Zsigmond Andrea: A színházban a nő

Zsigmond Andrea: A színházban a nő

A pécsi díjkiosztó margójára

A nő a színházban… vetkőzik. Mutogatja lábát, lába közét. „Nem ébreszt benned vad vágyakat a testem?”, mondatja vele a Kabaré. Meg a rendező. Hát nem ébreszt.

A nő a színházban… öltözik. Hajat bodorít, kiskosztüm, a mellette ülő másik nénivel társalog. Nézi hosszan a főiskolást, aki a színpadon alsóneműre vetkezett. (A néninek szól a csipkés Kabaré? Nemigen. Ő nem érti az angol nyelvű dalokat. Akkor hát kinek?)

A nő a színházban hercegnőnek öltözik, díjat vesz át. „Nagyon tud menni”, mondja Tenki Rékáról Ascher. „Nagyon tud fényképezkedni”, mondja Eszenyiről. (Aki a fiúkról: „Köszönöm a szeretetük, a védelmük.”) A néni tapsol, Eszenyi az övé.

A nő a színházban se nem öltözik, se nem vetkezik. Kinéz, ahogy kinéz, kimegy, ahogy kimegy. Ő az, aki szöveget írt, jelmezt tervezett, mellékszerepelt. Mindezekért most díjat vesz át. Vagy más helyett, mint ügyvezető (nő). Fel sem éri a mikrofont.

Ezt kívánnám az aranyhalacskától, ha kifognám (– de nő vagyok, nem halászok sosem): a színházban a nőnek ne csak… a rollert kelljen hajtania magassarkúban, miközben ananászkonzervvel udvarolnak neki. Ne csak… a hegedűt kelljen fognia, amin az X-faktoros Oláh Gergőt kíséri. Ne csak… a népies hangját adja a népies zenéhez, a népies körtánchoz a színház előtt. Ne csak… öltözzön és vetkezzen. Használja minél többször a mikrofont…