Mi okozott nehézséget neked? 

Vannak konkrét dolgok, mint például számlákat automatákban kifizetni, hatékonyan takarítani vagy ételt készíteni, jól tanulni vagy sok cuccal biciklizni. Aztán vannak olyan dolgok, amelyeket ismételnem kellett ahhoz, hogy tudjam: a szövegek, énekek, beszédtechnika gyakorlatok, mozdulatsorok, stb. Ami nehézséget okozott többször is, hogy nagyon nehezen tudtam nemet mondani egy jó programra, és ezért gyakran plusz fáradtságot gyűjtöttem az egyetem mellett. De azért örülök, hogy sokszor lendületből döntöttem.

Ha visszamehetnél az időben, lenne olyan, amit másképp csinálnál? Ha igen, mit és miért?

Nem, nem lenne olyan. Ahhoz, hogy az az Orsi legyek, aki ma vagyok, ahhoz mindennek pontosan így kellett lennie. A múlt az múlt. Akkor azok a döntések voltak helyesek. A jelen érdekesebb.