Állandó pörgésben – Kónya-Ütő Bencével Nagy B. Sándor beszélgetett
Borítókép: Kónya-Ütő Bence sZempöl-koncerten, Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár. Fotó: Biró István
Kónya-Ütő Bence 1987-ben született Sepsiszentgyörgyön. Édesapja képzőművész, akinek a hatására az elemitől művészeti iskolába járt, cselló szakon érettségizett. Már egy óvodai szereplése alkalmával meggyőződött afelől, hogy jó érzés színésznek lenni, és talán az Osonó Színházműhelynél szerzett tapasztalatai is közrejátszottak abban, hogy végül a színészi pályát választotta. Hogy miért pont a marosvásárhelyi színire felvételizik, azt úgyszólván pénzfeldobással döntötte el. 2011-ben végzett, azóta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja. Színészi munkája mellett zenész, zeneszerző, disc-jockey, több együttes tagja, és minden bizonnyal grafikusként is számon tartanák, ha rengeteg más munkája mellett több ideje maradna a plakátkészítésre. Rendkívül kreatív ember, az a típus, akinek mindenhez érzéke van a művészetek területén, és ha valamit bevállal – amin nem szokott sokat gondolkodni –, garantáltan kitűnő lesz a végeredmény. Nagy B. Sándor interjúja abban az időszakban készült vele, amikor a sepsiszentgyörgyi színházban párhuzamosan zajlott A műsor[1] című színházi beszélgetéssorozat felvételeinek szerkesztése és Örkény István Tóték[2] című darabjának próbafolyamata. A műsornak ő volt az ötletgazdája és projektvezetője, Bocsárdi László előadásában az Az őrnagy szerepét játssza.
Fáradtnak tűnsz. Bocsánat, hogy az ebédszünetedet is elrabolom.
Tavaly június elseje óta „négy műszakban tolom”, valamennyi előadásban játszottam, és minden másodiknak a házi zeneszerzője is voltam. És közben más színházaknak is írtam zenét. Egykor, amikor eldöntöttem, hogy színész leszek, elképzeltem, hogy majd bemegyek a színházba, megnézem a próbatáblát, s ha aznapra nem lesz kiírva az én jelenetem, bármivel foglalkozhatok. Idén ez úgy történt, hogy minden délelőtt és délután próbáltam, a két próba között pedig ettem és zenét szereztem. A Turkáló[3] próbafolyamata alatt az öltözőt átalakítottam stúdióvá, reggel hét körül keltem, és azonnal bejöttem dolgozni, nehogy lekéssem a próbát a munka miatt. Nyolctól tízig dolgoztam a délelőtti jelenetek zenéjén, tíztől kettőig próbáltam, miközben a zenei végszavakra is figyelnem kellett. Kettőtől gyors ebéd, utána lejegyeztem, kijavítottam a délelőtti zenéket, öttől összeraktam az esti zenéket, héttől pedig újra próbáltam tízig. Ha sok minden változott a zenében, tízkor még dolgoztam kicsit, hogy ne maradjon túl sok másnapra. A fáradtságtól olyan érzékeny lettem, hogy amikor egyszer beszólt az egyik kolléga, hogy kicsit hangos a zene, leállítottam a próbát, és elkezdtem hisztizni, hogy „én sem szólok bele a te dolgodba, stb…”.
Azt hittem, a koronavírus idején alig dolgoztatok…
Pedig nyomtuk, végig. Kétszer álltunk le valójában: először, amikor én lettem covidos, másodszor pedig, amikor Mátray (Mátray László – szerk. megj.) lett az. Velem egy időben mások is elkapták, de én vagyok az igazolt pozitív a tavalyi novemberi szezonban.
Most készültek el A műsor utolsó részei. Mesélj erről a kezdeményezésről!
Ez egy társulati gyűlésen indult, ahol Bocsárdi javasolta, hogy közösen találjunk ki szilveszterre valamit, ami online működhet. Zakariás Zalán felvetette az ötletet, hogy legyen egy Tesztoszteron-koncert a szilveszteri előadás. Bocsárdi ezt továbbgondolta, mondván, hogy rendben, de akkor a dalok között meséljenek valamit a színészek. Lehetnének ezek irodalmi monológok is, de inkább meséljünk magunkról. Ismervén a színészeket, arra gondoltam, hogy így mindenki a mélyebb arcát fogja mutatni, hogy lássák, milyen érzékeny és intelligens, mekkora lelki amplitúdója van; felvetettem hát, hogy inkább készítsünk egy talk show-t, az vidámabb lenne. Így aztán elindultunk ezen a vonalon. Én csak arra kértem Lacit, hogy figyeljünk a formájára is, ne az üres színpadon beszélgessünk. A gyűlés végén pedig így szólt hozzám: „Na jó, pasas, akkor te vagy ennek a művészeti felelőse.” Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy nekem kellett kitalálni, és megcsinálni az egészet. Fontos szempont volt az is, hogy a szokásos beszélgetőműsorokon túl lehetőleg minél színházibb legyen.
Csodálkozom, hogy Nemes Levente bevállalta a kollégák jellemzését…
Nem tudta, mire vállalkozik. Ha elmondtam volna neki, biztosan nem vállalja. Az eredeti ötlet csak az volt, hogy Tamási Áron – aki Levente lett volna – nézi a társulatát. December 26-án déli kettőkor behívtuk Leventét az igazgatói irodába, ahová beszereltünk két mikrofont, én pedig elkezdtem kérdezni őt a színésztársairól. Csakhamar megérezte, milyen hálátlan feladatra vállalkozott, de akkor már végigcsinálta. Mondott jót is, rosszat is, de nagyszerű érzékkel fogalmazott, hogy ne legyen bántó. Egy ültében mondta végig az egészet, úgy kifacsartuk szegényt, mint egy szivacsot. Utána haragudott is rám, hogy ezt így elműveltem vele, de hát ezeket nem mondhatta más. Aztán bonyolódott tovább a történet, próbáltuk kitalálni, mit csináljunk a felvett hangokkal, és akkor jött az otthoni rövid videók ötlete. Összességében ez sem nagy munka, de amikor van egy ekkora táblázatod, s elkezded számbavenni, hogy kit mikor és hol kell felvenni, s közben járványidőszak van, mindenki szilveszterre készül, akkor már nem is tűnik olyan egyszerűnek. Bán József operatőrrel ketten találtuk ki ezt a részét.
Úgy hallottam, két nap alatt forgattátok le az egészet.
Két és fél nap alatt forgattuk le a hét epizódot – zenével, mindennel. Ez az én ötletem volt, de nem vagyok filmrendező, és valószínűleg nem is leszek az. Fogalmam sem volt, mit kérek az emberektől. Szerencsétlen zenészek is csak ültek ott órákon keresztül. Utólag jöttem rá, hogy sokkal jobb lett volna fél nap alatt felvenni őket külön, aztán bevágni, ahová kell. A saját hibáiból tanul az ember. Az utómunkálatokkal ugyanez volt. Negyven percet vettünk fel mindenkivel, ezeket kellett tizenhat percesekre vágni. Az elsővel rengeteget dolgoztunk, s végül úgy megvágtuk, hogy néhány mondatnak alig van értelme. Aztán beindult a többi színházi munka, egyre kevesebb időnk maradt a vágásra, és egyre hosszabbak lettek a műsorok… Ha még egyszer csinálnék valami hasonlót, egészen másképp dolgoznék. De erről hallani sem akarok egyelőre.
És beváltotta a hozzá fűzött reményeket?
Nem lett akkora nézettsége, mint kellett volna, aminek szerintem két oka van. Az egyik, hogy a honlap, ahol szerettük volna sugározni, nem működött rendesen, rengetegen reklamáltak emiatt. A másik hiba az én ötletem miatt volt: felvetettem ugyanis, hogy mielőtt feltennénk a netre, a színházban vetítsük ezeket. Ettől aztán szétcsúszott a kommunikáció a közönséggel. Tartalmilag azonban sikeresnek érzem a projektet. A nézőnek érdekes lehet látni, hallani, hogy mi is rettegünk, alig merünk megszólalni, frusztráltak és kameraképtelenek vagyunk. Miközben ott robinhoodozunk a színpadon. És talán színháztörténeti szempontból is fontos kordokumentum ez a sorozat.
Beszéljünk kicsit a színész Kónya-Ütő Bencéről. Honnan indult a színházszereteted?
Már az óvodában jó volt szerepelni. A tücsök és a hangya-sztori, amiről A műsorban meséltem, igaz. De neked egy másik történetet mondok el. Egyszer csigaként is felléptem az óvodában, egy filmecske is készült erről. Abban az egyperces videóban benne van az egész színészetem. Be vagyok öltöztetve csigának, kitotyogok a nézők elé, halkan-rémülten elkezdem a verset, hogy „Csigahá…” És akkor eszembe jut az instrukció, hogy „hangosan”, és valami eszméletlenül magas hangon, az óvodában átvett full-totál székely kiejtéssel elkezdem üvölteni, hogy „Csigaházam hátamon. Nem sietek, nem bizony…” Amikor megtapsoltak, azonnal megszületett bennem a ripacs, mert hirtelen beugrott – erre most is pontosan emlékszem –, hogy milyen vicces lenne, ha a taps után hirtelen meghajolnék. Nagy hülyén meg is tettem, mire a nézők kacagni kezdtek, én pedig éreztem, hogy sikerem volt. Ma is ez az energia éltet, ezért csinálok mindent.
És a zenei pályád hogyan kezdődött?
Amikor az óvodában kérdezték, milyen iskolába szeretnék járni, azt válaszoltam, hogy az apa iskolájába. Édesapám a művészetiben festészetet tanított. Nyilván én is festő szerettem volna lenni, de első osztálytól csak zene indult. A következő kérdés az volt, hogy hegedű vagy zongora. Édesanyám gyorsan a zongorát választotta, mert hát az első négy év hegedűn, az nem olyan nagy élmény a családnak. Aztán hoztak egy döntést 1994-ben, hogy már első osztálytól lehet csellót tanulni, és megkérdezték a szülőket, szeretné-e valaki átíratni a gyerekét cselló szakra. Édesanyám velem konzultált ez ügyben, s amikor megtudtam, hogy Gryllus dalában is benne van, hogy „Hegedül a kisegér, penget rajta / csellón játszik a macska, vonó a farka”, egyből igent mondtam. Így lettem csellista.
És mikor kezdtél zenét szerezni?
Egyszer csak, olyan 2000 körül megnéztem a Mátrix című filmet, ami fantasztikus új hangzásnak tűnt nekem tizenhárom éves koromban, és eldöntöttem, hogy én is ilyen zenét akarok csinálni. Különösen a Prodigy tetszett. Valójában ma is azt gondolom, hogy ez az egyik legjobb filmzene-összeállítás, nem véletlenül inspirált engem. Neki is álltam zenét kütyülni a számítógépen, egyre több dalt írtam, és CD-n vittem a barátaimnak, hogy hallgassák meg. A líceumban aztán még inkább lekerült a hangsúly a klasszikus zene tanulásáról, és sejteni kezdtem, hogy nem ez lesz az én utam.
A líceumban már osonóztál. Mit jelentett számodra az Osonó Színházműhely?
Ez úgy kezdődött, hogy Fazakas Misi megkért, csellózzak az egyik előadásában, a Farsangban[4]. Valójában nem éreztem olyan jól magam az Osonóban, mert nagyon zárkózott voltam, féltem megnyilvánulni. Ötleteim sem nagyon voltak, eléggé bezuttyant ott a kreativitásom. Kín volt számomra mindig ugyanazt csinálni, s azt hiszem, féltem is kicsit az osonósok között lenni, mert akkor nagyon menő volt a csapat. Aztán elmentem az egyetemre, és ott érdekes dolgot láttam, mégpedig azt, hogy a felettem járó egykori osonós diákok úgy játszanak, hogy fel van emelve a válluk, ki van guvadva a szemük, le vannak lassulva, miközben van mellettük egy csomó más tehetséges ember, akik pörögnek, játékosak és szabadok. Miután megnéztem azt a vizsgát, egy hétig ültem otthon, hogy ezt rendbe tegyem magamban. Eldöntöttem, hogy el kell felejtenem ezt a formát, meg kell próbálnom nyitottnak maradni. Na, ezt egy hét alatt úgy lerendeztem magamban, hogy utána gyakran elröhögtem magam a gyakorlatokon, és máig majdnem minden előadáson utolér a kacagás. Több-kevesebb sikerrel „learcizmozom” ezt, de jelenleg azt gondolom, hogy ha a színész ott tudja tartani magát a nevetés határán, akkor rendkívül intenzív lesz a jelenléte. Lassan már ott tartok, hogy ha túl komolyan veszem a feladatot, akkor is kell kacagnom. Épp a Tótékat csináljuk, ami zseniális darab, és hát Mátray Lacival nem bírunk egymás arcába nézni. Néha kirobban belőlünk, és ilyenkor nemcsak mi röhögünk, hanem a rendező, a hangosító, a kellékes, mindenki. Túl jó ez a szöveg.
De azért az Osonónak is köszönheted, hogy színész lettél…
Talán igen, talán nem. Amikor osonóztam, nem akartam színire felvételizni, csak aztán rájöttem, hogy túl sok opcióm nincs. Művészetisként tizedik osztályig tanultam matekot, tehát ez storno. A földrajz és a történelem csak annyira érdekelt, hogy térben és időben nagyjából tudjam elhelyezni, hogy Európában ki kivel és hol verekedett. Hogyha bárkivel társalgok, ne mondjak butaságokat. A filozófia érdekes volt, de amikor tíz-tizenegyedikes koromban elkezdtem olvasni a nagy filozófusok műveit, elakadtam velük. A tanáraim szerint pedig ahhoz, hogy zenészként megéljek, napi négy és hat óra között kellene gyakorolnom. Nem négytől hatig, hanem ennyi időn keresztül. Éreztem, hogy ennyit azért nem tudnék erre szánni. Úgy tűnt, a színészet a legjobb, mert ott meg lehet élni csak abból, hogy mutogatom magam. És nem kell napi hat órát dolgozni, elég vagyok én. Így végül nem hagytam más opciót magamnak, mint a színi. Az érettségi-eredményem is meglepett, mert sokkal jobb lett, mint amire számítottam. Végül már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy Kolozsvár legyen vagy Marosvásárhely, ezért megnéztem, hová indul hamarabb vonat.
Azt mondod, csellista vagy, de más hangszereken is játszottál már különböző színházi előadásokban és zenekarokban: bőgőn, gitáron, szintetizátoron…
Ezek igazából kényszerek. Itt, a Tamási Áron Színháznál minden rendező felfedezte, hogy tudok csellózni, és ennek örömére alig kaptam valódi színészi szerepeket. Egy idő után már rendesen szégyelltem magam a nézők előtt, el is pirultam néha a színpadon, amikor megint bejöttem a hülye csellómmal. Na mindegy, ez talán csak az én frusztrációm volt. Mostanra annyi változott, hogy már nemcsak csellózok, hanem néha basszusgitározok, billentyűzök, de hát nem mondanám, hogy igazán értek ezekhez. A Barbárokban[5] gitároztam is, de teljesen áthangoltam a gitárt, úgyhogy csak én tudtam azon játszani, plusz meg volt tömve effektusokkal. Most az Életigenben[6] újra mindenféle elektronikus kütyükön játszom, a következőben pedig nagybőgőzni fogok. Pont ez hiányzott még a listáról.
A billentyűs hangszerekhez azért értesz valamicskét…
Hát igen, fejlődök, mert minden, zenére kapott gázsit gyorsan átadok egy nagy német cégnek különböző szintetizátorokért. Egyszerűen beleestem ebbe a csapdába, hogy még több és még jobb szintetizátorokra kell elköltenem a pénzemet. De egyáltalán nem bánom, mert amikor van időm, és ezek a kütyük össze vannak dugva, olyankor igazán le tudok kapcsolódni a sok hülyeségről, amivel a hétköznapjaim telnek. Annyi fontos tartalmat kell eltalálnom mostanában, hogy kicsit elfáradtam. Mindig határidőkben gondolkodom, teljes kapacitáson működik az idegrendszerem. Főleg más színházak esetében nem engedhetem meg magamnak, hogy mellélőjek, rossz anyagot küldjek, mert nem lesz időm újat csinálni. És ezek a szavak, hogy „határidő”, „termék” és „gyártás”, megölik az egésznek az élvezetét. Már volt olyan, hogy kinyitottam a számítógépen a szoftvert, amiben dolgozom, és egyszerűen rosszul lettem a látványától, hogy megint ezt kell néznem. Részben ezért is vettem mindenféle kütyüket, hogy hagyjuk a szoftvereket a fenébe.
Most annak az örömét élem, hogy néha valami nem szól jól. Megakad az analóg szintetizátor, elhangolódik, elromlanak rajta gombok, de épp ettől jobban kötődik hozzájuk az ember. Miközben trendi is ez, jelenleg az analóg dívik az elektronikus zenében. Van ez a híres Instagram, ahol „bekövetem” az ilyen kütyüket, látom, hogy kinek mije van, és az nekem is kell. Mint egy ötéves gyermek. Ahogy leiratkoztam a Facebookról, feliratkoztam az Instagramra, és most itt tartok.
Nem vagy Facebookon?
De, vagyok. Csak nem látok semmit. Nem követek senkit, nem látom senkinek a bejegyzéseit. Egyszer, amikor a szebeni német színháznak dolgoztam, éjjel négykor felébredtem, mert reggelre kellett írnom valami zenét. Mielőtt felkeltem volna, az volt az első reflexem, hogy megnéztem a Facebookot. Ettől, hogy álmomból felébredve is ezt teszem, olyan ideges lettem, hogy ott négytől ötig azon gondolkoztam, miként tudnám megoldani, hogy semmi hülyeséget ne lássak. Nem szívesen töröltem volna le magam, mert akkor nem lehetek benne csoportokban, és például nem tudnám, hogy a zenekarunk hová megy. Mert egyszer, korábban nem facebookoztam három hónapig, és meglepődtem, amikor szóltak, hogy megyünk. „Hová is?” Mert csak a Facebookon beszélték meg. És akkor kerestem egy algoritmust, amivel „kikövettem” mindenkit, 2300 ismerőst. Reggel hétig kész lett, azóta nem látom senkinek a búját-baját-örömét, nem látom az álhíreket. Általában két reklámot látok, és ha én posztoltam valamit öt éve, arról is kapok értesítést. Ennyi.
Mesélj az elektronikus zenéről, a dj-zésről. Ez mennyire köthető a zenész-múltadhoz?
Szerintem nem kell klasszikus zenei neveltség ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon az ember. Még a hangjegyeket sem kell ismernie, hogy jó zenét írjon. Főként a színházi zene esetében gondolom azt, hogy minél keresetlenebb és zeneietlenebb egy zene, annál jobb. Nekem ez ritkán sikerül, pont amiatt, hogy a hangnemek és az összhangzattan ott a fejemben, nem engedik, hogy zeneileg nyers gesztusokat tegyek.
Hogy kezdtél dj-ként dolgozni?
Ez is érdekesen alakult. Azért hagytam abba a zenét, hogy színész legyek, de már az egyetem első évében zenét írtam. Sőt, már az első félévi vizsgámhoz írtam magamnak egy számot, amit Kovács Levente tanár úr úgymond megvett. Erre kaptam az első gázsimat. Egy szóbeli szerződésben megegyeztünk, hogy játszhatja a dalomat az egyik előadásban, és kaptam érte 200 lejt, ami rettenetesen sok pénz volt akkor, két hétig abból mulattunk. Egyébként szerintem segíteni is akart nekem. Tehát már az egyetemen nyomkodtam a kütyüket, és zenét írtam különböző előadásokhoz, mígnem egyszer csak megszólított egy lokál vezetője, hogy látja, „didzsi” vagyok, nem zenélnék-e egyet nála. Egyáltalán nem voltam dj; a disc-jockey az, aki a lemezeket cserélgeti, én pedig csak a gombokat nyomogattam. Végül is elvállaltam, de laptoppal és midi controllerrel nem lehet improvizálni, ezért ott életemben először dj-ztem. Ez gyakorlatilag annyi, hogy megy egy zene, annak meghallgatod a tempóját, és kicseréled egy hasonló tempójú, hangulatú, stílusú zenére. Ha profi vagy, még a hangnemek is egyeznek. Olyan szerencsésen alakult ez nekem, hogy bár nem is tudtam, hogy léteznek diáknapok a világon, én pont diáknapokon voltam kint a Maros partján. Mikor beraktam a második számot, beszaladt négyszáz leányzó, négyszáz „fiúzó”, én pedig elszálltam. Kicsit izzadtam, kicsit izgultam, de nem volt gond, hajnalig tartott a buli. Marosvásárhelyen nagyon alacsony szinten mozgott akkor a partiélet, és úgy éreztem, kutyakötelességem ezt feljavítani. Közben meg egyre népszerűbb is lettem…
És nem is csak Marosvásárhelyen szerveztél bulikat…
Hát nem. Gyakorlatilag minden fontosabb helyen jártam 2009 és 2014 között – Temesvár kivételével, mert ott már akkor is túl sok dj volt. Főleg klubokban kevertem, fiataloknak. Ha az ember csinál egy jó bulit, a többi jön magától. Egy jó parti két meghívást jelent, valahogy így lehet számolni. Nekem nemcsak az volt a célom, hogy táncoljanak az emberek, hanem próbáltam kicsit idézőjelbe tenni a művészkedést, a művészetet. A klasszikus zenei neveltetésemmel meg az ezzel járó ritmusérzékkel is szerencsém volt, mert a technóba akár egy megfelelő hangnemű Edith Piafot is be tudtam csempészni. Egyesek rosszallóan néztek rám a kísérletezéseim miatt, de amikor egy-egy ötlet összejött, az tényleg katartikus élményt jelentett. Olyan partim is volt, hogy reggel ötkor valcereztek a fiatalok. Szép feladatnak éreztem megszerettetni az emberekkel olyan zenéket, amiket az életben nem hallgatnának meg maguktól.
Egyidőben plakátokat is terveztél. Volt egy olyan „tervezőiroda”, hogy Kónya & Kónya Ponopol…
Az még van, de inkább csak a másik Kónya (Kónya Albert Attila – szerk. megj.) tervez. Miután idejöttem Szentgyörgyre, borzasztó lassúnak tűnt számomra ennek a színháznak a tempója. Hála Istennek és pechemre, az első két itteni évemben nem nagyon játszottam, és emiatt sok időm volt. Azelőtt az egyetemen durván pánikbeteg lettem, mert egy hónap alatt volt négy bemutatóm, és be kellett ugranom még egy előadásba. Gyerünk-gyerünk-gyerünk, ez volt a tempóm, és akkor megérkeztem ide, ahol próbáltunk szeptemberben és októberben, aztán novemberben bemutattunk… A következő előadásban pedig nem voltam kiosztva, tehát márciusig nem volt munkám. Az Illatszertár[7] című szilveszteri előadásban egyetlenegy ember nem volt kiosztva a társulatból: én. Még Tüci (Csomós Tünde Tímea – szerk. megj.) is ki volt osztva, az egyik irodai munkatárs. Miután Szentgyörgyre szerződtem, ez volt a második produkció a színházban, és eléggé frusztrált ez a helyzet. Rendesen szégyelltem magam a kollégák előtt, hogy én vagyok az a szar színész, akit még pincérnek sem lehet kiosztani.
De a kocsmai életben azért pörögtél ezerrel…
Igen, végül is én akkor dj voltam, és Wunder fedőnév alatt a legjobb partikat hoztuk össze a városban Horváth Csongorral és Bagoly Melindával. Vagy másfél évig olyan bulikat szerveztünk, hogy emlékszem, egyszer pénteken eladtunk 800 jegyet, szombaton pedig 1200-at. Most nem az a lényeg, hogy rohadtul meggazdagodtunk, mert egyáltalán nem gazdagodtunk meg, de ezek a számok mutatják, hogy milyen partiélet volt akkor Szentgyörgyön. Végül is ez volt az egyik legszebb időszaka az életemnek. De visszatérve, megismerkedtem ezzel a lökött Kónyával, és egy bizonyos erdélyi plakáttervező ellen létrehoztuk a Kónya & Kónya Ponopolt. Néztük az unalmas plakátjait, és azt mondtuk, valahogy véget kellene vetni az ő egyeduralmának. Természetesen ez csak vicces heveskedés volt. Csináltunk jó és rossz plakátokat, kaptunk hideget-meleget, de mindenképpen fejlődtünk. Akkor még nem voltak a színházaknak ilyen jó grafikusai, mint most…
Hogyan ért véget ez az időszak?
Hát úgy, hogy egy party-session közepén, egy novemberi buliban – már ez figyelemre méltó, hogy novemberben ilyen bulikat lehetett csapni – odajött hozzám Zakariás Zalán, és szóba elegyedtünk. Hallottam, hogy készül rendezni, és kérdeztem, vajon én kellek-e valami kicsi szerepre, mire nagy meglepetésemre azt mondta, hogy nagyon kellek. Ez volt Az elveszett levél[8], két év után az első komolyabb itteni szerepem. 2013-at írtunk, és azóta összesen öt előadásban nem játszottam. Elindult velem a szekér…
Volt egy másik nagy fordulat is a pályámon, a Sardar Tagirovskyval való találkozás a Meggyeskertben[9]. Sardarnak az volt az első kőszínházi rendezése, és kitalálta, hogy velem fog a legtöbbet próbálni. Én legalábbis így éltem meg ezt. Ideges voltam, hogy mit akar tőlem, hiszen csak három jelenetem van az előadásban. Végül bosszúból elkezdtem pont azt csinálni, amit kér. Gyakorlatilag kigúnyoltam az instrukcióját. Akkor egy eszköztelen, béna színész hisztériája volt ez, de rájöttem, hogy működik. Azóta, hála Istennek, nagyon ritkán akadtam meg szereppel, megtanultam, hogy mielőtt jönne a színészi black out vagy a begörcsölés, megbüntetem a rendezőt azzal, hogy pontosan azt csinálom meg, amit kér. Szerintem ez nagyon is legitim dolog.
Különben nem azt szoktad csinálni, amit a rendező kér?
Úgy gondolom, hogy a színésznek nem megcsinálnia kell az instrukciót, hanem tanulnia kell belőle. Kezdenie kell valamit vele. Ha pontosan azt teszem, amit a rendező mond, gyakorlatilag elvágom a saját lehetőségeimet, pedig ebben mégiscsak kellene hogy legyen egyfajta szabadságom…
Tehát azokkal a rendezőkkel szeretsz dolgozni, akiktől nagyobb szabadságot kapsz?
Őszintén, nagyon kevés szerepemet tartom jónak, de ezek olyan rendezők előadásaiban voltak, akik ráéreztek, hogy nem kell megtömni a fejemet instrukcióval. Nem azért, mert olyan intelligens színész volnék, aki kiolvassa a szavakból a szerepét, és nem is arról van szó, hogy nem igényelném a rendező segítségét, inkább csak az zavar, ha az alakításom „hogyan”-jába is beleszólnak. Van olyan rendező, aki minden mozdulatomat meg akarja rendezni, az ilyeneket igyekszem távol tartani magamtól. Hobóval (Pálffy Tibor – szerk. megj.) szerettem például dolgozni az Illúziók-előadásban[10], mert ő csak úgy rendezett, hogy néha figyelmeztetett, hogy van ott még egy kanyar vagy ilyesmi, de nem instruált agyon. Azt például sikerültebb szerepemnek is érzem.
Nekem is tetszett, pedig mintha hajlottál volna kissé a ripacs felé; úgy tűnt, mindjárt elröhögöd magad. Pont emiatt rendkívül erős volt a jelenléted…
Nem tartom feltétlenül ripacsnak, ha elröhögöm magam. Azt tartom ripacsnak, ha előre sejtem, hogy ez most vicces lesz, és ezzel a tudattal játszom. Ha egy bizonyos pillanatban meglepem magam valamivel, akkor nagyon is őszinte az érzésem, a nézővel együtt én is csak tanúja vagyok a hülyeségnek, ami történik. Ha nagyon leegyszerűsítem, olyan a színház, akár a viccmesélés. Jól kell mondani, lassan felépíteni a történetet, fenntartani a figyelmet, aztán jöhet a nagy durranás. A színész is így vonzza és tartja a nézőket, vezeti őket, együtt veszi velük a kanyarokat, miközben villámokat szór rájuk… Na, végre mondtam egy nagy hülyeséget.
Bocsárdival milyen együtt dolgozni?
Biztosan látott bennem valamit Laci, azért hívott ide, de az első közös munkánkban, A fösvényben[11] elbizonytalanítottam egy időre. Talán az erős megfelelési vágyam riasztotta el. A Hamletnél[12] ugyanez volt a helyzet, bár ott már kicsivel jobban éreztem magam. Szerintem nem volt szimpatikus neki a hozzáállásom. Utána nem játszottam két előadásában. Később a bizonytalanság és a megfelelési vágy átváltott bennem egyfajta szemtelen „jól érzem magamat a bőrömben”-attitűddé a színpadon, és ezzel visszanyertem a bizalmát. Talán egy fokkal megbízhatóbb színész is lettem, egy ideje úgy megyek be a Tóték próbáira is, hogy nagyjából tudom a szövegemet. A Tóték Őrnagy-szerepével egyébként nagyon meglepett. Már készültem pihenni kicsit márciustól, amikor kitették a szereposztást… Szóval elkezdtem szöveget tanulni, mert borzasztó úgy játszani, hogy nem tudom, mit kell mondani. Ezért párszor hagyta is, hogy csináljam, ahogy én akarom, aztán ezt meggyomláltuk. Lacinak van az a stílusa, hogy egy négyórás próba néha tíz percről szól, és a végén a színésznek már robban fel az agya, most mégis nagyon jólesik vele dolgozni, mert hagyja, hogy csináljam magamtól. Bizalmat és szabadságot érzek, ami jó. A szöveg ismeretében különben sokkal szabadabban tud játszani az ember, sokkal több mindent ki lehet próbálni, úgyhogy ajánlom mindenkinek a szövegtanulást.
Hasznosítod színészként a zenészi képzettségedet?
Szerintem igen, így könnyebb ráhangolódni egy-egy jelenet ritmusára, dinamikájára. Ez persze nem oldja meg a színészi őszinteség kérdését, és rengeteg más kihívást sem, de technikailag mindenképpen segít.
Még nem mondtad el, hogy milyen zenekarokban játszol.
Jelenleg a Prezengben és a sZempölben. Mindkettőben rengeteg lehetőséget érzek. Főleg Magorral (Bocsárdi Magor – szerk. megj.) nagyon gyorsan össze tudunk hozni komolyabb projekteket. Legutóbb három nap alatt írtuk meg az Aritmia.doc[13] zenéjét, és szinte végig zene van az előadásban… De rájöttem, hogy ahogy egyre értékesebbé válik számomra az idő, egyre inkább a nem hasznos zene tesz boldoggá, amit csak úgy, magamnak játszok. Nyilván most két olyan év után beszélgetünk, amikor nem lehetett koncertünk, lassan el is felejtem a jó bulik hangulatát…
A nagy sZempöl-koncertek nem hiányoznak?
Különös érzéseim vannak a sZempöllel kapcsolatosan. Magor (Bocsárdi Magor – szerk. megj.) a legjobb barátom ezen a bolygón, mégis ott van köztünk ez a „két dudás egy csárdában”-kérdés – ezt egyszer ő mondta nekem. Kicsit talán rosszul is hangzik ez egy interjúban, de bevállalom, mert ez az igazság. Szóval sokszor érzek egy jó kis meccset ezzel az emberrel, és bosszant, hogy az én munkám a zenekarban többnyire hálátlan háttérmunkának tűnik. Néha azt érzem, alig kapok valami energiát a közönségtől, a koncertek végére általában elfáradok és elszomorodok, hogy nekem csak annyi jutott, hogy hátul számoljak és váltogassam a dalok frázisait… Színészként talán hozzá is szoktam ahhoz, hogy direkt visszajelzéseket kapok, itt pedig mindig a frontember kapja a sok figyelmet. Szóval dúl bennem a hiúság, a becsvágy, és többször megszületett már bennem az irigység is Magor irányába. Próbálom elnyomni magamban ezeket az érzéseket, mégis felszínre törnek újra meg újra. Tudod, a gyarlóságaink című fejezet.
Mi az, ami a legfontosabb szerepet tölti be az életedben, amire a legtöbb energiát szánod?
Tudat alatt a színészetre szánom a legtöbb energiát, a legtöbb eszemet azonban a zenére. A színészetbe fektetett energiát jó esetben visszakapom az előadásokon. Olyan ez, mint egy dinamó, ami visszatölt. A zene azonban – főleg ha csak megírom, és nem előadom – csak felemészti az erőforrásaimat. Próbálok spontán gesztusokat tenni ebben is, de itt azért inkább szaktudás és agyalás van, illesztések, lájtmotívumok átgondolása. A színészi munka tehát feltölt, a zenészi csak abban az esetben tölt fel, ha konkrét cél nélkül végezhetem.
Hivatalosan színész lettél, de talán zenész is vagy. A napi négy-hat óra gyakorlás is megvan szerintem…
Ha ez a kütyüzés annak számít, igen. Egyébként csellózni is szeretnék újra. Kaptam Noémitől (Bezsán Noémi – szerk megj.) egy csellót a születésnapomra vagy két évvel ezelőtt, és felhívtam egy környékbeli hangszerkészítő mestert, hogy állítsa be nekem. Megegyeztünk, hogy csütörtökön elmegyek hozzá. Eltelt két év, és egy csütörtökön megérkeztem. Beállítottuk, aztán ennyi. Vannak nekem ilyen lendületeim, hogy akkor most minden délután öt és hat között csellózom vagy edzek, de ezek nem szoktak sokáig tartani.
Mit szeretnél megvalósítani a következő tíz évben?
Épp azon gondolkodtam ebéd közben, hogy az elmúlt tíz évben semmi sem változott az életemben. Annyi minden történik velem, hogy alig bírom követni, és mégis olyan megszokott minden. Régebb iszonyúan nagy dolognak éreztem volna, ha például egy ilyen verses műsorhoz írhattam volna zenét, mint az Aritmia.doc, vagy játszhattam volna benne. Volt rá három napunk, és megírtuk – profikká váltunk a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Tíz évvel ezelőtt is színész voltam, dj-ztem, zenét írtam, plakátokat készítettem… Leonardo da Vinci jut eszembe, nem azért, mert hozzá mérhetőnek érzem magam, hanem mert mindig azt hittem, hogy ő festő, és amikor megtudtam, hogy mással is foglalkozott, nem nagyobb, hanem kisebb lett a szememben. Nem tudtam, hogy akkor ki is volt ő tulajdonképpen. Néha magamról sem tudom ezt eldönteni, nem látom magam tisztán ebben az állandó pörgésben.
Van-e valamilyen nagy álmod?
Van. Egy fűtött, jól kiépített manzárd, tele szintetizátorokkal és egy fűtött, jól kiépített pince, tele szintetizátorokkal. És az ezek között levő helyiség, ahol át kellene hogy menjenek a kábelek, s akkor már oda is tennék néhány szintetizátort. Vagy jó lenne elmenni valahová egy ideig, mert elérkeztem oda, ahol már nagyon kevés a kihívás. Erdély nagyon kicsi, mégis azt tapasztalom, hogy nem vagyunk kíváncsiak egymás munkáira, tele vagyunk előítéletekkel. Kolozsváron látok olyanfajta alkotói műhelyeket, ahol a nyitottság dominál, és kicsit erre vágyok. Semmit sem szeretnék abbahagyni mindabból, amivel foglalkozom, de egy ideig váltanék. Mondjuk, csak mosogatnék és belekeverednék a berlini művészkörökbe, hogy lássam, ők hogyan gondolkodnak a világról… Ezek elég nagy álmoknak számítanak?
[1]A műsor. Projektvezető: Kónya-Ütő Bence; Tamási Áron Színház, 2021.
[2]Tóték. Rendezte: Bocsárdi László; Tamási Áron Színház, 2021.
[3]Amikor telihold ragyog a turkáló felett.Rendezte: Radu Afrim; Tamási Áron Színház, 2020.
[4]Farsang. Rendezte: Fazakas Mihály; Osonó Színházműhely, 2004.
[5]Barbárok. Rendezte: Hegymegi Máté; Tamási Áron Színház, 2019.
[6]Életigen. Rendezte: Kiliti Krisztián; Tamási Áron Színház, 2021.
[7]Illatszertár. Rendezte: Béres Attila; Tamási Áron Színház, 2011.
[8]Az elveszett levél. Rendezte: Zakariás Zalán; Tamási Áron Színház, 2014.
[9]Meggyeskert. Rendezte: Sardar Tagirovsky; Tamási Áron Színház, 2014.[10]Illúziók. Rendezte: Pálffy Tibor; Tamási Áron Színház, 2019.
[11]A fösvény. Rendezte: Bocsárdi László; Tamási Áron Színház, 2013.
[12]Hamlet. Rendezte: Bocsárdi László; Tamási Áron Színház, 2013.
[13]Aritmia.doc. Rendezte: Kolcsár József; az Udvartér Teátrum és a Tamási Áron Színház közös előadása, 2021.